Fejes Endre: RIP - Rust In Peace (Rozsdatemető in English)

Portre of Fejes Endre

Rozsdatemető (Hungarian)

A rozsdatemető kőfallal zárt udvar a raktárépület mögött. Iparvágány felezi, két oldalán rendetlen összevisszaságban, egymás hegyén-hátán kiselejtezett gépek, behemót kazánok, felismerhetetlen szörnyszülöttek nyomódnak mélyen a fekete salakba, mázsás, penészgombás karokkal mutatnak az égre, várják a tűzhalált. Az udvar végén rácsos, magasra épített vaskapu engedi a sínpárt a macskaköves utcára.
1962 tavaszán ifjabb Hábetler János megölt egy segédmunkást a rozsdatemetőben.
A rendőrségi emberek lefényképezték az áldozatot, jegyzőkönyvet írtak, kihallgattak több munkást, Klein Bélát, a raktár vezetőjét, de szemtanút nem találtak. Láttam, amikor a megbilincselt kezű esztergályost elvezették, az autóba tuszkolták. Lábát megfeszítette, felsőtestével viaskodott, sárgás szeme ide-oda ugrált, fogát csikorgatta. Majd elvitték az áldozatot. Míg a szürke gépkocsi végighaladt az udvaron, elcsöndesült a zsivaj. Akkor a tisztviselők eltűntek az emeleti ablakokból, a munkások behúzódtak a műhelyekbe, fecsegtek, vitatták a szenzációt, de senki nem tudta a tragikus esemény okát.
Én a forgácsoló I-ben beszélgettem néhány esztergályossal, itt dolgozott ifjabb Hábetler János esztendőkön át. Cigarettáztunk a gépe mellett, bámultuk a radiátor elé rakott kész munkát, a fúróolajtól nedves alumíniumforgácsot, tűnődtünk, mi történhetett a raktárépület mögött, míg egyikük meghalt, és milyen büntetést kaphat az élő. Én úgy véltem, ha bebizonyítják a szándékos ölést, ifjabb Hábetler sokáig nem látja azzal a sárgás szemével a napvilágot. A vörös hajú Gróf meglepődött.
– Sárgás? Honnan veszi? Világoskék szeme van… Vagy zöld… Ha spén ugrott bele, mindig én halásztam ki. Eleget láttam.
A művezető vállat vont.
– Ez jogilag érdektelen. Az ügyészt nem érdekli, hogy a gyilkosnak milyen szeme van. Ibolyaszínű vagy koromfekete. Vagy tengerzöld. A halottat sem érdekli.
– Jani nem gyilkos – mondta a vörös hajú Gróf. – Csak néha ordít, megbántja az ember önérzetét. Aztán meg szégyelli magát. Te is tudod.
A művezető jóváhagyóan biccentett a fejével.
– Tudom – mosolygott. – A pasas szétverte a saját fejét. Öngyilkos lett. Meséld el a rendőrségen, hogyan történt, nehogy rosszra gondoljanak.
A vörös hajú Gróf hallgatott egy percig. Megszívta a cigarettáját, aztán eltaposta a betonon.
– Nem tudom, mi történt… Majd ő elmondja…
Ifjabb Hábetler János nem mondta el. Hallgatott konokul. Figyelmeztették, veszedelmes játék, esztendőkbe kerülhet, azt válaszolta, megölt egy embert, aláírta a jegyzőkönyvet, a többi nem az ő dolga.
Meg akartam ismerni a titkát. Beszélhettem vele a főkapitányságon, elmagyaráztam, hogy értelmetlenül viselkedik, ne bánjon el oktalanul magával, hiszen otthon várja őt a család. Figyelmesen végighallgatott, nem mozdította el hidegkék szemét az arcomról. Aztán felállt, szólt a rendőrnek, vezesse őt vissza a fogdába.
Átnéztem a nyomozati adatokat. A sógorát ölte meg. Ekkor kezdtem kutatni a Hábetler család életét. Sok emberrel beszélgettem, szaporodtak jegyzetfüzetemben a sorok, a nevek. Sápadt Béla szobafestő, Seres Sándor, a Külügyminisztérium dolgozója, Nagyfuvaros utcai házfelügyelő, Csele Juli gyári munkás, Küvecses István villamosmérnök, Küvecses Lajos repülőezredes és még sokan, nagyon sokan mondották el a számomra oly fontos részleteket.
Éjszakákon keresztül töprengtem az íróasztalomnál, raktam, igazítottam helyére az új cselekményt, aztán dzsessz-zenészeket kerestem fel, szaxofonosok, pisztonosok segítettek, míg végül egy vasárnap délután úgy éreztem, készen van az anyagom.
Két nappal később, ügyészi engedéllyel, a Markó utcai fogházban megint felkerestem ifjabb Hábetler Jánost. Ismertem az életét, titkát, megzsaroltam őt. Kegyetlen játék volt. A rozsdatemetőt kértem tőle, az utolsó felvonást. Hallgatott. Majd megkérdezte, mit csinálok a jegyzeteimmel. Azt válaszoltam, nyilvánosság elé tárom.
– És ha beszélek? – kérdezte.
– Akkor elégetem. Elfelejtek mindent.
Rám szúrta sárgás szemét. Elvigyorodott.
– Csináljon, amit akar! Írja meg! Ugasson! Mit tud maga? Egy nagy semmit tud!
Megcsikorgatta a fogát. Hangosan röhögött.
– Semmit! – ordította. – Menjen csak a rákoskeresztúri temetőbe. Semmit se tud! Semmit az égkerek világon!
Sokáig nem szólt. A kezét nézte, a rácsos ablakot.
– Úristenit ennek a replás életnek… – mondta.
És beszélni kezdett.
Kötelességem a tárgyaláson elmondani a való igazat. De ez a történet az első világháborúban kezdődik, amikor az én hősöm meg nem is élt. Ezért kegyetlenül leírtam mindent. Ha majd úgy érzik, elfogultabb hangon beszélek ifjabb Hábetler Jánosról, nem tiltakozom, elismerem, hogy szeretem őt. Nyers volt, szókimondó. Egy rendőrtiszt azt mondta rá: anarchista. Én nem hittem el. Csak néha fellázadt, ilyenkor a szemétől félni lehetett… Gyáva volt?… Azt hiszem, némely dolgot nem értett meg a világból, ezért volt tehetetlen.
Büntetését hivatott bírák szabják ki. Méltányosak lesznek.



PublisherMagvető Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 7-12.

RIP - Rust In Peace (English)

The cemetery of rust is a stone-walled court behind the storehouse. It’s divided into two by a factory siding. On both sides everything is in careless chaos, scrapped machines all in a heap above one another - hulking huge boilers, unrecognizable monsters pressed deeply into the black cinders are reaching out to the sky with crushing, mould-spotted arms waiting for death in the flames. At the back of the court a tall iron gate opens onto a cobblestone street for the rails.
In the spring of 1962 János Hábetler Jr. killed a factory hand in the cemetery of rust. Policemen took photos of the victim, took down statements, questioned several workers, among others Béla Klein the head-storekeeper, but no eye-witnesses were found. I saw the handcuffed turner being led away and hustled into the car. He stiffened his legs and he was fighting around with his trunk, his yellowish eyes were flashing here and there, he was gnashing his teeth. Then the corpse was taken. As the grey car was driving across the court, the noise faded away. The clerks disappeared from the upper-storey windows, the workers withdrew to the workshops, they started jabbering, discussing the sensation, but no one knew the reason for the tragic event.
I was talking to some turners in cutting workshop ‘I’ where János Hábetler had been working for years. We were smoking cigarettes next to his machine and staring at the finished piece of work in front of the heater and the aluminium-turnings wet from the drilling oil. We were wondering what might have happened behind the storehouse before one of them died, and what punishment the other, the living one may get. I was of the opinion that in case wilful murder is proven, Hábetler Jr. wouldn’t be able to see sunlight for a long time with those yellowish eyes of his. The red-haired Count was taken aback.
‘Yellowish? Where do you get it from? He’s got light blue eyes… Or green… Whenever a metal grain went into his eyes, it was always my job to fish it out. I’ve seen them often enough.’
The foreman shrugged his shoulders.
‘In terms of law it’s of no importance. The attorney doesn’t mind what colour eyes the murderer has got. Violet or pitch-black. Or sea-green. The dead one doesn’t mind it either.’
‘Jani isn’t a murderer’, says the red-haired Count. ‘He just yells sometimes and hurts people’s pride. And then he feels ashamed. You know it, too, don’t you.’
The foreman nodded in approval.
‘I know it’, he smiled. ‘The guy beat his own brains out. He committed suicide. Tell the police how it all happened, lest they might think ill of it.’
The red-haired Count was silent for a moment. He took a puff at his cigarette and then he stamped it out on the concrete floor.
‘I don’t know what happened… He’ll tell them…’
János Hábetler Jr. did not tell them. He stubbornly remained silent. He was warned it was a dangerous game, it might cost years in prison, and he answered that he had killed a man, he had signed the record of evidence, - he had nothing to do with the rest.
I wanted to find out his secret. I could have a talk with him at the district police station, I explained to him that his behaviour was pointless, he shouldn’t foolishly give himself a raw deal, his family was waiting for him to get home. He listened to me carefully, didn’t move his cold-blue eyes away from my face. Then he stood up and called the policeman to lead him back to the detention-room.
I looked through the facts of the investigation. He had killed his brother-in-law. That made me start to search into the life of the Hábetler family. I talked to a lot of people, each day there were more and more notes and names in my notepad. Béla Sápadt, a house-painter, Sándor Seres, working for the Ministry of Foreign Affairs, a janitor in Nagyfuvaros Street, Juli Csele, a factory worker, István Küvecses, an electrical engineer, Lajos Küvecses, an air force colonel and many, very many others let me in on the details so important to me. At my desk I was mulling over it all for several nights putting down and arranging the new plot. Then I called on jazz musicians, - saxophonists and cornet-players helped me, - then finally one Sunday afternoon I had the feeling that my material was ready.
Two days later – with the attorney’s permission – I visited János Hábetler Jr. again in the jail of Markó Street. I knew all about his life and his secret and I blackmailed him. It was a cruel game. I asked the cemetery of rust, the last act of him. He said nothing. Then he asked what I was planning to do with my notes. I said I would make them public.
‘And what if I’m going to speak?’ he asked.
‘I’ll burn them. I’ll forget everything.’
He pierced his yellowish eyes at me. He started grinning.
‘Do whatever you want! Make it public! Just bark! What do you know? Absolutely nothing!’
He started gnashing his teeth. Then he roared with laughter.
‘Nothing!’ he yelled. ‘Go to the cemetery in Rákoskeresztúr. You know nothing! Nothing in the wide whole world!
For a long time he kept silent. He was watching his hands and the barred window.
‘God-damn this replous life!’ he said.
And he started speaking.
It’s my duty to tell the honest truth at the trial. But this story began in World War I, when my hero wasn’t even born yet. This is why I relentlessly put everything in writing. In case you feel I’m speaking of János Hábetler Jr. in a rather biased tone, I won’t deny it, I admit liking him. He was rough, outspoken. A police officer called him anarchic. I didn’t believe it. It’s just that he revolted sometimes and then his eyes were to be feared… Was he a coward?... I think he didn’t understand certain aspects of the world and that made him helpless.
Punishment will be inflicted on him by competent judges. They will be fair.



Uploaded byN.Ullrich Katalin
Source of the quotationsaját

minimap