Fodor András: Dormiveglia (Félálom in Italian)

Portre of Fodor András

Félálom (Hungarian)

Valahol fémes monoton
zúgás fűrésze remeg.
Valahol hegesztő pisztolyok
szúrnak parázsló vasak husába.
Rombolnak, építenek.
Valahol gerendák zürzavara közt
keserves tégely: forog az idő.
Gazdátlanul kereng fölöttünk
egy betonkeverő.

Rétegek súlya csikorog, omlik,
feszül az emlék tengelyére,
de őrzi, védi kínjai edényét,
bűnhődött győzelmét a béke.
Gyönyörök sáfrány ágairól új
tudást szakít a nyugtalanság:
a test mohó káprázata
ölét ígéri csak, nem az arcát.

Bújtass el ösztön mélyebbre, ahol
nincs bűn és nincs ítélet.
Zsalu rostélyán pilláimat még
ne nyissák hajnali kések.
Fémek sikongó zsivaja mögül
folyondár zene virágzik:
fuvallat apró lyukacsaiból
dallamot libegtet Dávid.

Esők cérnáin át szökellve lüktet,
nyílik az élő zene gyürüje.
Hegyek aréna-kanyaraiból
visszhangzik. Én is
futok vele.
Lihegek, botlok, mint ki a stafétát
önnön kezéből veszi át,
hogy szűkölőn, de végre körbeérjem
eszméletem egyetlen birtokát.
 
1969



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttp://inaplo.hu

Dormiveglia (Italian)

Da qualche parte trema il monotono
ronzio metallico  della sega.
Da qualche parte cannelli per saldare
trafiggono la carne rovente del ferro.
Demoliscono, costruiscono.
Da qualche parte, nel disordine delle travi,
una conca desolata: tornea il tempo.
Sopra di noi, abbandonato, volteggia
l’impastatrice per calcestruzzo.

Geme il peso degli strati, frana
sull’asse del ricordo,
ma custodisce, difende il recipiente dei
suoi tormenti, l’espiata vittoria della pace.
L’inquietudine stacca nuova conoscenza
dai rami del piacere del zafferano:
l’abbaglio avido del corpo
promette solo il grembo, non il viso.

Istinto, celami più profondemente, ove
non v’è peccato, non v’è condanna.
Che coltelli mattutini non aprano le mie ciglia
attraverso le grate delle persiane.
Da dietro il frastuono strillante dei metalli
fiorisce musica vilucchio,
dai minuscoli fori del soffio
Davide fa librare la melodia.

Attraverso i fili della pioggia, palpitando pulsa,
si dilata l’anello della musica viva.
Echeggia dai meandri dell’arena
delle montagne. Insieme a lui,
corro anch’io.
Ansimo, m’inciampo come colui che
la staffetta dalle proprie mani riceve,
che possa finalmente, anche mugolando,
aggirare l’unico possesso del mio senso.

1969
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap