This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Gárdonyi Géza: Egri csillagok

Portre of Gárdonyi Géza

Egri csillagok (Hungarian)

A következő napon nem ágyúszóra virradtak. A sátorok ott fehérlettek a halmokon és hegyoldalakban, de törököt nem lehetett látni.
– Vigyázzunk – mondotta Dobó –,nehogy valami csel érjen bennünket!
S a föld színe alatt az üregekhez, fenn meg a szakadékokhoz állította az őrségeket.
Mert nemigen lehetett már a fal tetején állni sehol. A vár olyan volt, mint az egérrágta mandulatorta. Magától is omlott már néhol a fal, ha fölül ráléptek.
Ahogy nézegetik a török sátorok különös csendességét és néptelenségét, egyszer csak azt mondja valaki, úgy vélekedésképpen:
– Elmentek…
Mint a sebesen harapódzó tűz a száraz avaron, ismétlődik a szó szanaszét a várban:
– Elmentek! Elmentek!
S egyre hangosabb örömmel:
– Elmentek! Elmentek!
Azonban a tisztek senkit sem eresztettek ki a falak közül.
Napfölkelte után negyedórával egy asszonyt jelentettek az őrök. A fejére borított fekete selyemferedzséről látszott, hogy török asszony. Maklár felől jött. Öszvéren ült. A magas kápájú nyeregben előtte egy kis magyar gyerek. Az öszvért a kantárnál fogva egy tizenöt éves szerecsen fiú vezette.
Kaput nem nyitottak az asszony előtt. De hogy is nyitottak volna, ha kapu nem volt?
Az asszony belovagolt a kapu mellett a szakadékon. Magyarul nem tudott, hát csak ezt a szót kiáltozta:
– Dobó! Dobó!
Dobó a kapuomladék tetején állva bámult a város felé. A török nőt látta jönni. S azt is mindjárt gondolta, hogy az asszony a kis Szelimnek az anyja. Mégis, hogy a nő az ő nevét kiáltotta, lesántikált az omladékról. Az asszony leborult a lábához. Azután újra fölemelte a fejét, s térden maradva nyújtotta feléje a magyar gyermeket.
– Szelim! Szelim! – mondotta a két kezét könyörgőn összetéve.
A magyar gyermek hatévesforma volt. Barna arcú, kis, okos szemű fiú. A kezében fából faragott lovacskát tartott.
Dobó rátette a kezét a fiú fejére.
– Hogy hívnak, fiam?
– Jancsinak.
– Hát a másik neved?
– Bojnemissza.
Dobó az örömtől megrezzenve fordult a Sándorbástya felé:
– Gergely! Gergely! – kiáltotta. – Fussatok hamar Gergely hadnagy úrhoz.
De már akkor Gergely rohanvást rohant a bástyáról.
– Jancsikám! Jancsikám! – kiáltotta könnyes szemmel.
S majd megette a gyermeket.
– Jer, anyádhoz!
A török asszony tíz körömmel ragadta meg a fiúcskát. Megragadta, mint a sas a bárányt.
– Szelim! – kiáltotta kikarikásodott szemmel. – Szelim!
Látszott rajta, hogy kész széttépni a gyermeket, ha a magáét meg nem kapja.
Egy perc múlva lobogó alsószoknyában sietett Éva a palotából. A feje a homlokán át be volt kötve fehér kendővel, de az arca örömtől piroslott. Kézen futtatta maga mellett a kis török gyermeket. A kis Szelim a szokott török ruhájában volt, s nagy karaj kaláccsal futott Éva mellett.
Mind a két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez. Az egyik azt kiáltotta:
– Szelim!
A másik azt kiáltotta:
– Jancsikám!
S letérdeltek a gyermekükhöz.
Ölelték, csókolták.
S amint a két asszony ott térdelt egymással szemben, egyszer csak összepillantottak, s kezet nyújtottak egymásnak.



PublisherSzépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Source of the quotationp. 533-535.
Bookpage (from–to)1971

minimap