Garaczi László: Ende des Weges (Az út vége in German)

Portre of Garaczi László

Az út vége (Hungarian)

...A rettegések és lidércnyomások kora véget ér, bágyadt eső hulla kopasz fákra-nehéz, zsíros, őszi eső: elnehezülnek, de fénylenek a bokrok. És ha dadogva is és suttogva is, de újra kelnek a szavak. A ribbillió után a Kerepeczky uradalom örökös jobbágyai, az életben maradt szerencsétlen flótások visszahúzódtak a birtokra, szótalanná váltak, lemondóan legyintettek, keserű és foghíjas mosolyra húzták szájukat, kerülték egymást, beleuntak az egészbe, besavanyodtak, mint a kapormártás, kellemetlen öregségszag lengte körül őket, a hátuk mögött összenevettek a fiatalok, akik büszkén viselték homlokuk közepén a zseni lángjegyét – a gúny mérgezett nyilai röppentek feléjük, de tűrtek, mint a barom, bár tekintetük gyémántos fénye megtört, és betegen vonszolták magukat e földi siralomvölgyben, és senki sem emlékezett egykori délceg, ruganyos járásukra, mert az ülepük megfonnyadt, derekuk meggörnyedt, szájuk végérvényesen és visszavonhatatlanul kicserepesedett, a fülkarimájuk pedig elvékonyodott, mikor aztán egyszer külön-külön, de ünnepélyesen megfogadták, hogy ez így nem mehet tovább, és elindultak újra a macskaköves úton, amerre a madár se jár, de addigra már annyira visszataszítóak voltak a kicserepesedett szájukkal és savanykás öregségszagukkal-szálkeresztben imbolygó távoli alakok -, hogy pár bizonytalan lépés után megtorpantak, rádöbbentek a dolog képtelen voltára, visszafordultak, végleg felhagytak nagyratörő szándékaikkal, és hagyták a fenébe az egészet.De a rettegések és lidércnyomások kora véget ért, bágyadt eső hullott a kopasz fákra-nehéz, zsíros, őszi eső: elnehezültek, de fénylettek a bokrok.
Azóta pedig néptelen és elhagyott a macskaköves út: kihalt és elárvult és magányos és puszta és egyedüli és gazdátlan, mert a madár se jár arra, mert benőtte a dudva, a muhar meg az árucsóka, mert hang se hallik, szellő se pöffent, Nap se süt, és Hold se süt, ég se kéklik, de sötét se nincsen, és világos nem is látszik, sőt még az se látszik, hogy nem látszik, elillant, mint egy öntudatlan, részeg pillanat, és nincs emlékezet, mely képes volna beszámolni róla.
De a rettegések és lidércnyomások kora véget ért, bágyadt eső hullott a kopasz fákra - nehéz, zsíros, őszi eső: elnehezültek, de fénylettek a bokrok.
Azóta pedig a török az úr a megyén.
Bár a székhelyen, a klastrom kertjében egybegyülekeznek a fiatalok, de soha nem gondolnak az ősi parancsra - ennek megfelelően a Vörös-tenger hullámai nem csobogtatják körbe lábikráikat, és hátrasimított, lakkfekete hajukba nem kap váratlan szélroham -, hanem mozdulatlanul és fenyegetően kólát szürcsölnek és pattogatott kukoricát ropogtatnak - mert szemetes a búza, ecetes a bor -; szemeikben túlvilági józanság, szép mosolyuk, mint a penge: hideg és metsző, és nem szólnak se dadogva, se suttogva; némaságuk örök és megfejthetetlen, mint az a pillanat, mikor a gyémántgolyó a homlokuk közepébe fúródik, az a soha nem múló, öntudatlan, részeg pillanat.



Ende des Weges (German)

...Die Zeit des Schreckens und der Alpträume ist zu Ende, müder Regen fällt auf die kahlen Bäume - schwerer, fetter Herbstregen: die Sträucher wer-den schwer, aber sie glänzen. Und wenn auch sto-ckend nur und flüsternd, so erstehen doch aufs Neue Worte. Die Leibeigenen des Kerepeczky-Reiches, jene Unglücksraben, die am Leben geblieben waren, zogen sich nach der Rebellion auf das Gut zurück, sprachen nicht mehr, winkten resigniert ab, verzogen die Münder zu einem bitteren, zahnlosen Lächeln, mieden einander, waren aller Dinge überdrüssig, versauerten wie Dilltunke, unangenehmer Altersgeruch umwehte sie und hinter ihrem Rücken machten sich die Jüngeren, die mitten auf der Stirn stolz das Zeichen des Genies trugen, über sie lustig - vergiftete Pfeile des Spottes flogen ihnen entgegen, aber sie duldeten wie die Schafe, wenn auch der funkelnde Glanz ihrer Augen erloschen war und sie sich nur mühsam dahinschleppten in diesem irdischen Jammertal und sich niemand mehr ihres einst stolzen, federnden Ganges erinnerte, denn ihre Gesäße waren erschlafft, die Rücken krumm, die Münder endgültig und unabänderlich rissig und die Ränder der Ohren bereits dünn, als schließlich jeder für sich, aber feierlich gelobte, daß es so nicht weitergehen könne, da zogen sie noch einmal los, die alte Kopfsteinpflasterstraße entlang, wohin sich sonst kein Mensch verirrt, doch inzwischen waren sie bereits so abstoßend, mit ihren rissigen Mündern und dem säuerlichen Altersgeruch - im Fadenkreuz schwankende ferne Figuren -, daß sie nach ein paar unsicheren Schritten innehielten, bestürzt die Absurdität der Sache erkannten, umkehrten, ihre großartigen Pläne aufsteckten und das Ganze einfach bleiben ließen.
Aber die Zeit des Schreckens und der Alpträume war zu Ende, müder Regen fiel auf die kahlen Bäume - schwerer, fetter Herbstregen: die Sträucher wurden schwer, aber sie glänzten.
Seitdem ist die Kopfsteinpflasterstraße entvölkert und verlassen: ausgestorben und verwaist und einsam und öde und leer, kein Mensch verirrt sich dorthin, sie ist überwuchert von Unkraut, Hirsegras und Artischocken, kein Laut ist zu hören, kein Windhauch geht, dis Sonne scheint nicht und der Mond scheint nicht, kein blauer Himmel, doch auch keine Dunkelheit nicht, keine Helligkeit und keine Dämmerung nicht - denn es gibt keine Gegenwart und das fällt gar nicht auf, ja, es fällt nicht einmal auf, daß es nicht auffällt, sie hat sich verflüchtigt, wie ein unbewusster, trunkener Moment, und es gibt keine Erinnerung, die davon noch berichten könnte.
Aber die Zeit des Schreckens und der Alpträume war zu Ende, müder Regen fiel auf die kahlen Bäume - schwerer, fetter Herbstregen: die Sträu-cher wurden schwer, aber sie glänzten.Seitdem herrschen die Türken über die Provinz. Zwar versammeln sich in der Residenz, im Garten des Klosters, die Jungen, aber sie denken niemals an das alte Gebot - und so plätschern die Wellen des Roten Meeres nicht um ihre Waden und kein Windstoß fährt ihnen durch das glatt zurück-gestrichene, lackschwarze Haar -, reglos und drohend schlürfen sie Cola und knabbern Popcorn - denn der Weizen ist unrein, der Wein sauer-; in ihren Augen liegt eine jenseitige Nüchternheit, ihr schönes Lächeln ist wie ein Klinge: kalt und schneidend, und sie sprechen nicht, weder stockend noch flüsternd; ihre Stummheit ist ewig und unerklärlich, wie jener Augenblick, in dem sich die Diamantkugel in ihre Stirn bohrt, jener niemals endende, unbewusste, trunkene Moment.




minimap