Garaczi László: Sich zu vereinigen tut gut (Egyesülni jó in German)

Portre of Garaczi László

Egyesülni jó (Hungarian)

A magyarok génállományának tíz százaléka ismeretlen eredetű, ami nem tűnik soknak, de elég ahhoz, hogy az ember életét megkeserítse. Képzeljenek el valakit, akinek a viselkedése általában megfelel az elvárásoknak, a közfelfogásban rögzített erkölcsi normáknak, ám minden tizedik döntése valami rejtélyes megfontolásból, érzületből, mentalitásból fakad, és egyáltalán nem illeszkedik az élet szokott rendjébe. Kilencszer az ajtón megy ki, tizedszer az ablakkal próbálkozik. Kilenc napig megbízható munkaerő, hű hitves, szerető szülő, tizedik nap tekintete elborul, feleségét nem ismeri meg, gyerekeivel visszafelé akarja elszavaltatni a Himnuszt. Törvénytisztelő állampolgár, megbecsült tagja a közösségnek, időnként azonban arra vágyik, hogy egy szakadék mélyéről űzött vadként vonítson a holdra. A honfoglalás utáni hosszú évszázadok alatt megtanultuk különféle trükkökkel elleplezni e csintalan génkupacot, nem volt könnyű, és megvolt az ára. Fölvettük a kereszténységet, de titokban a jó kis nyilazós időszakról nosztalgiáztunk. Testünkkel védtük Európát a török ellen, de közben egy kicsit mi is törökök voltunk, és jogosnak tűnt, hogy Európa nem mindig hálás a képmutató áldozatért. Forradalmakat robbantottunk ki, Nobel-díjakat kaptunk, Plattensével, Piroschkával, guláschsuppéval és gémeskúttal próbáltuk megszerettetni magunkat, de mindig maradt valami keserű szájíz, mintha semmi nem lenne igaz, mintha álruhában élnénk történelmünket. Ráadásul Európa népei rokonnyelveken beszélgetnek, míg nekünk egy izolált nyelvi szigetről nagy energiákat mozgósítva kell megértetnünk magunkat. Mi lett mindennek a szomorú következménye? Meghasonlás, önmarcangolás, fatalizmus, elvesztett háborúk és vébédöntők, ezek generálják ma is a magyar önismeretet és öntudatot. Hiába nyilatkozta Bölcs Leó császár már ezer évvel ezelőtt, hogy a magyarok szabadságszeretők és okosan politizálnak, az ilyen üres hízelgések lepattannak önmegvetésünk vastag vértjéről. Vajon mindennek az a fránya tíz százalék lenne az oka? Nem tudjuk. Senkise tudja. Az viszont tudható, hogy az ilyen kesernyés, frusztrált öntudat hajlamos a szélsőségekre, az önutálat és önimádat kilengéseire, másrészt jó esetben teret adhat a sokféleség iránti empátiának, vonzódásnak, türelemnek, hisz a különbséget, az ellentmondást testközelből ismeri. Az Osztrák-Magyar Monarchia néhány évtizedes békeideje belső feszültségei ellenére is megmutatta, hogy „sok jó nép kis helyen is elfér”, sajnos a huszadik század az édes emlékeket elsodorta, és akik a rendszerváltás után arra számítottak, hogy a dunai konföderáció eszméje felújítható, ma már csak abban bízhatnak, hogy e régi reflexek valamiképp majd az unión belül aktivizálódnak. Magyarországon, mint általában minden közüggyel, az uniós csatlakozással kapcsolatban is először abszurd és végletes véleményekkel rohamozták meg a gyanútlan állampolgár idegrendszerét. Az unió maga a földi paradicsom, vonat- és kamion-karavánok hozzák majd hazánkba a kincseket és euro-milliárdokat, hátralévő életünket függőágyban hintázva malmozással és napfürdőzéssel fogjuk tölteni. Illetve horogkereszt, sarló-kalapács, uniós zászló - ezek nem mások, mint nemzeti létünk vonagló haláltusájának végső stáció-szimbólumai, egyébként pedig az uniós csatlakozás, mint a végidők jele, már János jelenéseiben meg van írva: „Mikor a római birodalom újból összeáll, megjelenik az Antikrisztus.” (Főszerepben Samuel L. Jackson). A kezdeti zűrzavar után szerencsére józanabb hangok vették át a diskurzus irányítását, az értelmiség a nemzeti hagyomány-európai hagyomány, globalizáció és helyi érdek viszonyát elemzi az írott és elektronikus sajtóban. Az egyszerű magyart persze továbbra is a mákos guba, a barackpálinka, a hurkatöltő berendezések és a böllérség intézményének sorsa izgatja. Hurkatöltőink nem eurokompatibilisak, és befejezett ténynek látszik, hogy utcára kerülnek a böllérek, a disznóölés mitikus és véres héroszai, ami nem veszélytelen fejlemény, mert aki nyakazásra szakosodott, nyak nélkül is vágni akar. Az uniós csatlakozással a magyar állattenyésztés gyökeres változáson megy keresztül, például a magyar disznó nem kap több moslékot. (A moslék az ember tegnapi ebédje összekeverve és nekiadva a disznónak; aki nem ismerné - csenevész urbáni fatty -, gondoljon az óvodai ebédek orgiáira). A kutya, az ember leghűségesebb barátja továbbra is ehet moslékot, ez meg lett engedve; amennyire én a furfangos magyar gazdát ismerem, nem csodálkoznék, ha a majdani eu-ellenőrök röfögő és földet túró kutyakondákkal találkoznának a kies magyar rónán. Idetartozik a hír, hogy Medgyessy Péter, magyar miniszterelnök elhatározta, hogy amerikai és spanyol mintára minden évben megmenti egy állat, nevezetesen egy magyar disznó életét. A szerencsés disznónak nem kell többé azon morfondíroznia, hogy egy európai áramütés vagy egy magyar böllér segítségével jobb-e öröklétre szenderülni. Öt disznó került homloktérbe, öten pályáznak a miniszterelnök kegyére: Pedro (gyakran fölfalja társai elől az élelmet), Roberta (Pedro élettársa), Csapajev (beceneve Csapika), Rozália és Samantha. Nagy a tét, a kandidánsok megpróbálnak minél rokonszenvesebb színben feltűnni a sajtó munkatársai előtt. Hogy mi várható hosszabb távon és országos szinten a csatlakozástól, beleértve embert, állatot, növényt, ásványt, vizet és levegőt, egyelőre csak találgatható. A jelenlegi hangulatot, amennyire meg lehet ítélni, reménykedés hatja át. Budapest egyik parkjában felállítottak egy órát, ami mutatja, hány másodperc van hátra a nevezetes időpontig. Alatta szerelmespárok találkoznak, kiszámolják, helyes időt mutat-e az óra, igazodik-e a téli-nyári időszámításhoz, és olyanok is vannak, akik már annyira otthon érzik magukat e visszafelé számlálódó időben, hogy a randevú időpontját is ehhez az órához igazítják. Sőt olyanok is akadnak, akik friss szerelmüket abban a bizonyos percben kívánják majd megpecsételni. Egyesülni jó. Ők, úgy látszik, nem félnek az Antikrisztustól, az a véleményük, hogy az Antikrisztus általában föld alatti bunkerban végzi, lukas fogakkal, borotválatlanul, félig megőrülve. Ezek a fiatalok az óra alatt arra számítanak, hogy tartanak egy fergeteges bulit május elsején, aztán pedig könnyebb lesz utazni, dolgozni, élni. Hogy a tehetség dinamizmusa az ősi pesszimizmus és önsorsrontás fölé kerekedik, hogy az unióban mindenki tiszta lappal indul, a teljesítményelv dönt, nem a múltbéli vétkek és félreértések. Nem tudjuk, így lesz-e, de elképzelhetjük, már csak az ő kedvükért is, hogy az a bizonyos tíz százalék deviáns génhalmaz – az is Európa, nem is Európa, a világ, a kozmosz, a Teremtés megbecsülendő része, ajándéka, titka. Ha békében élünk együtt tüneteinkkel, a világ is békében él velünk. A rozsdás hurkatöltőket meg úgyis le kellett már cserélni.



Sich zu vereinigen tut gut (German)

Die Ungarn betreffend sollte man wissen, daß zehn Prozent ihrer Gene unbekannter Herkunft sind, und obwohl sich diese Prozentzahl unerheblich ausnimmt, reicht sie, um das Leben der Ungarn zu verbittern. Man stelle sich jemanden vor, dessen Benehmen für gewöhnlich den Erwartungen und den festgelegten moralischen Normvorstellungen entspricht, doch scheint jede zehnte Entscheidung rätselhaften Überlegungen und Gefühlen zu entspringen, einer rätselhaften Mentalität , mit herkömmlichen Lebensformen stimmt sie keinesfalls überein. Neunmal geht der Mann zur Tür hinaus, das zehnte Mal versucht er es mit dem Fenster. Neun Tage lang ist er eine zuverlässige Arbeitskraft, ein treuer Ehemann, liebevoller Vater, am zehnten Tag verdunkelt sich sein Blick, er erkennt seine Frau nicht mehr, die Kinder müssen die Hymne von hinten nach vorne aufsagen. Er ist ein Staatsbürger, der sich an die Gesetze hält, ein geschätztes Mitglied der Gesellschaft, doch von Zeit zu Zeit sehnt er sich danach, als geschütztes Wild aus einer tiefen Schlucht den Mond anzuheulen. Viele Jahrhunderte hindurch hatten wir dieses unartige Genknäuel mit unterschiedlichen Tricks zu verschleiern versucht, was nicht leicht war, und einen Preis hatte das auch. Zwar wurden wir Christen, doch heimlich träumten wir nostalgisch von den Zeiten mit Pfeil und Bogen. Europa hatten wir vor den Türken mit dem eigenen Leib zu beschützen versucht, doch waren wir zwischendurch selbst ein bißchen Türken, und Europa hat sich für unsere heuchlerischen Opfer wohl zu Recht nicht immer dankbar erwiesen. Wir haben Revolutionen entfacht, Nobelpreise erhalten, mit Plattensee, Proschka, Gulaschsuppe und dem Ziehbrunnen versuchten wir möglichst viel Liebe abzubekommen, aber jedesmal gab es da einen bitteren Nachgeschmack, als wäre alles Getane nicht ganz wahr, als hätten wir unsere gesamte Geschichte immer in einer Vermummung erlebt. Hinzu kommt, daß die Völker Europas in einer verwandten Sprache plaudern, wir aber sitzen auf einer isolierten Sprachinsel und können uns nur durch Aufbietung größter Energien verständigen. Und was sind die traurigen Folgen? Kummer, Selbstzerfleischung, Fatalismus, verlorene Kriege und Fußballweltmeisterschaften, noch heute wird das ungarische Bewußtsein und Selbstbewußtsein aus diesen Verlusten generiert. Vergeblich hatte der weise Leo, Kaiser von Byzanz, schon vor tausend Jahren verlauten lassen, daß die Ungarn freiheitsliebend sind und eine kluge Politik betreiben, solche leeren Schmeicheleien sind vom dicken Harnisch unserer inneren Zerrissenheit schnell wieder abgeprallt. Sollte das alles mit jenen verflixten zehn Prozent zusammenhängen? Wir wissen es nicht. Niemand weiß es. 
Wissen kann man hingegen, daß ein so jämmerliches, frustriertes Selbstbewußtsein zu extremen Dingen neigt, zu Auswüchsen wie Selbstekel und Selbstverliebtheit, andererseits wird es im glücklicheren Fall jeder Völkervielfalt mit Empathie, Zuneigung und Geduld begegnen, denn dieses Bewußtsein kennt die Unterschiede und Widersprüche am eigenen Leib. Die nur wenige Jahrzehnte währende Friedenszeit der Österreichisch-Ungarischen Monarchie hatte trotz innerer Spannungen gezeigt, daß „viele gute Völker auch auf engsten Raum Platz haben“, leider wurden die süßen Erinnerungen im zwanzigsten Jahrhundert wieder weggespült, und wer nach dem Systemwechsel noch meinte, die Idee der Donaukonföderation erneuern zu können, kann heute bestenfalls hoffen, daß diese alten Reflexe innerhalb der neuen Union irgendwie wieder aktiviert werden.
Wie bei allen öffentlichen Angelegenheiten, hatte man in Ungarn zunächst auch im Zusammenhang mit der EU-Eingliederung das Nervensystem der ahnungslosen Staatsbürger mit absurden und übertriebenen Ansichten gereizt. Die Union sei das irdische Paradies schlechthin, Schätze und Euro-Milliarden würden durch die Eisenbahn und durch Lastwagenkarawanen in unsere Heimat verfrachtet, das restliches Leben würden wir in Hängematten verbringen, dabei Mühle spielen und Sonnenbäder nehmen. Beziehungsweise sind Hakenkreuz, Hammer und Sichel und die Fahne der EU Symbole der letzten Stationen unseres zuckenden nationalen Daseins, übrigens wird Osterweiterung schon in den Offenbarungen des Johannes als Zeichen des Untergangs beschrieben: „Sobald das Römische Reich neu entsteht, wird der Widersacher erscheinen“. (In der Hauptrolle Samuel L. Jackson). 
Nach dem anfänglichen Durcheinander hatten die Diskussionen zum Glück nüchternere Köpfe übernommen, nun analysieren in den elektronischen und den Printmedien die Intellektuellen das Verhältnis zwischen nationalen und europäischen Traditionen oder was die Globalisierung kontra örtlichen Interessen betrifft. Einfachere Ungarn interessiert natürlich nach wie vor das Schicksal der Mohnstrudel , des Aprikosenschnapses, der Wurststopfereien und der Schweinemetzger. Ein Großteil unserer Wurststopfgeräte ist nicht eurokompatibel, und zu den eindeutigen Tatsachen gehört zudem, daß unsere Schweinemetzger, diese mythischen, blutigen Heroen der Schlachter, auf der Straße landen werden, was eine gefährliche Veränderung ist, denn wer als Halsabschneider ausgebildet wurde, wird womöglich auch ohne Hälse schneiden wollen.
Was von der EU-Erweiterung zu erwarten ist, und zwar auf lange Sicht und für das gesamte Land, einschließlich Menschen, Tieren, Pflanzen, Mineralien, Luft und Wasser, darüber kann man zur Zeit nur rätseln. Die augenblickliche Stimmung, so weit man sie beurteilen kann, ist am besten mit Hoffnung umschrieben. In einem Park in Budapest hat man eine Uhr aufgestellt, die die zurückbleibenden Sekunden bis zur großen Stunde anzeigt. Unter der Uhr treffen sich Liebespaare, sie rechnen nach, ob die Uhr richtig geht, ob sie sich nach der Winter- oder Sommerzeit richtet, und manche fühlen sich in der rückwärts berechneten Zeit so sicher, daß sie ihr Rendezvous entsprechend abmachen. Manche unter ihnen wissen schon, daß sie ihre neue Liebe in jenem bestimmten Augenblick besiegeln werden. 
Sich zu vereinigen tut gut.
Offensichtlich haben sie keine Angst vor dem Widersacher, sie meinen, der werde wohl in einem tiefen Erdloch enden, mit kaputten Zähnen, unrasiert und halb wahnsinnig. Die Jugendlichen unter der Uhr rechnen am ersten Mai mit einer stürmischen Fete und damit, daß sie dann besser reisen, arbeiten und leben können. Daß die Talente mehr wiegen als der alte Pessimismus und die selbsttätige Zerstörung des Schicksals, daß in der Union jeder mit sauberen Karten beginnt, entscheidend sind hernach Leistungen und nicht Schuld oder Mißverständnisse in der Vergangenheit. Wir wissen nicht, ob es so kommen wird, aber das dürfen wir uns ausmalen, schon wegen jener abweichenden zehn Prozent der Gene, die auch Europa und auch nicht Europa bedeuten, die Welt, das Weltall, einen nicht zu unterschätzenden Teil der Schöpfung, ein Geschenk, ein Geheimnis. Hören wir auf den alten Weisen: Wenn wir mit den eigenen Merkwürdigkeiten friedlich zurechtkommen, wird auch die Welt friedlich sein. Und die verrosteten Wurststopfmaschinen hätte man ohnehin auswechseln müssen.




minimap