Gergely Ágnes: Ajtófélfámon jel vagy
Ajtófélfámon jel vagy (Hungarian)Apám emlékére
Nincsenek emlékeim, és ha vannak sem őrzöm őket. Sohasem koslatom a temetőket, nem rendít meg a szerves kémia.
De néha, így november táján, ha köd van és a nyirkos ablakok mögött levegő után kapkodok – testednek hollétéről mit se tudván – a vegetatív emlékezés útján fel-felszivárog egy mozdulatod.
Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között termosz forog és rossz konzervnyitó, zsebkés és tátott szájú hátizsák, meleg alsónemű és imakönyv, s a súlytalan teher alatt a hátad ropogva eszmél rá, hogy bírja még. Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jól öltözött csavargó, sohase mész, csak indulsz, nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen, visszajövök, hamar, bólintod, mutatod – másnap lett volna a születésnapod – és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép, és integetsz – hogy integetsz!
Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál; a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács, a lucskos út, a végelgyengülés, a fűzabálás vak képzelés csak mind, elmeszülemény, hiszen hazudtam, látni szoktalak, a novemberi fojtó ég alatt velem indulsz, lélegzel, könnyeid az én torkomat szorítják, és én hagyom, s ott fönn, ahol nincs keresnivalója, az a szádból kiütött, vékonyka Memphis cigaretta átégeti a bőrt egy csillagon.
1963
|
Sei un segno sullo stipite della porta (Italian)In ricordo di mio padre
Di ricordi non ne ho, anche avendoli non li conservo. I cimiteri, non li importuno, non sono commossa dalla chimica organica.
A volte, intorno a novembre, quando fuori la nebbia persiste, boccheggio in cerca d’aria dietro le finestre umide - non sapendo il tuo corpo dove si trova – sulla strada dei ricordi vegetativi mi ricompare qualche gesto tuo.
Sento, che tra le dita tue lunghe e nervose, un thermos è un vecchio apriscatole si muove, un temperino e un zainetto spalancato, biancheria intima, calda e la bibbia, e sotto il peso imponderabile la tua schiena scricchiolando si avvede, che c’è la fa ancora. Sento, stai per partire. Esci, un vagabondo ben vestito, mai che te ne vai, parti soltanto, ridendo ti volti indietro, con i tuoi trentotto anni, tornerò, presto, lo fai con un cenno - indomani sarebbe stato il tuo compleanno – e gemendo piangi dentro, come un quadro di Mednyanszky, e mi stai salutando, mi stai salutando!
Sei un segno sullo stipite della porta: ti sei attaccato; il ponte di Ferdinando,la grata, grande una spanna, la strada fangosa, l’esaurimento,l’abbuffata d’erba, tutto è solo l’immaginazione cieca, frutto della fantasia, è solo menzogna, ti vedevo spesso, sotto il cielo afoso di novembre parti con me,respiri, le tue lacrime strozzano la mia gola, ed io la lascio fare, e lassù dove non hai niente da cercare, una fina Memphis sigaretta fatta saltare dalla tua bocca, perfora la pelle di una stella.
|