This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Gergely Ágnes: La legenda (Legenda in Italian)

Portre of Gergely Ágnes
Portre of Cikos Ibolja

Back to the translator

Legenda (Hungarian)

Pincébe ment a dédapánk borért
s nem jött fel soha többé –
ennyi az esemény.

Széndioxidgáz. Ez volt az ok.
Ők nem tudtak semmilyen dioxidot.

Ültek, ott fenn, az asztalnál,
várták a Messiást. Vártak.

A halott kezéből, ott lenn, szétfolyt a bor.
Az időhálón nem üt át az utolsó hörgés,
sem az első sikoly.

A kapu közben megnyikordult.
Nem hallgattak oda.
Rohantak. Párnát! levegőt! a borbélyt!
A falu temploma
éjfélt kondított, tömör felhő
szitált a ház körül, az asztalos
ezüsttel írta rá a feketére: „Antal”.
S tizenötödik századi nevét, mely
jóságost jelent. Kegyetlenül s termékenyen
beállt a csend. Hallgattak negyven évet –
vízözön, hegycsúcs, sivatag – a csend
szereti a negyvenet. S a gyermekek
gyermekei, a négy elsőszülött fiú
fölvette az Antal nevet. Hóban,
sárban, tűzben és szélben
labdákat pattintgattak a dombvidéken,
s kergették, négyen négyfelé.
Az egyik Kantot és Nietzschét kutatta,
a másik füvet vitt a sivatagba,
a harmadik bőrt formált estelente,
a negyedik meg Trianont siratta.
Fegyvert foghattak volna. Kő repült nekik.
Eldőltek. Várták a Messiást.
Meghaltak? Élnek? Esemény.
S mért nem jön el! Nem több, csak ok.
Az emléket nem fogják oxidok.

A hálón semmi sem üt át,
csak hörgés, csak sikoly.
Értelmes emberi beszéd oly
mélyfekvésben él, akár halott vulkánok
fényes lejtői tövén, a föld erei közt
a bor.

Lement borért, nem jött fel soha többé.
Onnét szólít. Meglep majd, szemből,
sosem orvul. Várj. Négy, negyven,
négyszáz év kell.
S a kapu sarokvasa megcsikordul.

 
1961–1988



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://dia.jadox.pim.hu

La legenda (Italian)

Il bisnonno andò in cantina a prendere del vino
e non è risalito mai più –
la vicenda è tutta qua.

Diossido di carbonio. Questo è stato il motivo.
Loro non sapevano di nessun ossido.

Stavano seduti, lassù, al tavolo,
aspettando il Messia. Lo aspettavano.

Dalle mani del morto s’è sparso il vino.
Attraverso la rete del tempo non trapela
l’ultimo rantolo, neppure il primo grido.

Frattempo cigolò il cancello.
Non gli badarono.
Correvano. Cuscino! Aria! Il barbiere!
La chiesa del paese rintoccava mezzanotte,
nuvola pesante spandeva una pioggarellina
intorno la casa, il falegname vergava, argento
sul nero: “Antal.”
Un nome del quindicesimo secolo
che voleva dire pien’ di bontà.
Il silenzio s’irruppe spietatamente
e copioso. Stettero in silenzio per quaran’anni –
alluvione, cima dei monti, deserto – il silenzio
adora i quaranta. E i figli dei figli,
i quattro primogeniti presero il nome Antal.
In quattro, in quattro direzioni diverse,
nella neve, nel fango, nel fuoco e nel vento,
ruzzolavano e rincorrevano la palla sulle colline.
Uno esplorava Kant e Nietzsche,
l’altro aveva portato l’erba nel deserto,
il terzo foggiava il cuoio di sera,
il quarto versava lacrime sul Trianon.
Potevano armarsi. Avevan’ preso sassate.
Son caduti. Aspettando il Messia.
Son morti? Son vivi? La vicenda.
Perché non avviene! Niente di più, solo il motivo.
Il ricordo non si ossida.

Attraverso la rete non trapela niente,
solo il rantolo, solo il grido.
La ragione sussiste in tal profondità
raginevole, come il vino, ai piedi del pendio lucido
del vulcano morto, tra le vene
della terra.

Era sceso a prendere del vino, e mai più risalito.
Di là invoca. Sorprenderà a viso aperto,
non a tradimento. Aspetta! Ci vorranno quattro,
quaranta, quattrocento anni.
E il cardine del cancello cigola.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationC. I.

minimap