Gergely Ágnes: Magyar cinterem

Portre of Gergely Ágnes

Magyar cinterem (Hungarian)

Optimisták

Itt nyugszik
X.Y. tervező
és hitvese
született Z.Q.
asztrológus
valamint W., díjnyertes kanárimadár
Feltámadunk!
Tel: 125-543/76-os mellék

A kutató

Egy levegőtlen laboratóriumból
1956-ban Nyugatra mentem.
Otthon nem adnak Nobel-díjat.
Kinn három kapukulcs is jár.
Előre köszön a pincér. Láthatom
a Royal Shakespeare Companyt,
s ha kedvem van, átmegyek Párizsba
vagy Brüsszelbe hetenként.
Többször meghívtak teadélutánra,
egy asszony sírt a mellemen,
a találmányom kifizették.
Ezek nem kúpot dugnak a végbelükbe, ezek
adminisztrálják a szuppozitóriumot.
Meghaltam egy esős délután,
London külvárosában.
Nem az Apátságban vagyok eltemetve.

Az építész

Megbíztak egy toronyház-építéssel.
Kérdeztem, mennyi a célprémium.
A keresztbetett lécek magasában
egy nagyszakállú ember rámtekintett
s azt mondta: „Kicsi a te hited, fiam.”
A liftaknában leltek rám.
Valamikor katedrálist akartam
építeni. Nem lélekvesztőn:
hordágyon vittek el.

Az újságíró

Míg éltem, humanista voltam.
Cikkeket írtam, hogy „A cigány is ember”;
„Új életet kezd B. Zsuzsanna,
egykori prostituált”;
„Szánjuk meg végre az öregeket.”
Egy éjjel, a redakcióból kijövet,
leütöttek az utcán. Rólam
nem ad ki jelentést a Reuter.

A színész

Rómeó voltam, azután két gyerek apja.
Kifényesedett a nadrágom, azután kocsit vettem.
Tudtam, hogyan kell beledögleni,
észrevétlenül vándorútra menni,
elérni, hogy beledögöljenek,
tudtam, hogyan kell „spilázni” –
anyám épp akkor halt meg, mikor
a nagy monológ utolsó sorait mondtam,
a díszletből kihullt egy gerenda.
Nem csuklott el a hangom.

Az antropológus

Nem tudom, honnét szelidültem idáig,
Közép- vagy Kelet-Ázsiából.
Nem tudom, hogyha kínozni akartak,
lófarkhoz kötöttek, vagy tevehátra.
Az évezredes szenvedés emléke élivel
belerovátkolódott a szaggató fájások közé
ebben a nagycsontú koponyában.
Ide érkeztem; már nem fáj.
Azért a lapáttal vigyázzatok.
Ne üssetek el az európai földtől.

A seborvos

Piros-fekete-rózsaszín halmazatokra,
ellenálló formákra, nyílások görcsös
alakváltozásaira emlékszem, hüllőmozgású
ereket látok, csupa barlangi rajz – egyetlen
hang bársonyát, szemöldök ívelését
nem fedeztem föl soha, csak a hámrétegen
a késnyomot; a heg általában
szépen begyógyult. Tudom a lényeget:
szép az, ami gyógyul.
Itt fekszem gyógyítatlanul, emléktelenül.

A táncosnő

A rablógyilkost védi a törvény.
Meghatározott évmennyiséget kaphat,
legföljebb halálbüntetést.
A táncosok védtelenek.
Pedig évszázadok virágát emelik magasra
egy pillanat alatt.
Védtelenül állnak, körülöttük ott ül az okos
állandóság, a párnás előítélet,
tapsol a társadalmi beleegyezés,
s a magasban egyszerre csőrös
abortusz nyílik, zöldarcú érdek,
poshadt hitvesi ágy, korlátolt délután:
„vedd el onnét a kezedet, meglátnak” –
az évszázadok virága a zenekari árokban
csörömpöl,
s a karmester, tegnap még maga is
szenvedélyek rabja,
odalenn nevet.

A bíró

Az öröklött életmódot
fiatalon magamba véstem:
örökké az erkölcsi törvényt
önmagadban
s a csillagos eget fölötted.
Halántékomon szüntelenül,
szüntelenül a törvény,
lábam nyomán az erkölcs, az igazság,
betörők, gyilkosok, utcanők
kóchaja fölött a csillagos ég.
Most itt lent ők is, én is.

A rádióriporter

Magyarország legnagyobb gyáregysége!
Legkeresettebb exportcikke.
Az évszázad mérkőzése, a legnagyobb
befogadóképességű stadionban.
A kiváló tudósról, a kitűnő művészhez,
a jelentős íróval.
Hazánk legnagyobb dzsungelében.
A magyar Athén, a magyar Stockholm,
a magyar Père-Lachaise, a magyar
Dynosaurus. A magyar dzsessz.
A népszerű manöken, a világhírű
tojásfestő. A riporter a dzsungelban,
a riporter a Père-Lachaise-ben,
a riporter a tojásban.
Földön, levegőben, víz alatt.
Föld alatt.

A főtisztviselő

És nem volt cipőm.
Apám portás volt (és nem volt cipője),
apai nagyapám a báró birkáit
hajtotta, karámról karámra,
álmaiban (és már neki se volt).
Szerelmem kóristalány, tüdőbajos,
ó, chant macabre! – a háború,
az építés, igen, botlottam én is,
hanem egy októberi hajnalon
előre megmondtam, s azóta
már emlékezem (nem volt cipőm),
továbbá bújtattam zsidókat, és
több ízben barátom volt J. Attila.
Ő kérte kölcsön.

A kistisztviselő

Tizenkét évig gyűjtöttem a tényeket
főnököm „A zuzmó- és mohaféleségek
viselkedése hazánk erdeiben,
különös tekintettel a megváltozott
éghajlati viszonyokra”
című dolgozatához.
Negyvenéves koromban megcsalt a feleségem,
öt évvel később rendőr kísérte haza a fiamat,
mert betört egy ékszerüzletbe, és a banda
tagjainak egy-egy odatetovált muskátli volt
az képén – nem értem ezeket a mostani
fiatalokat, hol van belőlük az a kitartás,
az a szorgalom, amellyel a mi nemzedékünk
egykor átvészelte az Élet viharait?!

A tanár

„Quousque tandem abutere Catilina
patientia nostra…” Aztán földrajzszakosnak
képeztem át magam, hogy legalább térképen
láthassam Itáliát. – „Nézzék, kérem,
a néptribunok lábnyomát, az esti varjakat,
a lávakövek mozdulatait…” Csöngettek.
Főbb terményei: rizs, burgonya, cukorrépa,
szőlő, a havasi legelőkön szarvasmarhát
tenyésztenek. Később megrótt az igazgatóm,
nem vagyok aktív, nem támogatom a rongy-
gyűjtést. – „Ciceró – mutatott rám ujjal
egy kölyök –, a Ciceró megint fönn jár a Via
Appián.” Akkor már a sarki kocsmába jártam.
Visszafelé nem vittek lábnyomok – quousque
tandem – természetesen, igazgató elvtárs –
még egy folyosóügyelet hátra van – indulok
azonnal.

A műfordító

Traveller who passest by
Thou shalt not laugh.
„He lived for Love and died in harness”
a note for Thee, completely harmless
is in this Epitaph,
which should not read as standeth above
but this way bold and brave:
„Had he but lived in harness
and died while making Love –
he would jump out of this Grave.”
Utas, ’Ki épen erre jársz,
Ne hogy kaczagj!
„Élt, hogy szeressen, Meg-halt Munka által” –
Tégedet óvna e’ telljessen ártal-
matlan Sír-Felirat,
Mellyet ne illy mód olvass öszve,
de merészen és zordul:
„Élt volna tsak Munka által,
’s halt volna meg Szerelem közbe’ –
Ki-szöknék most a’ Porbul.”

A történész

Egész életemben egy munkaártalommal
küszködtem: az ámítással.
Ha a festő giccset fest, ha a mérnök
elméri az alagutat, a kép kidobható,
az alagút újra fúrható.
Mit csinálsz a nemzeti tudattal,
ha a tévhit megkötött s évtizedekig
tovább épül? A szemtanúkat közben
elnyeli a mély, innét már nincs irány,
itt egyetlen pontba sűrűsödik
szándék és szorongás:
Kossuth Deákkal, Károlyi Jászival,
együvé Tartsay, Bibó, Kéthly, Pálffy,
köréjük diákok, prédikátorok,
pallérok, örökös hídépítők,
Csontváry porától üvegfény üt át a kövön,
s a kizökkent időben Bartók, Radnóti sistereg,
Kálló esperes, Bajcsy-Zsilinszky – őket
talán még Márai is vallja. Ez a közeged,
polgár. A század előbb-utóbb lehetőséget ad,
hogy lélegzetet végy. S a legtöbb,
amit egymásnak nyújthatunk: a levegő.

A költő

E fa alatt vagyon
egy utasnak ágya.
Ebből volt bölcseje,
ez kopolafája.
Kettő közt nem tudta
elnyerni a jussát.
Még kétezer évig
itt várja Jézussát.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://dia.pool.pim.hu

Il cimitero ungherese (Italian)

Gli ottimisti

Qui giace
il progettista X.Y.
e sua consorte
nata Z. Q.
astrologa
inoltre W., il premiato canarino
Risorgeremo!
Tel: 125 – 543/76 - nº sec.

Il ricercatore

Da un laboratorio senz’aria, nel 1956,
me ne son andato in Occidente.
A casa non si distribuiscono i premi Nobel.
Là fuori ti spettano tre chiavi per il portone.
Il cameriere ti saluta per primo. Posso vedere
la Royal Shakespeare Company,
e tutte le settimane, se mi viene voglia,
posso far’ un salto a Parigi o a Bruxelles.
Mi invitarono più volte per prendere il thè,
una donna pianse sul mio petto,
mi pagarono l’invenzione.
Questi non infilano la supposta nel retto,
questi gestiscono il suo sostituto.
Son morto un pomeriggio piovoso,
alla periferia di Londra.
Non son sepolto nell’Abbazia.

L’architetto

Mi hanno incariato di costruire un grattacielo.
Domandai, quanto è il premio di produttività.
All’altezza dei listelli, messi di traversa,
mi squadrò un uomo con la barba lunga
e mi disse: ”Figlio mio, tu hai poca fede.”
Mi ritrovarono nella tromba dell’ascensore.
Un tempo, volevo costruire cattedrali.
Mi portarono via sulla barella:
non sulla barcaccia.

Il giornalista

Finché ero in vita, sono stato un umanista.
Scrivevo articoli: “Anche gli zingari sono uomini”;
“B. Zsuzsanna, l’ex prostituta, comincia una
nuova vita”;
“Dobbiamo compatire i vecchi.”
Una notte, uscendo dalla redazione,
mi hanno accoppato per strada. Su di me,
il Reuter, non rilascia alcun comunicato.

L’attore

Sono stato Romeo, poi il padre di due ragazzini.
I miei calzoni son diventati lucidi, poi mi comprai
una macchina. Lo sapevo, ci sarà da crepare,
innosservato tagliare la corda,
ottenere di far crepare gli altri,
sapevo, come si fa “esagerare”-
mia madre è morta nel momento, in cui
recitavo le ultime righe del grande monologo,
dalla scenografia s’è staccata una trave.
Non mi è venuto un groppo in gola.

L’antropologo

Non so, da dove son capitato fin qui,
dall’Asia Centrale o dall’Asia Orientale.
Non so, se per torturami, mi legarono alla coda
del cavallo o sulla schiena del cammello.
I ricordi delle tribolazioni millenarie
si sono incise come una lama tra i dolori
lancinanti in questo cranio dalle ossa grandi.           
Sono giunto qua; ormai non mi duole.
Ma con la pala andateci piano.
Non privatemi dalla terra europea.

Il medico chirurgo

Mi ricordo, dei conglomerati, rosso – neri – rosati,
di forme resistenti, di  convulsi cambi di forma
delle lacerazioni, vedo delle vene coi movimenti
struscianti, meri graffiti rupestri – ne una voce
vellutata, ne la curvatura delle sopraciglia,
mi è capitato mai di scoprire, solo la traccia
dei bisturi sullo strato squamoso; la cicatrice
in linea massima guariva bene. So l’essenziale:
è bello, quel che guarisce.
Giaccio qua incurabile, privo di ricordi.

La ballerina

La legge diffende l'assassino.
Può beccare un determinato numero degli anni,
al massimo la pena capitale.
Le ballerine sono indifese.
Eppure, in un attimo, alzano in alto,
il fiore dei secoli.
Sono senza difesa, intorno a loro sta seduta
la stabilità intelligente, il pregiudizio paffuto,
applaude la società del consenso,
all’improvviso, in alto si apre
l’aborto rostrato, interessi con la faccia verde,
letto nuziale stantio, pomeriggio limitato:
“leva la mano di là, potrebbero vederla”-
il fiore dei secoli sferaglia
nel golfo mistico,
e il maestro, fino a ieri anche lui
succube delle passioni,
è laggiù che ride.

Il giudice

Da giovane mi è rimasta impressa bene,
la condotta ereditata:
la legge del morale perennemente
dentro di te,
e sopra di te il cielo stellato.
La legge, indefessamente, costantemente
nella mente,
sulle mie impronte, la morale e la giustizia,
sulla testa degli scassinatori, assassini, sui capelli
arrufati delle prostitute il cielo stellato.
Or’ siamo quaggiù sia io, che loro.

Il radiocronista

Il più grande complesso industriale dell’Ungheria!
Il suo prodotto più esportato.
La partita del secolo nello stadio con la più grande
capienza.
Del più grande scienziato, all’artista eccelente,
con lo scrittore più famoso.
Nella giungla più grande della nostra Patria.
L’Atene ungherese, Stoccolma ungherese,
Père – Lachaise ungherese, il dinosauro
ungherese. Il jazz ungherese.
La modella di successo, il pittore delle uova
di fama mondiale. Il reporter nella giungla,
il reporter nella Père – Lachaise,
il reporter nell’uovo.
Sulla terra, nell’aria, sott’acqua.
Sotto terra.

L’alto funzionario

Di scarpe non ne ho avute.
Mio padre era portinaio (e non aveva le scarpe)
Mio nonno paterno, nel sonno,
conduceva le pecore del barone,
da stazzo a stazzo ( e neppure lui le aveva).
Il mio amore, una corista, tisica,
ó, chant macabre! – la guerra,
l’edificazione, si, mi son inciampato anch’io,
ma un mattino di novembre
lo dissi in anticipo, e da allora che
me lo ricordo (non avevo le scarpe),
inoltre nascondevo degli ebrei,
e József Attila è stato mio amico diverse volte.
Lui che me le chiese in prestito.

L’impiegatuccio

Per dodici anni stavo raccogliendo i dati
per un elaborato del mio capo, dal titolo:
“Il comportamento dei licheni e dei muschi
nei boschi nostrani, con un’attenzione
particolare ai rapporti climatici cambiati.”
All’età di quarant’anni mia moglie mi aveva tradìto,
cinque anni più tardi, un poliziotto  aveva
accompagno a casa mio figlio, perché aveva
scassinato una gioielleria, e sul viso dei
componenti della banda c’era un geranio tatuato –
non capisco questi ragazzi di oggi,
dov’è in loro la perseveranza, quella diligenza,
con la quale, una volta la nostra generazione
aveva superato le tempeste della Vita?

L’insegnante

“Quousque tandem abutere Catilina
patientia nostra…” Dopodiché mi sono specializzato
in geografia, per vedere Italia, magari sulla cartina.
– “Vi prego, di osservare, le impronte del tribuno
della plebe, le cornacchie di sera, i movimenti delle
rocce laviche…” Ha suonato il campanello.
I suoi prodotti più importanti: riso, patate, uva,
barbabietola da zucchero, sui pascoli innevati si
allevano bovini. Mi ha ammonito il direttore,
non son attivo, non sostengo la raccolta di stracci.
  – “Cicerone – mi aditò un ragazzino -
Cicerone è nuovamente sulla via Appia.”
A quei tempi frequentavo già la taverna all’angolo.
All’indietro non portavano le orme – quousque
tandem – naturalmente compagno direttore –
v’è da svolgere un’ispezione del corridoio –
mi avvio subito.

Il traduttore letterario

Traveller who passest by
Thou shalt not laugh.
“He lived for Love and died in harness”
a note for Thee, completely harmless
is in this Epitaph,
which should not read as standeth above
but this way bold and brave:
“Had he but lived in harness
And died while making Love –
he would jump out of this Grave.”
Viandante, tu che passi da queste parti,
Non metterti a ridere!
“Aveva vissuto, per amare, morì causa del Lavoro”–
Questo Epitaffio cosi innocuo, sarebbe
la tua tutela,
Che però non va letto in questo modo,
ma in modo audace e aspramente:
“Avesse vissuto solo tramite il Lavoro,
e fosse morto nel bel mezzo dell’amore –
Or’ io vorrei fuggire dalla Polvere.”

Lo storiografo

Tutta la vita, avevo combattuto con una malatia
professionale: la mistificazione.
Se il pittore dipinge una crosta, se l’ingegnere,
sbaglia la misura del tunnel, il quadro si può
buttare, un tunnel nuovo si può perforare.
Cosa fai con la coscienza nazionale,
se l’eterodossia è coesa, e per decenni continua
ad edificarsi? I testimoni, frattempo vengono
inghiotti dal abisso, di qua non v’è nessuna
direzione, qui, in unico punto si coagula la volontà
e lo sgommento:
Kossuth con Deák, Károlyi con Jászi,
assieme a Tartsay, Bibó, Kéthly, Pálffy,
circondati dagi studenti, predicatori, capomastri,
eterni costruttori dei ponti, dalle polveri di
Csontváry la luce vitrea trapassa la pietra,
e nel tempo sbandato, Bartók, Radnóti stanno
strepitando, l’arciprete Kálló, Bajcsy  – Zsilinszky
 –  loro, forse, perfino Márai sostiene. Cittadino,
questo è il tuo elemento. Prima, o poi il secolo ti
darà la possibilità di prender fiato. E’ il massimo
che possiamo concedere l’uno all’altro: è l’aria.

Il poeta

Sotto quest’albero
v’è il letto d’un pellegrino.
Di quest’era la sua culla
questa è or’ la sua bara.
Tra le due non è riuscito
ad ottenere il suo dovuto.
Il suo Gesù aspetta ivi
per altri duemila anni.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationC. I.

minimap