Gergely Ágnes: Pound XX. Cantója: visszfény

Portre of Gergely Ágnes

Pound XX. Cantója: visszfény (Hungarian)

Hang, álomittas, quasi fortis,
„Ligur’ aoide” – mi ismerjük a jóval
régebbi tengeri utakat. A király
lantot szorított oldalához,
példát adott a sokhitű világnak
többek közt szerelemből, de asszonya
képmására sohasem mondták volna:
„s’adora”; imádni csak az Egy Istent
lehet. Nyugodtan felejtsetek el
mindent, amiből nem lesz példa;
sine militis usu (sì, sì: Ovidio), ezt
semmilyen király nem tudta bizonyítani.

Méz sem csöpög a fákról, sem márciusban,
sem máskor, az aprómunkát nem sikerül
felfüggeszteni; a függést sem (Ovidio!):
nec supplex turba timebat – akkor nyáron
a Münnich utcába mentem, s a lapszerkesztő
rám fintorgott, idézőjel, minek használ maga
latin idézeteket, idézőjel bezárva. És így
lassan elmentem a Münnich utcából,
Münnich im Ofen-Pesth, s a szemben lévő
Tulipán eszpresszóból dőlt a füst,
mint a gátlástalanság. Ámbár lehet,
hogy Muskátli volt. Nem kaptam útlevelet.

És visszamentem a Münnich utcába
(világ közepe), s egy másik lapszerkesztő
két síléc közül királyi mód végig-
tekintett (neki már volt útlevele),
s rám szögezte a kérdést: mit óhajt itten.
Kapaszkodót, mondom, utolsó kapaszkodót,
ez itten Fairyland, még inkább Faery land,
meg tudná fejteni, miért különb ez a régies
íz egyáltalán, miért szebb, ami régi?
Oh, Faery Land, oh, Faerie Queene.
Nein, válaszolta, nyicsevo, válaszolta,
húsz évet von meinem Leben
arra szántam, hogy kimutassam
a mindenkori újdonság vonzerjét,
és maga itten feltart, bárisnya,
zum Teufel. Különben is, mit óhajt itten,
nem lesz magából sose költő.

Szél fújta körül mozdulatlan
kucsmám az utcán, a sarkon pár éve
fölakasztottak valakit, sohasem fogjuk
tudni, hős volt, csirkefogó volt, de az
örökös tudás, hogy akasztani sosem volt
kötelező. Hiába, Robinson: városaid mindig
a szörny lábainál feküsznek, de még
állnak a hegyek. Bűzt és illatot egyformán
eltüntet a léghuzat. Hanem az mindenesetre
kiderült, hogy hasztalan látok mélyre:
a kaszálók nem nekem illatoznak.
The man has found no comfort in the grave.

Hang, temetői rigóké, jól hallható,
egymásnak felelnek. Magritte úgy szerette
a váratlant, akár az apró köveket.
A Fény Birodalma kavics nagyságú,
René, ekkora Faeryland, köszönöm.
Érzem a halottaink illatát, szerte
Európa harctereiről, mert harctér
minden tér, ahol a harcképtelenek
szabadságát mozdulatlansággal helyettesítik,
Teufel macht frei, lánynak szülni dicsőség.
De cédrusok! olajfák! a sivatag!
Mindig marad öntöznivaló. Hang,
a rigóké, messziről, ahol csak ők járnak,
szép, erős, mocsárlecsapoló, teremtő férfiak.

Megszokta-e a poligámiát a királyné?
Megszokta-e a királynét a kapun kívüli nő?
Varázsolni, jövendölni, különösnek lenni –
zörgetni egy életen keresztül. Trója megdőlt,
úgy kell neki, nem hallgatott rám.
Ab urbe condita, még aznap éjjel
leitták magukat. Úgy isznak, hogy az anyjukat
eladják, nemhogy a Várost. Öt civilizáció
épült egymásra, vörös lényegű vörös,
fehér lényegű fehér, zöld lényegű zöld,
vörös lényegű vörös, lényegtelen lényegű
lényegtelen, a teljes, irizáló dzsungel,
és nincs a tengerre kijárat, s a lámpásnál,
René, több a tömjén, a sáfrányillat,
asszonynak kötelesség, um Gottes willen.
„Il mio sposo novello”, lángol a levegő,
párállik a víz, menekülők a zuhatagban,
kövek pattognak utánuk, pedig ez még
nem a temető itten, sehol a várakozók
virágai, sehol az ének a habon, sehol
a lótuszillat, de a viaszfülűek
a panoptikumban így szólnak, voce profondo:

„Szépségén elsiklott a halálfélelem.
aki elhagyta őt, mint a ravasz király,
mezítlen izmain puszta karddal,
melynek neve legenda aurea,
nem vitte semmire, mert sem mezítelenség,
sem erő, sem mítoszok mítosza nem segít,
ha egy csapat viaszfülű nem fúj körös-körül
tajtékot a keményen csapkodó evezőkre.
A mások félelméből épül a mitológia.
Ők lesznek disznók. Matrózok. Kulákok,
részegesek, naplopók és munkahalogatók.
Ők szólnak Leninhez pár kurta szót.
Töltőtoll s jelvény pompázik a mellen,
míg Odysseusra rádől Kirké Titánia,
a szellem. Ő belélegzi a varázsillatot egymaga,
a többire rádől a mauzóleum halszaga.
Elég! Marilyn Monroe arcképével,
hölgyeim és uraim, itt a konzerv hajórakomány.
Ezen a hajón talán csak egy volt a zsivány.
Ide vele.” Ligur’ aoide.

Miféle út vezet innét, puhatalpú
párducok között, nem tudja senki.
A kormányos rég halott. A szövőszéket
befonta a pók. Az öreg kutyát még tavaly
elgázolta egy Land Rover. Azóta ott hever.
Körös-körül a sziklaarcok, hajdani
kocsiversenyek kedélyes lovasai, bőrükre
méreg kövült; a Borgiák tégelyei hangtalanok
voltak; a barokk oszlopok némán tekeregtek;
de itt üvölt a lakótelep oszloplába,
fején jár a ház. Két címerállat,
jobbról és balról, lefetyeli a békét.
És a dzsungel vár. Biztos magában.
S már őszül is. Nem csöpög méz a fákról.
Király, alattvaló, állj meg: legszebb a tél.

 
1992. július 12.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://dia.pool.pim.hu

XX. Canto di Pound: riflesso (Italian)

Voce, stordita dal sonno, quasi fortis,
“Ligur’ aoide” – noi conosciamo le rotte
marittime molto più vecchie. Il re
stringe un liuto a sé, aveva dato esempio
a questo mondo multiconfessionale,
fra altre cose anche dell’amore, ma sul
effigie di sua moglie mai l’avrebbero detti:
“s’adora”;  solo il Dio unico si può
adorare. Dimenticatevi tranquillamente
di tutto quel che non diventerà mai un esempio;
sine militis usu (sì, sì: Ovidio) questo,
nessun re è stato in grado di dimostrare.

Dagli alberi non cola miele, né in marzo
né in altre occasioni, il lavoro minuzioso
non si riesce a sospendere; né la dipendenza
(Ovidio!): nec supplex turba timebat –
 quell’estate sono andata in via Münnich,
il redattore del giornale mi fece delle smorfie,
(virgolette), perché usa lei citazioni latine,
chiuso le virgolette. Lasciai cosi, piano
la via Münnich, Münnich im Ofen – Pesth,
il caffè Tulipano di fronte straboccava di fumo,
e di altretanta smodatezza. Forse si chiamava
Geranio. Non ho ottenuto il passaporto.

Sono tornata in via Münnich (centro del mondo),
un altro redattore mi squadrò, tra due sci,
in modo regale (lui aveva già il passaporto)
e mi domandò, cosa desiderassi in quel luogo.
Un appiglio, dico io, un ultimo appiglio,
questo qui è Fairyland, o piùttosto Faery land,
potrebbe forse chiarire, questo sapore
dell’antico perché è più buono, in genere
quel che è antico perché è più bello?
Oh, Faery Land, oh Faerie Queene.
Nein, rispose, nyicsevo, rispose,
ho speso vent’anni von meinem Leben,
impiegandomi a dimostrare il fascino
delle novità d’ogni tempo, e lei mi fa
perdere il tempo, bàrisnya, zum Teufel.
D’altronde cosa è che cerca qui,
tanto lei non sarà mai una poetessa.

Per strada, il vento soffiava sul mio colbacco
immobile, qualche anno fa, all’angolo
hanno impiccato un tale, non lo sapremo mai
se era un’eroe, un mascalzone, ma  è convinzione
da sempre, che impiccare non è mai stato
obbligatorio. Invano, Robinson: le tue città
sono sempre situati ai piedi dei mostri,
ma i monti sono ancora in piedi. La corrente
spazza via sia il lezzo che il profumo. Ad ogni modo
si è visto che inutilmente vedo in profondità:
i prati non profumano per me.
The man has found no comfort in the grave.

La voce dei merli nel cimitero è ben percepibile,
rispondono l’uno all’altro. Magritte amava
gli imprevisti come le piccole pietruzze.
L’impero della Luce è grande quanto un sasso,
René, Faeryland è tanto, grazie.
Da tutti i campi di battaglia dell’Europa
percepisco l’odore dei morti, perché ogni piazza
è un campo di battaglia, ove la libertà degli
infermi sostituiscono con immobilità,Teufel
macht frei, partorire per una ragazza è onore.
Ma i cedri! gli ulivi! il deserto!
V’è sempre qualcosa da irrigare. La voce lontana,
quello  dei merli, dove passano solo loro, i belli,
i forti  bonificatori della palude, uomini creatori.

La regina s’è abituata alla poligamia?
La donna oltre il cancello s’è abituata alla regina?
Incantare, vaticinare, essere particolare –
farsi accettare vita natural durante. Troia è caduta,
ben le sta, perché non mi dava retta. Ab urbe condita,
la stessa notte si son ubriacati. Gozzovigliano tanto
 che venderebbero la propria madre, oltre la Città.
Si son costruite cinque civilizzazioni, una sull’altra,
una rossa con l’essenza rossa, una bianca con
l’essenza bianca, la verde con l’essenza verde,
la rossa con l’essenza rossa, il trascurabile con
l’essenza trascurabile, la giungla completa iridante,
senza sbocco sul mare, e presso la lampada,
René, v’è più incenso, profumo di zafferano,
per la donna è un obbligo, un Gottes willen.
“Il mio sposo novello”, l’aria che brucia,
l’acqua che evapora, fuggiaschi sotto lo scroscio
dell’acqua, dietro di loro sassi sobbalzano,
eppure questo non è il cimitero, non ci son fiori
delle persone in attesa, in nessun luogo v’è canto
sulla schiuma, né profumo di loto, ma nel museo
delle cere i potenti avvertono cosi, voce profonda:

“ La paura della morte sorvola sulla sua bellezza.
Chi l’aveva abbandonato, come un re furbo,
solo con la spada e il corpo ignudo, che si chiama
Legenda Aurea, non aveva raggiunto niente,
perché non aiuta, né nudità, ne forza, né il mito
dei miti se non v’è l’apoggio dei potenti che soffia
l’acqua sulle vele che vogano duramente.
La mitologia è costruita sulla paura altrui.
Loro saranno i porci. Marinai. Culachi,
ubriachi, perditempo, scansafatiche.
A Lenin, saranno loro a rivolgere alcune
parole corte. Sui petti, penne d’inchiostro
e distintivi fanno sfoggio, mentre sul’Odissea
crolla il fantasma di maga Circe. Solo lui
aspira il profumo dell’incantesimo, sugli altri
 crolla l’odor dei pesci del mausoleo.
Basta! Delle foto di Marilyn Monroe,
signore i signori è arrivato il carico delle conserve.
Su questa nave forse c’era solo un brigante.
A noi!” Ligur’ aoide.

Che strada porta via di qua, tra le pantere dai
piedi felpati, nessuno lo sa. Il timonière è morto
da tempo. Il telaio fu intrecciato dal ragno.
Il vecchio cane, già l’anno scorso, aveva investito,
una Land Rover. Da allora che giace là.
Visi di pietra intorno, aurighi gioviali, delle gare
di bighe di un tempo, sulla loro pelle si pietrifica
il veleno; gli oricanni dei Borgia erano muti;
le colonne barocche si attorcigliavano in silenzio;
ma il piedistallo del quartiere è qui che grida,
la casa cammina sulla testa. Da destra e da sinistra,
due animali araldici, lappano via la pace.
E la giungla aspetta. E’ sicura di se stessa.
Vi giunge anche l’autunno. Dagli alberi non cola
miele. Re, vassallo, fermati: l’inverno è il più bello.

 
12 luglio 1992



Uploaded byP. T.
Source of the quotationC. I.

minimap