Hamvas Béla: Filosofie vína (A bor filozófiája in Czech)

Portre of Hamvas Béla

A bor filozófiája (Hungarian)

Szőlő, bor, drágakő, asszony

Sajátságos, hogy a szőlő és a bor nem fedi egymást. A finom szőlőből nem mindig a legjobb bor készül. Most nincs szó a chasselas szőlőről, a kommersz, úgynevezett csemegéről, amely számomra sohasem tudott lényegeset mondani. A nemes Afuz Aliról, a szőlőskertek királynőjéről, Matthias Jánosnéról, sőt a muscat otonelről, és valamennyi szőlők királyáról a muscat black Hamburgról kívánok beszélni. A muscat otonelt kivéve bornak szinte egyik sem alkalmas. Az evésre jelentéktelenebb szőlőkből készül a jó bor. Somlón megkóstoltam az ősi somlai tőke fürtjét. Úgy szemre szép volt, csaknem egészen fehéres zöld, nagy, gömbölyű szemű, áttetszően opálos és üveges, de izéről semmi különöset nem tudok mondani. A Földközi-tengeren elég gyakran tapasztaltam, hogy a jelentéktelen szőlőkből készülnek a jobb borok. Egyszer valósággal megdöbbentem. A tőkén alig borsó nagyságú szemekből álló ritkás fürt. Beteg ez a szőlő, kérdeztem. Megkóstoltam, elég édes volt, de furcsa, pótkávé ízzel. Héja vastag, és rágós. A dalmát nagyot nevetett. Bort hozott és megkínált. Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy az ivás mennyivel erotikusabb, mint az evés. Az ivás a szerelem legközelebbi rokona. A bor olyan volt, mint a cseppfolyós csók.
Most az egyik legszebb bormeditációmról szeretnék beszélni. A berényi kertek között történt, a pince mellett, a nagy diófa alatt ültem a kőpadon, és kiláttam a tóra. Szemben a Badacsony, a Gulács, a révfülöpi dombok és Szigliget. Forró délutánvolt. Egész délelőtt fürödtem, aztán ebédeltem, és kis pihenés után kijöttem ide olvasni. De a könyv mellettem feküdt érintetlen, és csak bámultam a nyarat. A tőkéken a szőlő már érlelődött. Ez rizling. Az ott szilváni. Amaz otelló. Burgundi, mézes fehér, portói, milyen különös, gondoltam akkor, hogy ez a sok inkognitó jelenés, ez mind Egy, de értéke éppen abban van, hogy mindegyik csak utánozhatatlanul önmaga, és semmi más. A szőlők és a borok olyanok, mint a drágakövek. Az egyetlen Egy jelenései. De mindegyik az Egynek más és más spirituális esszenciája. Elkezdtem összehasonlítani a smaragdot, a rubint, a topázt, az ametisztet, a karneolt, a gyémántot a neki megfelelő borral. Nem tagadom, hogy ebben a tevékenységemben rendkívüli segítségemre volt a nő. Mint mindig és mindenben, amikor a spirituális esszenciák határtalan változatosságáról tűnődtem. A drágakövek sem egyebek, mint asszonyok és leányok, inkognitó jelenések, szépségüknek csak ezt az egyetlenegy tulajdonságát, a ragyogó bűvöletet tartották meg. Ez a varázslatuk. De a varázslatot nem szabad szemfényvesztés értelmében venni, hanem mint természetes mágiát. Ez bennük a valóságos lény. Ez az esszencia. Ha tehetném, például megtenném, hogy egy szép leányból spirituális lényét kivonnám és egészen addig tisztítanám, sűríteném, desztillálnám, szűrném, kristályosítanám, amíg elmúlhatatlan és tömény esszenciáját megkapnám. Minden szép nőből végül is drágakövet lehetne készíteni, vagy bort. De akkor nem kristályosítani kellene, hanem feloldani. A drágakövet úgy használnám, hogy aranyba foglalnám és esszenciáját a szememen keresztül magamba szívnám. A bort természetesen úgy, hogy meginnám. A Zsoltár azt mondja: Kóstoljátok meg és lássatok. – Persze az lenne a legjobb, ha a drágakövet, amikor akarom, átváltoztathatnám nővé, kigyönyörködném magam benne, aztán újra átváltoztatnám és meginnám, végül ismét drágakő lenne és sose fogyna el. Volna zafír és ametiszt és gyöngy és gyémánt és smaragd és topáz asszonyom és borom.
Mámoranatómiám főtétele: minden mámor gyökere a szerelem. A bor folyékony szerelem, a drágakő kristályosodott szerelem, a nő az élő szerelemlény. Ha még hozzáteszem a virágot és a muzsikát, akkor tudom, hogy ez a szerelem színekben ragyog és énekel és illatozik és él és megehetem és megihatom.
Az alkimisták azt mondják, hogy a drágakő nem egyéb, mint az eredeti teremtésben élt tiszta szellemlény, vagyis angyal, de amikor az ember bűnbe esett, az anyagba magával rántotta. Kővé változott. Ragyogó tisztaságát azonban, mint kő is megtartotta. Ez az elmélet fedi az én teóriámat arról, hogy a borokban és szőlőkben tulajdonképpen szellemi olajok laknak s ezek géniuszok.
Így üldögéltem és meditáltam a berényi kertekben, s amikor napnyugtakor hazafelé indultam, sikerült a termékeny délutánt vidám csattanóval befejezni. Az út mellett nova szőlőtőkét pillantottam meg. Az első percben meghökkentem. Hát ez ugyan miféle drágakő? Abban a pillanatban rájöttem, hogy a bor teljes világ, és mint minden teljes világ, mint például a nő, a gonosznak, az aljasnak, a sötét pokloknak is helyet ad, és kell adjon. A novaszőlő és a belőle készült maró, büdös, borszerű folyadék nem egyéb, mint az ördög ügyefogyott próbálkozása, hogy ő is bort csináljon. Soha ennél sikertelenebb kísérletet! A nova a puritánok, a pietisták, a vénkisasszonyok, az agglegények bora, a kapzsi, a fösvény, az irigy, a komisz embereké. Egészséges ember, ha szagát érzi, az orrát is befogja, s ha megkóstolja, eszeveszetten köpködni kezd és addig kiáltozik, amíg valami rendes itallal száját ki nem öblíti. Mondom, az ördög megirigyelte a Teremtő borművét, és elhatározta, hogy ő is bort fog csinálni. Beletette sárga kapzsiságát, bosszúszomját, mérgét, pimaszságát, grimaszait, gyáva alattomosságát, komikus nyomorékságát, minden ügyefogyott olaját, és hihetetlenül bőtermővé tette. A nova tényleg legalább hússzor annyi szőlőt terem, mint a nemes tőke. De kinek? A kapzsinak és a fösvénynek, akinek csak az a fontos, hogy soksoksok legyen.
Engem nem csapsz be, szóltam a szőlőhöz. Tudom, hogy a borhoz tartozik az is, hogy büdös pokla legyen. Ez vagy te. A te géniuszod a boszorkány. A te drágaköved a húgykő. Amikor virágzol, ammóniákszagodra összegyűlnek a döglegyek. Te vagy az ateista szőlő.
Megindultam hazafelé, és azon tűnődtem, hogy vacsorához milyen bort fogok inni. Aztán még eszembe jutott valami. Ez már nem tartozik a szőlőre, mert ezt nem szőlőből készítik. Ez a hamis bor. Ez a derített, ólomcukros, szirupos pancs, a legordenárébb merénylet, aminél csak egy iszonyúbb van, a hamisított, a kifestett, nyafogó, kiállhatatlan, hazug, alattomos, kéjsóvár, pénzéhes, hisztérikus nőszemély.



PublisherEditio M kiadói Kft., Szentendre
Source of the quotationp. 51-55.

Filosofie vína (Czech)

Hrozny, víno, drahokam a žena

Je zvláštní, že hrozny a víno si vzájemně ani zdaleka neodpovídají. Z chutných hroznů se nepřipravuje vždy to nejlepší víno. Nemám teď na mysli samozřejmě hrozny chasselas, tj. běžně dostupné stolní odrůdy, o nichž nelze říci nic, co by bylo z mého hlediska podstatné. Přál bych si promluvit o ušlechtilém Afuz Ali, o královně vinic Matthias Jánosné a snad i o muškátu ottonelu či o králi všech rév, černém muškátu hamburském. S výjimkou muškátu ottonelu jsou to pro přípravu vína zcela nevhodné druhy. Dobré víno se vyrábí z hroznů, jež jsou z kulinářského hlediska poměrně bezvýznamné. V Somló jsem jednou ochutnal hrozen ze starého a slavného vinného keře. Ačkoliv byl na pohled krásný, zelenobílý, velký, s kulatými bobulemi a průsvitně opálovým, až skelným povrchem, jeho chuť nebyla nikterak zvláštní. Ve Středomoří jsem často pozoroval, že dobré víno vzniká z bezvýznamných odrůd révy. Jednou jsem se doopravdy ulekl. Na vinném keři visely řiďoučké hrozny s bobulkami ne většími než hrášek. Je nemocné, ptal jsem se. Ochutnal jsem je, byly docela sladké, ale chutnaly tak trochu jako cikorka. Slupku mělo silnou a tuhou. Dalmatinec vedle mne se však jen strašně smál. Vzal víno a nabídl mi je. V tu chvíli mi došlo, oč je pití erotičtější než jídlo. Pití je nejbližším příbuzným lásky. To víno totiž bylo jako tekutý polibek.

Teď bych rád něco řekl o jedné ze svých nejkrásnějších meditací o víně. Došlo k ní u zahrad v Berény. Seděl jsem vedle sklípku na kamenné lavičce pod velkým ořechem a díval se na jezero. Naproti se tyčily Badacsony a Gulács, vršky Révfülöp a Szigliget. Bylo horké odpoledne. Ráno jsem se koupal v Balatonu, pak se naobědval a po malém odpočinku si vyšel ven číst. Knížka však ležela netknuta vedle mne a já jen zíral do léta. Hrozny na keřích už dozrávaly. Tady ryzlink. A tam silván. Tamhle muškát ottonel. Rulandské, bílé jak med, portugal. Jak je podivuhodné, pomyslel jsem si tenkrát, že ta různorodá inkognita jsou vlastně jen oním Jedním, přestože jejich cena spočívá především v tom, že je každé z nich nenapodobitelně jen sebou samým a ničím jiným. Hrozny a vína jsou jako drahokamy. Jsou zjevením onoho Jednoho. Každé je jen jeho další spirituální esencí. Začal jsem tedy přiřazovat smaragdu, rubínu, topasu, ametystu, karneolu a diamantu odpovídající vína. Nepopírám, že při této práci mi byla největší pomocnicí žena. Ostatně jako vždy, když jsem uvažoval o nevyčerpatelných rozmanitostech spirituálních esencí. Ani drahokamy nejsou ničím jiným než ženami a dívkami, nepoznanými tvářemi zjevení, jež si ponechaly jen jedinou vlastnost své krásy, totiž třpytivý půvab. To je jejich kouzlo. Ne však kouzlo ve smyslu kejklířském, nýbrž kouzlo v duchu přírodní magie. Je to kouzlo, které se v nich skrývá a je jejich pravou podstatou. Kdybych mohl, extrahoval bych duchovní podstatu z nějaké krásné dívky, čistil ji, zahušťoval, destiloval, filtroval a posléze krystalizoval, až bych se dostal k její nepomíjivé a koncentrované esenci. Z každé krásné ženy dal by se tak vyrobit drahokam. Nebo víno ― v tom případě bychom ji však nesměli krystalizovat, nýbrž rozpouštět. Drahokamu bych užil tak, že bych jej zasadil do zlata a jeho esenci čerpal očima. Víno přirozeně tak, že bych jej vypil. Žalm přeci také říká: Okuste a vizte. Samozřejmě by bylo nejlepší, kdybych mohl, kdykoliv se mi zachce, proměnit drahokam v ženu, potěšit se s ní, opět ji proměnit ve víno a vypít, pak by z ní vznikl znova drahokam a nikdy by se nevyčerpala. Měl bych ženu safír, ženu ametyst, perlu a diamant, rovněž tak ženu smaragd a topas i odpovídající vína.

Hlavní tvrzení mé anatomie opojení je toto: kořenem všech opojení je láska. Víno je láskou tekutou, drahokam krystalizovanou a žena sama je živým zážitkem lásky. Přidám-li k těmto třem ještě květiny a hudbu, zjišťuji, že láska se třpytí v barvách, zpívá, voní a žije a dá se jíst i pít.

Alchymisté tvrdí, že drahokam není nic jiného než čistá duchovní bytost neboli anděl, jež žila v původním stavu stvoření a kterou člověk svým smrtelným pádem strhl s sebou do světa hmoty, takže zkameněla. Třpytící se čistotu si však nenechala vzít ani jako kámen. Tato teorie souhlasí s mou teorií duchovních olejů, géniů žijících ve vínech a hroznech.

Tak jsem seděl a meditoval v zahradách u Berénye, a když se jsem se při západu slunce vydal na cestu domů, podařilo se mi zakončit ono plodné odpoledne radostnou pointou. Zahlédl jsem totiž u cesty révu zvanou nova. Nejprve jsem se zarazil. Jaký ta bude asi drahokam? A hned poté jsem pochopil, že víno je úplný svět a jako v každém úplném světě, třebas i v ženě, je v něm místo i pro zlo, podlost a temné peklo a že to tak musí být. Hrozny nova i kousavé, zapáchající jakobyvíno, jež se z nich vyrábí, není než ďáblovým pokusem o výrobu vína. Nikdy více podobně neúspěšný pokus! Nova je vínem puritánů, pietistů, starých panen a mládenců a také chamtivých, lakomých, závistivých a zlých lidí. Zdravý člověk, ucítí-li jeho odporný zápach, zacpe si nos, a ochutná-li jej náhodou, pak začne bezhlavě prskat a křičet, dokud si nějakým řádným nápojem nevypláchne ústa. Pravím, že ďábel záviděl Stvořiteli víno a rozhodl se, že jej začne vyrábět také. Přimísil k němu však svou prožluklou chamtivost, pomstychtivost, hněv, drzost, úšklebky, zbabělou zákeřnost, komické mrzáctví, všechny možné nejapné oleje a učinil jej neobyčejně plodným. Novy se skutečně urodí dvacetkrát více než ušlechtilých rév. Komu však? Přece chamtivcům a lakomcům, pro něž je důležité jen to, aby měli víc a víc a víc.

Mě neošidíš, řekl jsem révě; spíš však tomu, kdo ji zplodil. Vím, že k vínu patří i to, aby v sobě obsahovalo cosi z páchnoucího pekla. A to jsi ty. Tvým géniem je čarodějnice. Tvým drahokamem žlučový kámen. Když kveteš, mouchy se nashromáždí, nalákány tvým dusíkatým smradem. Ty jsi víno-atheista.

Vydal jsem se domů a přemýšlel o tom, jaké víno bych měl pít k večeři. Pak mě napadlo ještě něco. To se však netýká hroznů, neboť se to z nich ani nevyrábí. Jsou to vína padělaná. Ona čeřená, s olověným cukrem, ty odporné sirupové břečky, nejhnusnější atentát, nad nějž existuje jen jeden horší, a to falešná, zmalovaná, ufňukaná, nesnesitelná, prolhaná, zákeřná, rozkošnická, hrabivá a hysterická žena.



Uploaded byBarna Otilia
PublisherMalvern
Source of the quotationhttp://iliteratura.cz/Clanek/22675/hamvas-bela-filosofie-vina
Publication date

minimap