Illyés Gyula: Dopo mezzanotte (Éjfél után in Italian)

Portre of Illyés Gyula

Éjfél után (Hungarian)

Kirakom a kést, az órát, a vén

naptárt, a sok sulyt, papirost,

ülve magamban az ágy peremén

nem bánom, nem fáj az se, most

hogy nem az enyém, -

hogy melléd nem én

fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.

 

Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt

nézem a hessenthetlen éjt,

amely besziv majd és feloldja majd

a szenvedést és szenvedélyt,

lágy mosolyodat,

mely napjaimat

nyitotta zárta, mint a hajnal s alkonyat.

 

Sötét világ. A sirhoz szoktatom

- elszoktatva tőled - magam?

Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom

hangosan száll, oly magasan

járok kapkodón,

zihálva nagyon,

mint vénen majd a rideg kaptatón.

 

A lég voltál, a völgy, tavaszi szél?

Hogy elmaradtál lágy világ!

Barackfa-illatod utánam ér

átfog, visszahuz, elbocsát,

lassan, mint ki fél

nézek vissza mély

meredélyedbe, gyönyörü veszély.

 

Az óra, hol mint alvó csiz piheg

hol mint... gyors lépteim után

köveivel az ösvény megered

lefoly egy vad hegy oldalán -

Hullok, fölkelek,

némán igy megyek

mind messzebb, meleg

édes valóság, szép honod felett.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://epa.oszk.hu

Dopo mezzanotte (Italian)

Poso tutto, coltello, l’orologio, il vecchio

calendario, tutto il peso, carte,

seduto solingo ai bordi del letto,

non m’importa, neppure mi duole,

or’ che non è più mia,  -

che non son più io a coricarmi vicino a te e so,

che per questo non v’è più alcuna speranza.

 

Mi sto invecchiando. E’ questa la vecchiaia?

Guardo supino la notte, che non posso sbandire,

la quale m’assorbe e discioglierà

ogni patimento e passione,

il tuo dolce sorriso,

che apriva e concludeva la mia giornata,

come l’alba e il tramonto.

 

Mondo oscuro. Provo a farmi un’idea della tomba

- a disabituarmi a te? –

Ormai non mi vergogno neppure del mio sospiro

che vola a voce alta, su in alto

cammino annaspando,

ansimando trafelato,

come farò sulla rigida salita, un giorno da vecchio.

 

Sei stata l’aria, la valle, la brezza primaverile?

Tenero mondo come sei rimasto indietro!

Il tuo profumo di albicocco mi raggiunge

mi tira indietro, mi abbraccia, mi concede,

piano, come chi teme

guardo indietro

nel abisso profondo, periglio stupendo.

 

L’ora, a volte dorme ansante come il lucarino,

a volte…dietro i miei passi svelti

parte la mulattiera con le sue pietre,

rotola giù lungo il pendio di un monte selvaggio –

Cado, mi rialzo,

cammino muto così

sempre più lontano, sopra la tua patria

dolce realtà calda.

 

 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap