Illyés Gyula: Jedna rečencia o tiraniji (Egy mondat a zsarnokságról in Croatian)

Portre of Illyés Gyula

Egy mondat a zsarnokságról (Hungarian)

Hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van,

nemcsak a puskacsőben,

nemcsak a börtönökben,

 

nemcsak a vallatószobákban,

nemcsak az éjszakában

kiáltó őr szavában,

ott zsarnokság van

 

nemcsak a füst-sötéten

gomolygó vádbeszédben,

beismerésben,

rabok fal-morse-jében,

 

nemcsak a bíró hűvös

ítéletében: bűnös! –

ott zsarnokság van,

nemcsak a katonásan

 

pattogtatott “vigyázz!”-ban,

“tűz”-ben, a dobolásban

s abban, ahogy a hullát

gödörbe húzzák,

 

nemcsak a titkon

félig nyílt ajtón

ijedten

besuttogott hírekben,

 

a száj elé kapott ujj

“pszt”-jében, hogy ne mozdulj,

hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

 

nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban

s e rácsban már szótlan

vergődő jajsikolyban,

 

a csöndet

növelő néma könnyek

zuhatagában,

táguló szembogárban,

 

az van az éjben halkan

sikló gépkocsizajban

meg abban,

megállt a kapulajban;

 

abban, ahogy a “halló”

közben – érzed – a kagyló

csöndjén keresztül

figyel egy idegen fül;

 

nemcsak a telefondrót

közt vergődő Laokoon-mód:

vonat, repülő, sínpár,

gúzsbog, kötélszár,

 

mert zsarnokság van,

nemcsak a talpra álltan

harsogott éljenekben,

hurrákban, énekekben,

 

az ernyedetlen

tapsoló tenyerekben,

az operában,

a trombitában,

 

ott van az utca sarkán

az éppoly harsány –

vígan vagy kongó zordan

feszülő kőszoborban,

 

az van a derűtelen

tarkálló képteremben,

külön minden keretben,

már az ecsetben;

 

mert zsarnokság ott van

jelenvalóan

mindenekben,

ahogy a régi istened sem;

 

mert zsarnokság van

az óvodákban,

az apai tanácsban,

az anya mosolyában,

 

abban, ahogy a gyermek

dadog az idegennek,

ahogy, mielőtt súgtál,

hátrafordultál,

 

nemcsak a szögesdrótban,

nemcsak a könyvsorokban

szögesdrótnál is jobban

bénító szólamokban;

 

az ott van

a búcsúcsókban,

ahogy így szól a hitves:

mikor jössz haza, kedves,

 

az utcán oly szokottan

ismételt hogy-vagy-okban,

a hirtelen puhábban

szorított kézfogásban,

 

ahogy egyszercsak

szerelmed arca megfagy,

mert ott van

a légyottban,

 

nemcsak a vallatásban,

ott van a vallomásban,

az édes szómámorban,

mint légydög a borodban,

 

mert álmaidban

sem vagy magadban,

ott van a nászi ágyban,

előtte már a vágyban,

 

mert szépnek csak azt véled,

mi egyszer már övé lett;

vele hevertél,

ha azt hitted, szerettél,

 

tányérban és pohárban,

az van az orrba-szájban,

világban és homályban,

szabadban és szobádban,

 

mintha nyitva az ablak

s bedől a dögszag,

mintha a házban

valahol gázfolyás van,

 

ha magadban beszélgetsz,

ő, a zsarnokság kérdez,

képzeletedben

se vagy független,

 

fönt a tejút is már más,

határsáv, hol fény pásztáz,

aknamező; a csillag:

kémlelő ablak,

 

a nyüzsgő égi sátor

egyetlen munkatábor;

mert zsarnokság szól

lázból, harangozásból,

 

a papból, kinek gyónol,

a prédikációkból,

templom, parlament, kínpad,

megannyi színpad;

 

hunyod-nyitod a pillád,

mind az tekint rád;

mint a betegség,

veled megy, mint az emlék,

 

vonat kereke, hallod,

rab vagy, erre kattog;

hegyen és tavak mellett

be ezt lehelled;

 

cikáz a villám, az van

minden váratlan

zörejben, fényben,

szív-hökkenésben;

 

a nyugalomban,

a bilincs-unalomban,

a záporzuhogásban,

az égig érő rácsban,

 

a cellafal-fehéren

bezáró hóesésben;

az néz rád

kutyád szemén át,

 

s mert minden célban ott van,

ott van a holnapodban,

gondolatodban,

minden mozdulatodban;

 

mint víz a medret,

követed és teremted;

kémlelődsz ki e körből,

ő néz rád a tükörből,

 

ő les, hiába futnál,

fogoly vagy, s egyben foglár;

dohányod zamatába,

ruháid anyagába

 

beivódik, evődik

velődig;

töprengenél, de eszmét

tőle fogan csak elméd,

 

néznél, de csak azt látod,

amit ő eléd varázsolt,

s már körben lángol

erdőtűz gyufaszálból,

 

mert mikor ledobtad;

el nem tapodtad;

így rád is ő vigyáz már

gyárban, mezőn, a háznál;

 

s nem érzed már, mi élni,

hús és kenyér mi,

mi szeretni, kívánni,

karod kitárni,

 

bilincseit a szolga

maga így gyártja s hordja;

ha eszel, őt növeszted,

fiad neki nemzed,

 

hol zsarnokság van:

mindenki szem a láncban;

belőled bűzlik, árad,

magad is zsarnokság vagy;

 

mert már miattad dermed

dacba a gyermek,

s lesz az öledben ringó

feleség ringyó;

 

vakondként napsütésben

így járunk vaksötétben

s feszengünk kamarában

futva bár Szaharában;

 

mert ahol zsarnokság van,

minden hiában,

e dal is, az ilyen hű,

akármilyen mű,

 

mert ott áll

eleve sírodnál,

ő mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál.



Source of the quotationhttp://www.freeweb.hu

Jedna rečencia o tiraniji (Croatian)

Gdje je tiranija,

tu je tiranija

ne samo u puščanim cijevima,

ne samo u zatvorskim zijevima,

 

ne samo u sobama gdje priznaju,

ne samo u noćima što izdaju

vike stražara; gdje je tiranija,

tu je tiranija

 

ne samo u dimno-tamnim

optužbama isklupčanim,

u priznanjima optuženika,

morze-znacima zatvorenika,

 

ne samo u hladnim odlukama

sudaca: kriv je! — osudama;

tu je tiranija

ne samo u vojničkim ostrugama,

 

u praskavu komandovanju:

»Mirno!« — »Pali!« i bubnjanju

i u torn kako lešinu vuku

u jamu da je mrtvu još tuku,

 

ne samo u došapnutim

pred vratima odškrinutim

vijestima uplašenim,

prigušenim, zastrašenim,

 

ne samo u nom »pst!«

i pred usta stavljen prst,

gdje je tiranija,

tu je tiranija

 

ne samo u rešetkastim

izrazima lica tmastim,

za tim rešetkama nijemim

jaucima zatomljenim,

 

u pljusku suza bez glasa

što tišinu ustalasa —

pa raste zlom nesmirenim

u zjenama raširenim,

 

u buci kad motor klizne

u noći pa tiho zvizne

i u tome:

pred kapijom stade — kome?

 

u tom kad uz »Halo« s žice

osjećaš kroz slušalice

tišinu: netko te čuje,

strano uho prisluškuje;

 

i vezan ne samo žicom telefona

mučiš se, sapet poput Laokona:

u vlaku, avionu, na šinama,

u gužvi, na dnu, u visinama,

 

jer je tiranija

ne samo u krutom stajanju

u zvonkom »Živio!«, klicanju

»Hura!«, ne samo u pjevanju,

 

neumornom pljeskanju

dlanova na priredbama,

ne samo u operama,

trubama i nevjerama,

 

ona je na ulicama

u jednako preglasnome

veselom i turobnome

spomeniku kamenome,

 

ona je u dvoranama

sjajnim, na svim izložbama,

u svakom okviru zlatnu,

već u kistu, već u platnu,

 

jer je tiranij a okrutna

prisutna

u svemu svega tvog

više neg drevni bog;

 

jer je tiranija s nama

u jaslicama,

u očevim savjetima,

u majčmim osmijesima,

 

u tom, kako dijete snuje

da pred strancem zamuckuje,

kako ti prije šapata

osvrćeš se na sva vrata;

 

ne samo žici bodljikavoj,

ne samo u knjizi sumnjičavoj,

u riječima što jače stežu,

nego kad te žicom vežu,

 

ona je na svakom uranku,

u poljupcu na rastanku,

kad žene glas te blagi

pita: vraćaš se, dragi?

 

kad se javljaš na ulici

sa — kako si? — po navici,

i u naglom umekšanju

stisaka pri rukovanju,

 

u tome, kako se trzne

lice ljubovice i smrzne,

jer ona već je tamo

u onom — nemaš kamo,

 

ne samo u saslušanju,

i u tvome je priznanju,

u zanosu riječi finu,

kao muhe strv u vinu,

 

jer ni u snu, znam

nisi više sam,

bračni je krevet pod njenom vlasti,

čak prije njega već je u strasti,

 

od lijepa za te tek ono je ostalo,

što jednom njezino već je postalo,

s njome si ležeć ogolio,

a vjerovao si ti da si volio;

 

u tanjuru, čaši, svud je ima,

u nosu ti ona, u ustima,

u svjetlosti i u mraku,

u sobi je i u zraku,

 

ko da kroz prozor otvoren

ulazi smrad njezin rastvoren,

ko da u kući smradni zijev

plin pušta svud raspukla cijev,

 

kad sam sa sobom razgovaraš,

njoj, tiraniji, odgovaraš,

čak i maštu ona briše,

neovisan nisi više,

 

čak je Mliječni Put gore bijeli

granična nit gdje sjaj se dijeli,

il minsko polje; zvijezde brode

ko prozori što sve uhode,

 

razigran nebeski šator

radni je logor i zavor,

jer tiranij a zbori

iz zvonjave zvona, groznice što gori,

 

iz popa kome se ispovijeda,

iz onog što nam on propovijeda,

crkva, parlament, mučilišta,

sve su to njena tek kazališta;

 

oku se zatvoriti ne da,

svud ona na tebe gleda,

ko bolest il kao sjena

s tobom je, ko uspomena;

 

točkovi vlaka škripom ti javljaju:

ti rob si, rob si, stalno ponavljaju;

na planini, uz jezera

to udišeš, svud te tjera,

 

u cik-caku munje prasne

nečekano plane-gasne,

ona je u buci, sjaju,

čak u srca otkucaju;

 

ona je u miru rokova,

dosadi okova,

u pljuscima koji s kišom nas vežu,

u rešetkama što do neba seu,

 

u sniježenju što zabijeli

ćelij e zid cijeli,

ona te gleda zla

kroz oči vjernog psa

 

i zato, što u svaki cilj ti se utra,

ona je i u tvom sutra,

u svake misli tvoje letu

i u svakom je tvom pokretu,

 

ko voda korito, ti je paraš,

slijediš je i stalno stvaraš,

pobjeći iz svoga kruga ne da,

iz zrcala te ona gleda,

 

ona uhada, svudje voditelj,

zarobljenik si i — zarobitelj;

u miris duhana, jela,

u sukno tvog odijela

 

upija se, tu se drži

do srži prži,

trgnuo bi se, al misli šum

tek od nje prima tvoj um,

 

gledao bi, al vidiš tek ono

što njen ti vrač pred oči je sklono

i svud te plamen kružeć opsjedne

ko požar šume iz šibice jedne,

 

jer kada si je zbacio,

ti nju nisi i zgazio,

pa sada na te motri svuda,

u tvornici, domu, nemaš kuda

 

i ne osjećaš više šta je duh,

šta život, meso, šta je kruh,

šta je to ljubav, osjećaj,

želja i ruku zagrljaj,

 

okove tako slugan bijedno

sam svoje nosi i kuje ujedno;

kad jedeš, njoj ugađaš,

sinove za nju rađaš,

 

gdje je tiranija velika

svak j e u lancu tek karika,

iz tebe bazdi, klija

i sam si — tiranija;

 

jer se već rad tebe ukoči

dijete, u prkos ustoboči,

i u tvom krilu uljuljana

supruga drolja postaje strana;

 

svi tako kroz sunčan dan lijepi

bazamo ko po mraku slijepi

i vrpoljimo se u našem darmaru,

ma pobjegli od nje čak u Saharu,

 

jer gdje je tiranija, tamo je stud

i sve je tamo uzalud,

pa i ova pjesma zacijelo

i bilo kakvo drugo djelo,

 

jer tiranija stoji ko zloba

uza te, živog mrca bez groba,

i za te zbori, kroza te tuži,

njoj čak i prah tvoj služi.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.mnp-hirozon.hu

minimap