Illyés Gyula: Uma frase sobre a tirania (Egy mondat a zsarnokságról in Portuguese)

Portre of Illyés Gyula

Egy mondat a zsarnokságról (Hungarian)

Hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van,

nemcsak a puskacsőben,

nemcsak a börtönökben,

 

nemcsak a vallatószobákban,

nemcsak az éjszakában

kiáltó őr szavában,

ott zsarnokság van

 

nemcsak a füst-sötéten

gomolygó vádbeszédben,

beismerésben,

rabok fal-morse-jében,

 

nemcsak a bíró hűvös

ítéletében: bűnös! –

ott zsarnokság van,

nemcsak a katonásan

 

pattogtatott “vigyázz!”-ban,

“tűz”-ben, a dobolásban

s abban, ahogy a hullát

gödörbe húzzák,

 

nemcsak a titkon

félig nyílt ajtón

ijedten

besuttogott hírekben,

 

a száj elé kapott ujj

“pszt”-jében, hogy ne mozdulj,

hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

 

nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban

s e rácsban már szótlan

vergődő jajsikolyban,

 

a csöndet

növelő néma könnyek

zuhatagában,

táguló szembogárban,

 

az van az éjben halkan

sikló gépkocsizajban

meg abban,

megállt a kapulajban;

 

abban, ahogy a “halló”

közben – érzed – a kagyló

csöndjén keresztül

figyel egy idegen fül;

 

nemcsak a telefondrót

közt vergődő Laokoon-mód:

vonat, repülő, sínpár,

gúzsbog, kötélszár,

 

mert zsarnokság van,

nemcsak a talpra álltan

harsogott éljenekben,

hurrákban, énekekben,

 

az ernyedetlen

tapsoló tenyerekben,

az operában,

a trombitában,

 

ott van az utca sarkán

az éppoly harsány –

vígan vagy kongó zordan

feszülő kőszoborban,

 

az van a derűtelen

tarkálló képteremben,

külön minden keretben,

már az ecsetben;

 

mert zsarnokság ott van

jelenvalóan

mindenekben,

ahogy a régi istened sem;

 

mert zsarnokság van

az óvodákban,

az apai tanácsban,

az anya mosolyában,

 

abban, ahogy a gyermek

dadog az idegennek,

ahogy, mielőtt súgtál,

hátrafordultál,

 

nemcsak a szögesdrótban,

nemcsak a könyvsorokban

szögesdrótnál is jobban

bénító szólamokban;

 

az ott van

a búcsúcsókban,

ahogy így szól a hitves:

mikor jössz haza, kedves,

 

az utcán oly szokottan

ismételt hogy-vagy-okban,

a hirtelen puhábban

szorított kézfogásban,

 

ahogy egyszercsak

szerelmed arca megfagy,

mert ott van

a légyottban,

 

nemcsak a vallatásban,

ott van a vallomásban,

az édes szómámorban,

mint légydög a borodban,

 

mert álmaidban

sem vagy magadban,

ott van a nászi ágyban,

előtte már a vágyban,

 

mert szépnek csak azt véled,

mi egyszer már övé lett;

vele hevertél,

ha azt hitted, szerettél,

 

tányérban és pohárban,

az van az orrba-szájban,

világban és homályban,

szabadban és szobádban,

 

mintha nyitva az ablak

s bedől a dögszag,

mintha a házban

valahol gázfolyás van,

 

ha magadban beszélgetsz,

ő, a zsarnokság kérdez,

képzeletedben

se vagy független,

 

fönt a tejút is már más,

határsáv, hol fény pásztáz,

aknamező; a csillag:

kémlelő ablak,

 

a nyüzsgő égi sátor

egyetlen munkatábor;

mert zsarnokság szól

lázból, harangozásból,

 

a papból, kinek gyónol,

a prédikációkból,

templom, parlament, kínpad,

megannyi színpad;

 

hunyod-nyitod a pillád,

mind az tekint rád;

mint a betegség,

veled megy, mint az emlék,

 

vonat kereke, hallod,

rab vagy, erre kattog;

hegyen és tavak mellett

be ezt lehelled;

 

cikáz a villám, az van

minden váratlan

zörejben, fényben,

szív-hökkenésben;

 

a nyugalomban,

a bilincs-unalomban,

a záporzuhogásban,

az égig érő rácsban,

 

a cellafal-fehéren

bezáró hóesésben;

az néz rád

kutyád szemén át,

 

s mert minden célban ott van,

ott van a holnapodban,

gondolatodban,

minden mozdulatodban;

 

mint víz a medret,

követed és teremted;

kémlelődsz ki e körből,

ő néz rád a tükörből,

 

ő les, hiába futnál,

fogoly vagy, s egyben foglár;

dohányod zamatába,

ruháid anyagába

 

beivódik, evődik

velődig;

töprengenél, de eszmét

tőle fogan csak elméd,

 

néznél, de csak azt látod,

amit ő eléd varázsolt,

s már körben lángol

erdőtűz gyufaszálból,

 

mert mikor ledobtad;

el nem tapodtad;

így rád is ő vigyáz már

gyárban, mezőn, a háznál;

 

s nem érzed már, mi élni,

hús és kenyér mi,

mi szeretni, kívánni,

karod kitárni,

 

bilincseit a szolga

maga így gyártja s hordja;

ha eszel, őt növeszted,

fiad neki nemzed,

 

hol zsarnokság van:

mindenki szem a láncban;

belőled bűzlik, árad,

magad is zsarnokság vagy;

 

mert már miattad dermed

dacba a gyermek,

s lesz az öledben ringó

feleség ringyó;

 

vakondként napsütésben

így járunk vaksötétben

s feszengünk kamarában

futva bár Szaharában;

 

mert ahol zsarnokság van,

minden hiában,

e dal is, az ilyen hű,

akármilyen mű,

 

mert ott áll

eleve sírodnál,

ő mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál.



Source of the quotationhttp://www.freeweb.hu

Uma frase sobre a tirania (Portuguese)

Onde está a tirania,

aí está a tirania,

não só nas espingardas,

não só atrás das grades,

 

não só nas salas de interrogatório,

não só noite de vela,

ou na voz da sentinela,

aí está a tirania,

 

não só na noite de fumo,

na inflamada acusação,

não só na confissão,

no morse dos toques na parede,

 

não só na sentença fria

do juiz que culpados pronuncia,

aí está a tirania,

não só na militar

 

ordem de «fogo» ou de «sentido»,

no rufar do tambor

e no modo como o corpo

para a cova é sacudido,

 

não só nas novidades

apenas sussurradas

pelas frestas das portas

antes de fechadas,

 

no dedo sobre a boca

para bocas caladas,

aí está a tirania,

não só nas rugas, grades

 

construídas nas caras,

e dentro dessas grades

os gritos sem palavras,

nas torrentes roladas

 

de lágrimas caladas

que aumentam o silêncio

e nas pupilas opadas,

 

aí está a tirania,

não só nos fortes vivas

berrados perfilados

com hurras e canções,

 

onde está a tirania,

aí está a tirania,

não só nas próprias mãos

que mornas aplaudem,

 

na trombeta, na ópera,

também na retumbante

e mentirosa pedra das estátuas,

nas cores, nas galerias,

 

dentro das molduras,

mesmo já nos pincéis;

não só no som dos carros

rastejando na noite

 

silenciosa, e como param

à porta;

 

onde está a tirania,

tangivelmente está

em tudo,

como nem dantes o teu Deus;

 

aí está a tirania,

nos jardins infantis,

nos conselhos do pai,

nos sorrisos da mãe,

 

no modo de a criança

responder a um estranho;

 

não só no arame farpado,

não só nas linhas do livro,

nos slogans que enlouquecem

mais que o arame farpado;

 

aí está ela, está

no jogo das escondidas,

como quando a mulher diz

quando voltas meu querido;

 

nos tão habituais

olá-como-vais,

nos apertos-de-mão

de súbito mais moles,

 

onde repentinamente

gela a cara que amas,

porque ela está presente

nos encontros, nas camas,

 

não só no interrogatório

mas na confissão,

nas palavras doces

como mosca no vinho,

 

porque nem nos teus sonhos

estarás sozinho,

aí no leito nupcial

e já antes do desejo

 

porque só achas bela

a que já era dela;

com ela te deitavas

e pensavas que amavas,

 

no prato ou no copo,

está no nariz e na boca,

no frio e no escuro,

ao ar livre e na tua toca,

 

como se pela tua janela aberta

entrasse um cheiro a podre,

como se houvesse em casa

uma fuga de gás,

 

quando falas contigo

quem pergunta é a tirania

e nem no que imaginas

tens autonomia,

 

já a via láctea parece

fronteira de holofotes

e de campos de minas:

a estrela é um postigo,

 

do céu a tenda vasta

é um campo de trabalho;

porque a tirania fala

de febres e de sinos,

 

do padre da confissão,

do padre do sermão,

igreja, parlamento,

cadafalso – palcos são;

 

mal fechas os olhos

e sempre ela te guarda;

anda sempre contigo

qual doença ou memória;

 

ouves o rolar do comboio

que repete «estás preso»;

na montanha ou na praia

é o ar que respiras;

 

no relâmpago reluz,

no som inesperado,

está em cada luz,

no coração que bate;

 

na tranquilidade,

no tédio das algemas,

na chuva que desaba

qual grade até ao céu,

 

na neve que te cerca

como o branco da cela;

é ela que te olha

pelos olhos do teu cão,

 

e como em cada meta

estás nas tuas manhãs,

estás nos teus pensamentos,

em cada gesto teu;

 

como o rio em seu leito

nela segues e a crias;

olhas para fora e ela

é que te vê no espelho,

 

ela espreita, não corras,

és preso e carcereiro;

no cheiro do tabaco,

no tecido da roupa

 

ela vai-se entranhando

e entra-te nos miolos;

julgas ter uma ideia

mas cada ideia é dela,

 

podes olhar mas vês

só o feitiço dela,

e o fósforo que atiraste

sem antes o pisares

 

pode atear no bosque

um fogo que te cerca;

ela assim te vigia

no trabalho e em casa;

 

e não sabes que é viver,

que é carne ou que é pão,

que é amar, desejar,

ou só abrir os braços,

 

assim fabrica o escravo

as correntes que arrasta;

se comes, a engordas,

para ela geras filhos,

 

onde está a tirania,

cada qual é um elo,

tu fedes ao seu cheiro,

tu mesmo és tirania;

 

como a toupeira ao sol,

é cega a escuridão,

temos medo no quarto

qual se fosse o deserto;

 

porque onde está a tirania

tudo se torna vão,

mesmo esta fiel canção,

ou tudo o que se cria,

 

porque ela está

na tua campa já,

quem tu foste dirá,

a ela serve a tua cinza lá.



Source of the quotationPoetas Húngaros. Porto : Limiar, 1991. p. 56-62.

minimap