Illyés Gyula: Elégia

Portre of Illyés Gyula

Elégia (Hungarian)

A kölesdi állomás előtt
teleköpdösött járda szélén
ül egy napszámos –
mellette egy kislány, egy asszony.
 
Az asszony ölében kosár
a kislány tökmagot eszik,
a férfi fejében lukas kalap,
a lukból hajszál sarjadoz.
 
Nem beszélnek, közönyösen
várják a vonatot s jövőt,
előttük két nagyfejű kapa
ölelkezik, hunyorg a napba.
 
Mozdulatlanságukról is
látszik, hogy magyarok, e föld
népei ők, akik nevében
a kormányférfiak beszélnek.
 
Akik nevében hirlapok
vitáznak, akik érdekében
megcsinálták e csillogó sínt
és amott azt a templomot.
 
Értük lelkesednek a költők,
a hadsereg értük gyakorol,
értük gyűlnek tanácskozások,
s koccannak metszett poharak.
 
Nevükben suhan a miniszter
halk gépkocsiján s lelkükért
hajlong és könyörög a főpap
és emel arany serleget.
 
Őket, őket kerestem én is,
nékik kívántam szólni mindig.
Most itt vannak, néznek reám,
ujjammal érinthetném őket.
 
Igen, a nép, a szépszavú,
daltermő, munkás, harcias,
a végtelen folyam egy habja
itt felcsapódik s látható.
 
A férfi meztelen lábának
horgas nagy ujjai közül
kikaparja a port s a piszkot,
zsebébe nyúl, nem húz ki semmit.
 
A sínek mögül egy jegenye
kétága közt akár fészekben
ül a szárnyas nap, egy percre
megpihen itt, szétnéz a tájon.
 
Mint ezredévek mélyiből
tekint reá vissza a férfi,
mint kék égre a vízbefúló,
ki már kiáltani se tud.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://tudasbazis.sulinet.hu

Elegy (English)

A dayman sits
on the spit-covered kerb of the road
by Kölesd Station - a little girl
and a woman sit beside him.
 
There is a basket in the woman's lap,
the little girl is eating pumpkin seeds,
the man wears a hat with a hole
through which some hair is sprouting.
 
They are silent, indifferent,
they wait for a train, a future,
two broad-hoes in front of them
embrace and flicker in the sun.
 
Even their immobility betrays
that they are Magyars, natives
of this land on whose behalf discussions
are held by those who govern.
 
In whose name newspapers publish
arguments, for whose benefit
these shiny rails were laid
and that church built over yonder.
 
It is for them that poets enthuse,
for them the army trains,
for their sake conferences gather
and cut crystal glasses clink.
 
It is in their name the minister's car
zips quietly along, and their souls
for which the prelate bows, prays
and lifts a golden chalice.
 
They are the ones I, too, have sought.
The ones with whom I always wished to speak.
Now here they are, they look at me, and
I could touch them with my fingers.
 
Yes, people whose tongue is uncorrupted,
fertile with song, warlike, industrious,
a single wave of the endless stream
splashing out here for all to see.
 
The man scratches dust and dirt
from between the large hooked toes
of his bare feet and reaches
into his pocket: he pulls out nothing.
 
The winged sun, as if on a nest,
briefly rests in a forked branch
of the poplar behind the rails,
its gaze wanders the countryside.
 
The man, as if from the depth of millennia,
looks back like one who is drowning
would look up to the blue sky
when cries for help are already beyond him.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationL. A. K.

minimap