Illyés Gyula: Kháron ladikján

Portre of Illyés Gyula

Kháron ladikján (Hungarian)

Az öregedésnek testünk külsején jelentkező tüneteit a dolgok gyökeres összezavarása sorozhatja a betegség tünetei közé. Vajon azért, mert ezek is, azok is a halálra utalnak?

A betegségek alig egy százaléka utal a halálra. Az öregedés jelei közül annyi sem.

A halál, az külön birodalom. Fiatalok oda, amióta világ a világ, valóban elképesztően tömegesebben áradnak, mint öregek.

Jogunk van tehát az öregedés külső tüneteit a veszélyezettség szorongása nélkül szemlélni.
Újszerűségükkel e tünetek, nem tagadhatjuk, másképp hatnak ránk, mint az ifjúság szembeötlő változásai. Hogy humorérzékünket fogyatékosabban működtetik, abban nyilván közrejátszik, hogy – mint láttuk – hiúságunkat erősen érintik. És szeméremérzetünket.
A férfivá avatás kínos-kéjes ünnepeiről mi már csak vad törzsek szokásai révén kapunk képet. Holott mindazoknak a népeknek, amelyek vallása nem írja elő a körülmetélés rítusát, máig vannak efféle ünnepeik. Nem sok lehet serdülő kamasz Európában, aki nem valami kollégiumi kertvégbe vagy csordalegelői árokba összegyűlt banda közámulása vagy közvigadása, de mindenképpen közös élménye közepette élte meg a fityma hátrahúzhatóságának kísérleteit és sikerét, majd egész sorát annak, ami a nemiség édene-pokla kapujához elvezet.

Ez a gátlástalanság fokozottan csökken; öregkorra úgy illik, hogy egészen eltűnjék. Az a már ismert működésű humor, amelyet szavaink gépies – akaratunktól független – tettre készsége teremt, csak részben leli meg akkor, amidőn épp ily módon akaratunk ellenére a tettre készség elmarad, s a gép – szinte embermódra – meg-megmakacsodik.

Nem férfinak való hely azoknak a hármas tükröknek a közepe, amelyek a pipereasztalokat a szárnyas oltárokkal rokonítják. De képzeletben nagyon is helyénvaló minél többször odatelepednünk. Főleg a riasztó tünetek kezdő jelentkezésekor.
Mint annyi más baljós küzdelemben, a fő támasz a helyzetismeret az öregedés csatamezején is. A tudósítás. A visszavonulási terület mindenképpen ez.

Az öregkorról szóló irodalomban – a klasszikusban főleg – azért oly ritka az olvasható, mert a szerzők ugyan helyesen a tudathoz fellebbeznek, vagyis egy testi támadást a szellem fegyvereivel akarnak visszaverni, de e fegyvereket ósdin, rosszul forgatják. Hamisan érvelnek, bábukat döfnek át. Harsány és szikrázó vigaszuk olcsó, piaci. Mindig is azok dőltek be nekik, igen természetesen, akiknek nem volt szükségük rájuk; a fiatalok. De látható, hogy ezek a szerzők őnekik is akarnak tetszeni, nem minden riszálás nélkül. Örök helyzet, hogy a könyvek összehasonlíthatatlan zömét fiatalok olvassák.

Az öregek jobbadán csak írnak.

Fiatal ember ezerszerte több hal meg, mint öreg. Tartsanak hát a haláltól ők. Az öregeknek eszerint nem kell félniök a haláltól. Logikai ficamot, csillogó szó- és eszmejátékot ritkán hordtak össze annyit, még a tudás egyházatyák is – Szent Ágoston! Szent Tamás! – mint a halálról szólva.

Nem rettegsz hajóra szállni? Annyi ember veszett hajón! Így a polgár. S te nem rettegsz ágyba feküdni? Abban aztán még több veszett. Így a tengerész.

Üveget gyémántnak járó gonddal köszörülni, aztán még a sarkain külön is csiszolgatni, majd osztályozni, minősíteni – nem, semmi hiábavalóság-halmazról nem derült ki jobban, hogy úgy, ahogy van, kisöprendő. Mindez a szellemi „gyöngy és drágakő”, ahogy mondani szokás, legfeljebb csecsemők szem- és tyúkok lábgyakorlatául, szarkák ízlésének ösztönzéséül használható. A filozófia egy mukkot sem tud a halálról. A bizonyítás? Rég kimondta volna.



PublisherOsiris Könyvkiadó, Budapest, Magyarország
Source of the quotationIllyés Gyula: Regények I-II. Osiris Klasszikusok, Budapest, Magyarország

minimap