Illyés Gyula: Puszták népe

Portre of Illyés Gyula

Puszták népe (Hungarian)

Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, mintha városban pillantottam volna meg a napvilágot. A parasztok lelkivilágát jó ideig csak hallomásból ismertem. Pusztán születtem, és ott is laktam serdülő koromig.
Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog; a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült, s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is. A dunántúli pusztán van iskola, van templom vagy legalább kápolna, rendszerint a kastély egyik szárnyához ragasztva. Van tehát kastély is, hatalmas, gyönyörű park közepén teniszpályával, mesterséges tóval, gyümölcsössel és fejedelmi allékkal, és mindezek körül remekbe kovácsolt magas vaskerítéssel, sőt körülötte kegyeletes emlékként várárokszerű pocsolyával. A kastély után a legdíszesebb, sőt néha még annál is tekintélyesebb épület az ököristálló. Aztán a gazdatiszt lakása, amelyet nem tudni, milyen hagyományból, majd mindenütt ciprusok és fenyők öveznek. A gazdatiszt házánál valamivel kevésbé díszes az ispán lakása. Ennél is kevésbé díszes a főgépészé. Az utóbbiak is legtöbbször még különálló épületek. A cselédek háza (és nem zselléreké, mert a zsellér már a közeli faluba szorult, a szolgálatból kikopott cselédet és napszámost jelenti) egyáltalán nem díszes. A cselédek egy tető alatt, hosszú földszintes házakban laknak, akár a kültelki proletárok, lakásaikat csak vékony fal választja el egymástól. A hosszú tömeglakások beosztása olyan, hogy két-két szoba közé esik egy szabad tűzhelyű közös konyha. A század elején kelt törvény értelmében egy szobában csak egy család lakhat. Ezt sok helyen már be is tartják. De akad elég hely, ahol nem tartják be. Belső-Somogyban nem egy cselédházat láttam, amelyen még kémény sem volt, a közös konyhából a füst az ajtón ömlött, ki s a szobákban több család lakott együtt. Amiről helyes képet csak úgy alkothatunk, ha meggondoljuk, hogy a cselédek elég szaporák, körükben egy család általában hat-hét, sőt nemritkán még ma is tíz-tizenkét lelket jelent. Az istállók és fészerek között találomra elhelyezett cselédházak előtt és mögött egypár lépésre (hogy vigyázhassanak rájuk) sorakoznak a cselédek konvencióban engedélyezett disznainak és tyúkjainak ólai, amelyek az etnográfusok megállapítása szerint még ma is az ázsiai őshaza építészeti elvei szerint épülnek, néhány dúcból, tapasztott sárból és szalmából. Legtöbb pusztán három-négy ilyen végtelen hosszú cselédház van, külön az ökörhajtóknak, azaz a béreseknek és külön a kocsisoknak, akik a pusztai társadalom hagyományai szerint osztály szempontjából felette állnak a béreseknek, noha sem jövedelmük, sem munkájuk nem különb. A legalacsonyabb osztály csodálatosan nem a kanászoké, ahogy a falu példája szerint várni lehetne, hanem a dohányföldieké.
Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei művelik. Erkölcsben, szokásban, világfelfogásban, de meg járásban és karjának mozgatásában is ez a népréteg minden másiktól élesen különbözik. Még a falvak mögött is eldugva és elzárva, tökéletes elszigeteltségben él. Egész napi, sőt vasárnapi elfoglaltsága miatt a pusztát szinte sohasem hagyja el, lakhelyén hozzáférni pedig a nagy távolság, a rossz utak, a különleges hazai viszonyok miatt, de e nép ősi bizalmatlansága miatt is nehezebb vállalkozás, ahogy gyakran emlegettem, mint egy közép-afrikai törzs tanulmányozása. Az irodalomban is csak a háborút követő évek folyamán kezdtek feltűnni. Valami furcsa, áporodott, de mégis erőt adó közösségben élnek, anyagilag és szellemileg egyaránt; ez a közösség nem egy vonásában inkább hasonlítható a gyári munkásság külön összetartozásához, mintsem a falvakéhoz. Persze azért lényegében attól is elüt. Egyéni külön világ ez is, lakóinak nemcsak szókincse, hanem meg álomvilága is teljesen egyedülálló, ami természetes is.
Emlékszem a döbbenetszerű, szívdobogtató álmélkodásra, amely elúrhodott rajtam, s hetekig hatalmában tartott, amikor nyolc-kilenc éves koromban legelőször faluba kerültem. Szűnni nem akaró csodálatba és rémületbe ejtett, hogy utcák vannak, szabályosan egymás mellé épített házak, és közöttük utcák meg piacok, amelyek rendeltetését nem bírtam felfogni, s amelyekre meg napok múlva is csak fenyegetéssel és kézen fogva tudtak kikényszeríteni, úgy elképesztett az az őrült forgalom, amelyet azon a szűk területen a kocsik, emberek, tehenek és gyerekek műveltek. Eladdig nem láttam két házat, amelyet valami célzattal egy vonalba raktak, s most nem tudtam betelni ezzel a rengeteg házzal, ezzel az ijesztő renddel és összezsúfoltsággal. A börtönfolyosók szabályossága, fegyelme és titokzatossága hat oly nyomasztóan a lélekre, ahogy azok az utcák hatottak rám kerítéseikkel, kapuikkal és a kapuk mögött lapuló házakkal. S mivel ez a falu épp német falu volt, a Tolna megyei Varsád (ahova szüleim németszó-tanulásra adtak cserébe), sokáig abban a hitben éltem, hogy mindez német találmány, ők hozták be hozzánk, amiben, mint tudjuk, nagyjából igazam is volt. Hogy a német szó nehezen fogott rajtam, abban bizonyára nyomós része volt a szorongásnak, amelyet ez a börtönszerűség ébresztett bennem, de amelybe ezenkívül még más riadozó csodálkozás is vegyült.
Említettem, hogy otthon csak a kastély volt bekerítve, itt meg csak azt teszem hozzá, amint az imént a dolog természetessége és magától értetődése miatt feledtem ki, hogy a kerítés közelében a puszta lakóinak lárma és ének, s nem tudom, milyen ősi rendelkezés értelmében, a dohányzás élvezete nélkül kellett elhaladniok. E rendelkezések persze főleg az ifjúság állandó fegyelmezésével és gyakori fenyítésével maradtak tiszteletben. Gyermeki lelkem a kerítés fogalmának e járulékaihoz még a kutyát is társította. Kutyát ugyanis a cselédeknek csak különös engedéllyel és indokkal volt szabad tartaniok, egyrészt azért, hogy kárt ne tegyenek az uradalomnak már elképzelni sem tudom, milyen értékeiben, mióta az őzek nem merészkednek a puszta közelébe, másrészt pedig azért, hogy a kastélyban nyüzsgő fajtisztákat lealacsonyító viszonyra ne csábítsák. Érthető, hogy ott a faluban a szigorúan bekerített és ráadásul még vicsorgó ebek őrizte házak láttán az a képzelmem támadt, hogy azokban mindmegannyi gróf, büszke és megközelíthetetlen, tréfát nem ismerő rátarti uraság lakik, amiben, mint később kiderült, szintén igazam volt.
A puszták népét, homályos, finnyás ösztönből vagy szégyenkezésből, sokáig nem is tekintettem a magyar nemzethez tartozónak. Gyermekkoromban sehogy sem tudtam azonosítani azzal a hősies, harcias, dicső néppel, amilyennek a magyart ott a pusztai iskolában tanultam. A magyar nemzetet valami távoli, boldog népnek képzeltem, s szerettem volna közte élni; szomorú környezetemből úgy sóvárogtam utána, akar a mesék hősei után. Minden nemzetnek ragyogó eszménye van saját magáról, s én ezt az eszményt tartottam valónak, ezt hajszoltam, s egyre több eleven magyart kellett megtagadnom. Jóval később, külföldön, Németországban és Franciaországban kezdtem eszmélni; eszmélésem, nemzetfeletti elveim ellenére is, fájdalmas volt és megalázó.
A külföldiek, akik jártak Magyarországon, s akiknek rólunk való tárgyilagos véleményét kérdeztem, magát az egyszerű, szántó-vető népet alázatos, csendes, kalaplekapó, rögtön vigyázzba meredő s épp ezért egy kicsit elnyomott népnek tartották, amely bizonyára nincs híján a kétszínűségnek sem… Ez a jellemzés váratlanul ért, meghökkentett és elpirított. Micsoda magyarokkal érintkeztek ezek? Megtudtam, hogy mindmegannyian vidéki kastélyok valóban közmondásszerű vendéglátását élvezték, s a kastélyok környékén figyelgették a népet. A magyarságnak ők ezt a rétegét ismerték meg, melyet én ismerek; ismerem erényeit, ismerem bajait. Erényeit mindenki tudja. Arról beszélek, ami kevésbé ismert.
A puszták lakóitól, így van, semmi sem áll távolabb, mint az a büszke rátartiság, amely az általános hit szerint fajtánk sajátja, s mely különben nemcsak a világ minden dzsentrijében van meg, hanem megvan a világ minden független kisbirtokosáéhoz hasonlóan a mi kisbirtokosainkban is. A puszták népe, tapasztalatból, saját magamon észlelt tapasztalatból tudom, szolganép. A puszták népe alázatos; nem számításból vagy belátásból az, hanem meglátszik még a tekintetén is és abból is, amint akár egy madárkiáltásra fölkapja a fejét, hogy örökségből, szinte vérmérsékletből, évezredes tapasztalatból az. A magyarság eredetéről szóló elméletek közül egy se hatott rám olyan revelációszerűen, a szívre tapintás olyan bizonyosságával, mint az a legújabb, amely szerint a magyarok nem Árpáddal jöttek e hazába, hanem még Attila csöndes málhahordói gyanánt, ha ugyan már nem Attila előtt. Mindenesetre csöndességüknek köszönhették, hogy sem a hunokkal, sem az avarokkal egyetemben nem verték se ki, se agyon őket, hanem életben maradhattak, és szolgálhatták a hunok után itt, hol az avaroknak, hol a frankoknak, mindenkinek, aki épp nyakukra ült, és végül Árpád kemény, öntudatos turk vitézeinek, akik államot gyúrtak ebből a hallgatag, munkás népből, amely mindenét, még gyönyörű ugor nyelvét is átadta a nemes hódítóknak, ahogy ez már a történelemben a hódítók és a meghódítottak között törvényszerű.
Az bizonyos, hogy ami jót és szépet szolgáról el lehet mondani, az mind ráillik a puszták népére, amely nyelvben, szokásban, arcvonásban országszerte szinte hibátlanul őrzi ma is valamilyen fajta ősi alkatát. Nem házasodott össze más népekkel, meg a szomszédos falusiakkal sem, főleg azért, mert senki sem volt hajlandó véle összeházasodni. Igénytelen ez a nép; engedelmes annyira, hogy már parancsolni se igen kell neki, telepatikusan megérzi ura gondolatát, s már teljesíti is, amint az olyan szolgához illik, akinek már apja, anyja, dédje és üke is egy helyben és egyfajta urat szolgált. Ösztönösen ismer minden házi szokást, mindenre kapható, s dolga végeztével egy figyelmeztető szempillantás nélkül kiódalog a szobából csak úgy, mint az életből vagy a történelemből. Semmi veszély, hogy körükben a titkos választójog, például, meglepetést hozzon. Nincs az a titkosság, amelynél titkosabban ők ne éreznék meg, akár olyan távolságról is, mint ide Párizs, uruk akaratát vagy kívánalmát vagy atyai tanácsát, és azt fogják követni, ahogy a múltban is rendesen azt követték. Ha nem követték volna, ma nem volnának itt, nem volnának szolgák. A közvetlen dologra, igaz, nógatni kell őket. De ellentétben van ez eredendő engedelmeskedési ösztönükkel? Egy néprétegnek nem épp az a jellemző sajátsága, hogy ellentétekből van összegyúrva? Ezért nem ismerhető meg az első pillanatra, ezért kell minden oldalról megkerülni. Az igazi szolga a nagy dolgokban szolgai. A kar tán lusta, de a lélek frissen hajlik.
Ösztönöm súgja nekem is, de az aztán a meggyőződés erejével, hogy még előbb, a cuius regio, eius religio korában sem kellett semmi erőszakot alkalmazni, hogy uraik elég gyakran változó belátását valamelyik keresztény vallás üdvözítőbb és hasznosabb voltáról azon nyomban magukévá ne tegyék. Meg vagyok győződve, hogy amint hírt kaptak uruk kitéréséről, rögtön igazat adtak neki, s önszántukból, élükön az ispánnal, lelkesedve és énekelve vándoroltak ők is hol a reformátusokhoz, hol a katolikusokhoz. Bármennyire fájdalmas és szégyenletes, öröklött hitemben azért nem merek se büszke, se bizonyos lenni, mert tudom, hogy a birtokos grófi család többszöri helycseréje után mért éppen ez maradt rám a 17. századból. Ettől a családtól épp az én gyermekkorom közepén vette át a pusztát a budapesti Strasser és König cég. Ha az elv, az eius religio-é három századdal tovább marad érvényben, ami az öröklét szempontjából igazán kis véletlenen múlott, akkor arcvonásaimon, melyeket ismerőseim ma mongoloidnak ítélnek, bizonyára magam is sémita jeleket vélek felfedezni, lelkemről, mármint a pszichéről nem is beszélve.
Mindez persze nem cáfolja azt, hogy ne legyen nagyon is okos ez a nép. Okos és kitűnő szimatú, történelmi előérzete is egyenesen megdöbbentő. Mint minden okos szolga, kétségtelen, hogy lelke fenekén ő is kegyetlen, bosszúszomjas, és bosszúállásában nem ismer se Istent, se határt, ahogy ezt legutolsó alkalma, a Dózsa-felkelés bizonyítja. Viszont tanulékonysága mellett bizonyít, hogy az akkor kapott szörnyű leckét nem feledte, s azóta is jól meggondolta, hogy mikor „ártsa magát az urak dolgába”, ahogy a politikát nevezi. Az évezredes gyakorlat kitűnően működik, a pusztákon egy pissz sem hallható, aminek, igaz, az okosságon kívül más oka is van. Tárgyilagos szaktudósok mutatták ki, hogy a pusztai lakosság élelmezési, ruházkodási viszonyait városi ember egyszerűen elképzelhetetlennek tartja. Valóban azok, de a pusztai lakosságnak se fogvacogása, se gyomorkorgása nem hallható, se közvetve, se közvetlenül; képviselőjük, pártjuk, lapjuk, még ismerősük sincsen, aki nevükben szót emelhetne, holott nyilvánvaló, hogy az ország sorsa az ő vállukon nyugszik, akik a földet tartják tízezer holdas darabokban. De Atlasz legelső feladata nem az-e, hogy mozdulatlanul álljon? Véletlen, hogy a képviselő, aki nem róluk, hanem csak a gazdatisztek helyzetéről tesz említést a képviselőházban, a következő választáskor nemigen kerül oda vissza?



PublisherOsiris Kiadó
Source of the quotationIllyés Gyula: Regények I-II. Osiris Klasszikusok

Het volk van mijn poesta (Dutch)

Ik ben geboren en getogen op het platteland maar van het dorpsleven heb ik lange tijd nauwelijks meer afgeweten dan wie in de stad het levenslicht heeft aanschouwd. Het zieleleven van de boeren kende ik geruime tijd alleen van horen zeggen. Ik ben op de poesta geboren en ik heb er gewoond tot ik een aankomende jongeman was.
Het Hongaarse woord ’poesta’ betekent niet alleen het romantische, onbegrensde grasland, dat eindeloos is als de zee en waarop de hoefslagen van de stoeterijen uit Petöfi’s gedichten naklinken. In de taal van Transdanubië kan dit de betekenis van poesta niet zijn, omdat het er eenvoudig niet is. Transdanubië is het hart van het grootgrondbezit, de adellijke landgoederen of majoraten dus, en poesta betekent daar een samenballing van landarbeiderswoningen, stallen, schuren en graansilo’s, gezamenlijk ter grootte van een dorp, dat daarom al geen nederzetting genoemd kan worden omdat in een nederzetting slechts enkele gezinnen leven en op een poesta soms honderd tot tweehonderd. Op de Transdanubische ’poesta’ heb je een school, of een kerk, althans een kapel, gewoonlijk tegen een vleugel van het kasteel aangebouwd. Er is dus ook een kasteel temidden van een geweldig, prachtig park met tennisbanen, vijvers, boomgaarden, vorstelijke lanen en dat alles omheind door een kunstig gesmeed, hoog ijzeren hekwerk, en zelfs, terwille van het historisch perspectief, een slotgrachtachtige modderpoel eromheen. Het fraaiste gebouw na het kasteel, soms zelfs aanzienlijker van bouw dan dat, is de ossestal. Dan volgt de woning van de rentmeester, welke ouder gewoonte vrijwel overal door dennen en cipressen is omgeven. Iets minder dan het huis van de rentmeester is dat van de bedrijfsleider. Nog iets minder fraai dat van de chef-machinist. Dit zijn nog apart staande gebouwen. De huizen van de knechts (niet van de keuters, want een keuter is een knecht of een dagloner die vergrijsd in de dienst naar een naburig dorp is uitgeweken) zijn helemaal niet fraai. De knechts wonen in een lange gelijkvloerse huizenrij onder één dak, zoals de proletariërs in de buitenwijken. Hun woningen zijn slechts door dunne wanden van elkaar gescheiden.
De indeling van de lange woonblokken is zo, dat er tussen telkens twee kamers een gemeenschappelijke keuken met een open haard ligt. In de zin van een wet uit het begin van deze eeuw kan in elke kamer slechts één gezin wonen. Dit wordt veelal opgevolgd. Maar er zijn plaatsen waar men deze wet veronachtzaamt. In het hartje van de provincie Somogy heb ik knechtenwoningen gezien die zelfs geen schoorsteen hadden; uit de gemeenschappelijke keuken golfde de rook door de deuropening naar buiten en in de kamers woonden meerdere gezinnen bij elkaar. Hiervan kunnen we slechts een juist beeld vormen wanneer we bedenken dat het knechtenvolk erg vruchtbaar is; in dit milieu betekent een gezin zes tot zeven zielen; maar zelfs heden ten dage zijn gezinnen van tien twaalf man geen zeldzaamheid. Grillig tussen de stallen en de schuren staan de rijen knechtenwoningen. Hiervóór en hierachter liggen hun varkensstallen en kippenhokken (waarop ze contractueel recht hebben), die ze vanuit hun huizen in het oog kunnen houden. Volgens vaststelling van de etnografen werden deze nog gebouwd volgens de architectonische beginselen in het Aziatische stamland uit wat balken, slijk en stro. Op de meeste van deze landgoederen zijn er drie tot vier van zulke eindeloos lange knechtenwoonblokken; afzonderlijk voor de boerenknechts, en afzonderlijk voor de koetsiers die volgens de traditie der majoraatsmaatschappij boven de boerenknechts staan, hoewel noch hun inkomen noch hun werk beter is. De laagste klasse is, vreemd genoeg, niet die van de varkenshoeders, zoals men dat naar het voorbeeld van de dorpsgemeenschap verwachten zou, maar die van de arbeiders op de tabaksvelden.
Bijna de helft van het ontgonnen gebied van Hongarije wordt door de knechts van majoraten bewerkt. Deze bevolkingsgroep verschilt in zeden, gewoonten, wereldbeschouwing, maar zelfs in gang en in armbewegingen van alle andere. Ze leeft geïsoleerd op een gebied dat dichtgeplakt is met balen en zakken. Omdat dit volk bezigheden heeft die het zelfs op zondag de hele dag opeisen, verlaat het het landgoed niet of nauwelijks, en deze mensen op hun woonplaats benaderen is door de grote afstand, de slechte wegen, de specifieke vaderlandse verhoudingen, maar ook wegens hun oeroude wantrouwen, een moeilijker onderneming dan, zoals ik vaker beweerd heb, de bestudering van een stam in Midden-Afrika. Ook in de literatuur is pas in de jaren na de Eerste Wereldoorlog van hen gewag gemaakt. Ze leven in een zonderlinge, duffe, maar toch ook krachtgevende gemeenschap, zowel in materieel als in geestelijk opzicht; hun gemeenschapszin is in meer dan één opzicht eerder met de saamhorigheid van de industriearbeiders dan met die van de dorpsbewoners te vergelijken. Uiteraard verschilt zij in wezen ook daarvan. Dit is een eigen wereld; niet alleen de woordenschat maar zelfs de droomwereld van deze mensen is uniek, wat overigens voor de hand ligt.
Ik herinner mij de onthutsende, opwindende verbazing, die zich van mij meester maakte en mij wekenlang in haar ban gehouden heeft, toen ik als jongen van zo’n acht à negen jaar voor het eerst een dorp bezocht had. Het wekte in mij een stijgende angst en verwondering dat er straten waren, regelmatig naast elkaar gebouwde huizen, waartussen marktpleinen, waarvan ik de bestemming niet vatten kon en waarheen ik mij alleen onder bedreigingen en aan de hand van anderen gedwongen begaf, omdat het waanzinnige verkeer van karren, mensen, runderen en kinderen op dat smalle terrein mij helemaal van de wijs bracht. Tot dan toe had ik geen twee huizen gezien die om een of andere reden naast elkaar gezet waren, en nu kon ik niets anders zien dan een massa huizen in angstaanjagende orde en opeenhoping. De regelmaat, de discipline en de geheimzinnigheid van de gangen in gevangenissen werkt net zo benauwend op de geest als die straten met hun hekken, poorten en achter de poorten schuilgaandewoningen. En omdat dit dorp juist een duitstalig dorp was, namelijk Varsád in de provincie Tolna, waar mijn ouders mij in het kader van een uitwisseling heengestuurd hadden om Duits te leren, heb ik lang in de veronderstelling geleefd dat dit alles een vinding van de Duitsers was, die zij bij ons ingevoerd hadden, – waarin ik, zoals bekend, globaal genomen ook nog gelijk gehad heb. Dat Duitse woorden maar moeilijk in mij konden beklijven, lag ongetwijfeld voor een groot deel aan de beklemming die door die gevangenissfeer in mij was veroorzaakt, waarin echter ook nog andere emoties, namelijk ontsteltenis en bewondering, meespeelden.
Zoals gezegd, was in mijn omgeving alleen het kasteel omheind; ik wil eraan toevoegen wat ik hiervoor als vanzelfsprekend weggelaten heb, namelijk dat de bewoners van het majoraat zich in de buurt van de omheining van herrie, gezang en, ik weet niet in de zin van wat voor oeroude verordening, van het rookgenot dienden te onthouden. Aan deze voorschriften werd uiteraard door bestendige disciplinering en herhaalde bestraffingen van de jeugd de hand gehouden. Mijn kinderziel associeerde ook honden met de voorschriften ten aanzien van de omheining. De knechts mochten namelijk alleen met een bijzondere vergunning op grond van deugdelijke motieven honden houden, deels om geen schade aan te richten in ik weet niet wat voor waarden van het landgoed aangezien de reeën zich toch niet meer in de nabijheid van het majoraat waagden, deels om de raszuivere soortgenoten in het kasteel niet tot een vernederende verhouding te verleiden. Het is begrijpelijk dat ik mij in het dorp bij het zien van de streng omheinde en door felle honden bewaakte huizen verbeeldde dat daar allemaal graven, trotse, ongenaakbare, zelfbewuste heerschappen woonden, die geen grapjes duldden, – waarin ik, zoals later bleek, ook weer gelijk zou krijgen.
De mensen van de landgoederen heb ik uit een duistere intuïtie of uit schaamte lange tijd niet tot de Hongaarse natie gerekend. In mijn jeugd kon ik hen niet gelijk stellen met dat heldhaftige, strijdlustige, roemrijke volk, dat ik op de school van het majoraat had leven kennen. Ik stelde mij het Hongarendom als een ver, gelukkig volk voor en ik had in hun midden willen leven. Uit mijn treurige omgeving smachtte ik ernaar als naar de helden uit de sprookjes en legenden. Elke natie heeft een schitterende voorstelling van zichzelf en ik hield de onze voor waar; ik heb die voorstelling gekoesterd en steeds meer Hongaren moeten verloochenen. Na lange jaren, in het buitenland, in Duitsland en Frankrijk, is het mij allemaal duidelijker geworden, maar het definitieve beeld was ondanks mijn internationale inzichten pijnlijk en vernederend.
Buitenlanders die Hongarije bereisd hadden en aan wie ik hun objectief oordeel over onze natie gevraagd had, hielden de eenvoudige Hongaarse bevolking van het platteland voor een nederig, rustig, groetplichtig, in de houding vliegend en daarom een enigszins onderdrukt volk, waaraan enige veinzerij waarschijnlijk niet vreemd was. Deze typering is mij rauw op het lijf gevallen; ze verwarde en beschaamde mij. Met wat voor Hongaren waren deze lieden in aanraking gekomen? Het bleek dat allen de waarlijk spreekwoordelijke gastvrijheid der kasteelbewoners hadden genoten en in die omgeving de bevolking hadden geobserveerd. Zij hadden die laag van de Hongaarse bevolking leren kennen die ik ken. En ik ken er de deugden en de gebreken van. De deugden zijn algemeen bekend, ik wil over hun minder bekende eigenschappen spreken.
Aan de mensen van de landgoederen is niets minder vreemd dan die fiere zelfbewustheid die een kenmerkende trek van ons ras zou zijn; deze komt trouwens bij de élite van de gehele wereld voor en is, zoals bij alle kleine zelfstandigen ter wereld, ook bij onze kleine grondbezitters te vinden. Het volk van de landgoederen, ik weet het uit eigen ervaring, aan mijzelf waargenomen ervaring, is een knechtenvolk. De mensen van de landgoederen zijn nederig; niet uit berekening of overtuiging maar, men kan het aan hun blik, aan het strekken van hun nek bij de kreet van een vogel merken, uit aangeboren instinct, door de ondervinding van duizend jaren. Van de theorieën over de oorsprong der Hongaren is er geen die zozeer een revelatie voor mij is geweest en tevens zo overtuigend was, als de laatste, volgens welke de Hongaren niet met vorst Árpád in dit land gekomen zijn maar nog met Attila als diens rustige lastdragers, en mogelijk nog eerder. In elk geval is het aan hun bezadigdheid te danken geweest dat ze noch met de Hunnen, noch met de Avaren verdreven af vernietigd zijn maar zich gehandhaafd hebben en na de Hunnen nu eens aan de Avaren dan weer aan de Franken, die vet toevallig op onze nek zaten, dienstbaar bleven om zich tenslotte aan de harde Turkse krijgers van Árpád te onderwerpen. En die hebben van dit stille werkzame volk een geordende maatschappij gemaakt. En dat het zijn hele hebben en houden, zelfs zijn prachtige Oegrische taal aan de overwinnaars heeft overgedragen, mag in de geschiedenis van veroveraars en veroverden wetmatig heten.
Er bestaat geen twijfel aan dat al het goede en mooie dat men van knechts vertellen kan, ook op het domaniale werkvolk van toepassing is. Zij bewaren hun taal, hun gewoonten, gelaatstrekken als het ware foutloos in het gehele land; het oergedrag komt nog boven. Ze zijn niet verzwagerd met andere volken, niet eens met die van de aangrenzende dorpen, om de doodeenvoudige reden dat niemand bereid is met hen te trouwen. Het is een pretentieloos volk; zo gehoorzaam dat het de bevelen niet eens afwacht; het voelt de gedachten van zijn heer telepathisch aan en voert ze meteen uit, zoals dat een knecht past, wiensvader, moeder, over- en betovergrootvader op dezelfde plaats eenzelfde soort heer gediend heeft. Deze knecht kent intuïtief alle huiselijke gebruiken, hij is voor alles te vinden en als hij gereed is, verdwijnt hij zonder een waarschuwende blik uit de kamer zoals hij ook uit het leven en uit de geschiedenis verdwijnt. Geen enkel gevaar dat bij dit volk het geheim kiesrecht bij voorbeeld verrassingen zou brengen. Er is geen geheim zo geheimzinnig als zijn aanvoelen van de wensen of de voorkeuren van de heer. Het voelt die op grote afstand aan en voert ze uit, zoals dat ook in het verleden gebeurd is. Zouden ze niet uitgevoerd zijn, dan zou de ene partij thans geen heer en de andere geen knecht zijn. Tot de onmiddellijke uitvoering van een opdracht moeten ze nochtans gedwongen worden. Is dat in strijd met het oerinstinct van de gehoorzaamheid? Is het niet de karakteristieke eigenschap van een volkslaag dat hij uit tegenstellingen is samengekneed? Daarom is hij ook op het eerste gezicht onpeilbaar, daarom moet hij van alle kanten bezien worden. De ware knecht is in grote dingen volgzaam. De arm is misschien stijf maar de ziel is op soepele wijze buigzaam.
Mijn intuïtie fluistert mij in, maar dan met de kracht van overtuiging, dat veel vroeger, ten tijde van het cuius regio eius religio, geen geweld nodig was om dit volk de herhaaldelijk wisselende inzichten over de meest heilzame christelijke godsdienst der heren te laten volgen. Ik ben er zeker van, dat zodra deze mensen de bekering of de terugkeer van hun meester vernomen hadden, zij hem terstond gelijk gaven en eigener beweging met de bedrijfsleider voorop geestdriftig nu eens naar de protestantse, dan weer naar de katholieke kerk liepen. Hoe pijnlijk en hoe beschamend ook, ik durf op mijn overgeërfd geloof niet trots te zijn en er evenmin zeker van te zijn, want ik weet waarom na diverse overgangen van de grafelijke familie juist dit geloof uit de zeventiende eeuw mijn deel is geworden. Van dit deftige geslacht heeft de Boedapester firma Strasser en König in mijn jeugd het majoraat overgenomen. Wanneer het beginsel eius religio nog drie eeuwen van kracht gebleven was, wat gemeten met de maten van de eeuwigheid een peuleschil is, zou ik nu aan mijn trekken, die mijn kennissen een beetje mongoloïde vinden, semitische kenmerken ontdekken, om over mijn ziel maar niet te spreken.
Dit alles is geenszins in strijd met de opvatting als zou dit volk geen gezond verstand hebben. Het is slim, het heeft een fijne neus, zijn historisch gegroeid voorgevoel is domweg verbazingwekkend. Want zoals iedere verstandige knecht is ook deze diep in zijn kart wreed, wraakgierig en kent in de wraakoefening God noch gebod; zoals door het laatste voorval, de Boerenopstand van Dózsa in 1514, bewezen is. Daarentegen is het een bewijs van zijn schranderheid dat het de toen gekregen verschrikkelijke les ter harte genomen heeft en zich eerst tweemaal bedacht alvorens zich ’in de zaken der heren’ te mengen. De duizend jaren oude praktijk werkt voortreffelijk: er is op de majoraten geen kik te horen, wat, het moet gezegd, niet alleen aan hun schranderheid maar ook aan andere eigenschappen te danken is.
Objectieve deskundigen hebben aangetoond dat een stedeling de toestanden op het gebied van voeding en kleding bij de knechts van de majoraten ten hemel schreiend vindt. Zo is het ook inderdaad, maar noch het tandenknarsen noch het rommelen van de maag is direct of indirect hoorbaar. Ze hebben geen afgevaardigde in de Kamer, geen partij, geen blad, zelfs geen relatie die voor hen op de bres zou staan, hoewel het bekend is dat het lot van de natie op hun schouders rust: zij exploiteren het land in percelen van tienduizenden hectaren. Maar is de eerste plicht van Atlas niet om pal te staan? Is het toeval dat het kamerlid dat niet hún lot maar slechts de positie van de majoraatsstaf in de Kamer ter sprake bracht, bij de volgende verkiezingen er niet meer terugkeerde?



PublisherMeulenhoff, Amsterdam
Source of the quotationpp. 7-13.

minimap