Jókai Mór: Az aranyember

Portre of Jókai Mór

Az aranyember (Hungarian)

A szigetrejövő idegeneket a család jelenlegi feje szokta fogadni, kit a többiek mind „apának” neveznek; a jövevények Deodát néven ismerik. Erőteljes testalkatú, szép, nemes arcvonású férfi, a negyvenes években. Ez szokta a cserealkut megkötni s az idegeneknek a telepet megmutogatni.
Odaérkeztünkkor Deoodát azzal a nyájas szívességgel fogadott bennünket, amivel régi jó ismerősök szoktak találkozni; természettudós barátom évenkinti rendes látogató volt itt.
Beszédünk tárgya volt a pomológia, oinológia, hortikultúra, botanika, entomológia, mikben Deodát mind alapos ismeretekkel látszott bírni. A kertmívelés, állattenyésztés dolgában a legelőhaladottabb álláspontot foglalta el. Én nem bírtam elrejteni efölötti csodálkozásomat. Hol tanulta ezeket?
– Az öregünktől! – felelt Deodát, kegyeletteljes főhajtással.
– Ki az?
– Majd meglátja ön, ha este összejövünk.
Akkor éppen almaszüret volt: az egész népség apraja s az asszonyféle a gyönyörű aranyszín, bőrbarna, karmazsinpiros gyümölcsök szedésével volt elfoglalva; mint ágyúgolyópiramidok a várlakok udvarain, úgy voltak a szép gyümölcsök felgarmadolva a zöld pázsiton. Vidám zsivaj hangzott az egész szigetben.
Mikor aztán az őszi nap leáldozott, a sziget orma felől csengettyűhang jelenté, hogy vége van a munkának. Arra aztán sietett mindenki a szedett gyümölcsöt, ami még hátra volt, kosaraiba rakni, s ketten belekapaszkodva, vitték azokat a tanya felé.
Mi is arra tartottunk Deodáttal, ahonnan a csengettyűszó hangzott.
Egy kis faépület tornyocskájában volt ez a csengettyű. Házat, tornyot, mind befutotta már a repkény, de a tornác oszlopain, mik képzelmes alakokat mutogattak, ki lehetett venni, hogy aki azt a házat építette, sok ábrándos vágyát, őrömét, gondolatát belefaraghatta ezekbe a fákba.
Ez előtt a kisház előtt volt egy kerek tér, s azon asztalok és lócák. Ide igyekezett mindenki a munka végezte után.
– Itt laknak az öregeink! – súgá Deodát.
Nemsokára előjöttek a házból. Szép pár volt.
A nő lehetett hatvanéves, a férj nyolcvan.
A szépapó azon jellemtartó arckifejezéssel bírt, mely még negyven év után is visszaemlékeztet valami rég látott képre. Én megdöbbentem tőle. Feje kopasz volt már, de kevés haja és bajusza alig látszott ősznek, és vonásaiban valami vasnyugalom tartá fenn a változatlanságot.
A mérsékletes élet, a jó kedély tartja el ily épen az arcvonásokat.
A szépanya tekintete pedig valóban vonzó látvány volt. Hajdani aranyhaja közé most már ezüst is szövődött, de szemei még most is egy hajadon szemei, és arca elpirul, midőn öregének csókja éri, miként egy menyasszonyé.
S mind a kettőnek arcán a boldogság sugárzik, midőn előttük látják az egész nagy családot; s egyenkint neveiken szólítva, sorba csókolják őket.
Ez az ő boldogságuk, ez az ő imádkozásuk, ez az ő hálaadásuk.
Csak azután került ránk a sor. Deodát, a légidősb fiú volt a legutolsó, kit az öregek megöleltek.
Velünk is kezet szorítottak mind a ketten, s azután meghívtak estebédjükhöz.
A szépanyó még most is fenntartja magának azt a hivatalt, hogy a konyhára ő ügyel fel, s ő tálal ily nagy családnak; hanem a szépapó a maga szabadságára hagy mindenkit, hogy azokkal, akiket legjobban szeret, az asztalok egyikénél helyet foglaljon, s ott étkezzék. Ő maga velünk ült le egy asztalhoz, meg Deodáttal; egy kis szöszke, göndör fürtű, angyalfejű leányka kéredzkedett fel az ölébe, akit Noéminek híttak, annak volt szabadalma a komoly beszédeket bámulva hallgatni, amiket mi folytattunk.
Mikor a szépapónak megmondták a nevemet, rám nézett sokáig, s arcát észrevehető pír futotta el.
Tudós barátom azt kérdé tőle, hogy talán hallotta is már valaha a nevemet. Az öreg hallgatott.
Deodát sietett megmondani, hogy az öreg negyven év óta nem olvasott semmit azokból, amik a világon történnek, egyedüli olvasmánya gazdasági, kertészeti könyvek.
Én tehát azon emberek szokása szerint, kik sokáig foglalkoztak azzal a hivatással, hogy amit maguk megtudtak, siessenek azonnal minél több emberrel tudatni, kaptam az alkalmon, hogy tudományomat kellő helyen értékesíthessem, s beszéltem neki a világban történtekről. Elmondtam neki a hazai eseményeket, hogyan lett Magyarország Ausztriával egy „és” szócska segélyével összekötve.
Nagy füstfelleget fújt pipájából; a füst azt mondta: „Az én szigetem nem tartozik oda!”
Beszéltem neki a terhekről, amik bennünket nyomnak. A füstfelleg azt mondta rá: „Az én szigetemen nem fizetnek adót!”
Elmondtam neki, mily óriási harcok folytak le azóta hazánkban és a széles világon.
A füstfelleg azt veté rá: „Mi nem harcolunk senki ellen.”
Éppen akkor nagy romlás volt nálunk a pénzpiacon; előkelő házak buktak rendre; azt is érthetővé igyekeztem előtte tenni.
Az ő füstgomolya azt felelte erre: „Lám, minálunk nincs pénz!”
Azután megmagyaráztam neki, minő keserves tusákat küzdenek most nálunk a pártok egymással; vallás, nemzetiség, hatalomvágy mennyi keserűséget okoz.
Az öreg kiverte pipájából a hamvat: „Nálunk nincs se püspök, se kortes, se miniszter”.
És végül elmondtam neki, hogy milyen hatalmas lesz egykor ez a mi országunk, ha ez mind valósul, amit óhajtunk.
…A kis Noémi elaludt szépapja ölében, azt be kellett vinni és lefektetni. Nagyobb dolog volt ez azoknál, amikről én beszéltem. Az alvó gyermek szépapja öléből szépanyjáéba vándorolt. Mikor a nő elhagyott bennünket, az öreg azt kérdé tőlem:
– Hol született ön?
Megmondtam neki.
– Mi az ön mestersége vagy hivatala?
Mondtam neki, hogy regényíró vagyok.
– Mi az?
– Az egy olyan ember, aki egy történetnek a végéből ki tudja találni annak a történetnek az összességét.
– No hát találja ön ki az én történetemet! – szól, megragadva kezemet. – Volt egyszer egy ember, aki odahagyta a világot, amelyben bámulták, és csinált magának egy másik világot, ahol szeretik.
– Szabad a nevét kérdenem?
Az aggastyán e szóra egy fejjel magasabbra látszott kiegyenesedni; reszkető kezét fölemelte, és fejemre tevé. Énnekem e percben úgy tetszett, mintha valaha, régen, régen, már lett volna egyszer ez a kéz az én fejemre téve, mikor azt még gyermeki lenhaj födte, s láttam volna ezt az arcot valahol.
A kérdésre pedig ezt felelé:
– Az én nevem a „Senki!”
Azzal megfordult, nem szólt többet, bement a lakába, és egész ottlétünk alatt nem jött elő.

Ez a senki szigetének a jelen állapotja.
A két országtól adott szabadalom, mely e folt földecskét minden határon kívül létezni engedi, még ötven évig tart.
S ötven év alatt – ki tudja, mi lesz a világból?! 




minimap