Jókai Mór: De man van goud (Az aranyember in Dutch)

Portre of Jókai Mór

Az aranyember (Hungarian)

A szigetrejövő idegeneket a család jelenlegi feje szokta fogadni, kit a többiek mind „apának” neveznek; a jövevények Deodát néven ismerik. Erőteljes testalkatú, szép, nemes arcvonású férfi, a negyvenes években. Ez szokta a cserealkut megkötni s az idegeneknek a telepet megmutogatni.
Odaérkeztünkkor Deoodát azzal a nyájas szívességgel fogadott bennünket, amivel régi jó ismerősök szoktak találkozni; természettudós barátom évenkinti rendes látogató volt itt.
Beszédünk tárgya volt a pomológia, oinológia, hortikultúra, botanika, entomológia, mikben Deodát mind alapos ismeretekkel látszott bírni. A kertmívelés, állattenyésztés dolgában a legelőhaladottabb álláspontot foglalta el. Én nem bírtam elrejteni efölötti csodálkozásomat. Hol tanulta ezeket?
– Az öregünktől! – felelt Deodát, kegyeletteljes főhajtással.
– Ki az?
– Majd meglátja ön, ha este összejövünk.
Akkor éppen almaszüret volt: az egész népség apraja s az asszonyféle a gyönyörű aranyszín, bőrbarna, karmazsinpiros gyümölcsök szedésével volt elfoglalva; mint ágyúgolyópiramidok a várlakok udvarain, úgy voltak a szép gyümölcsök felgarmadolva a zöld pázsiton. Vidám zsivaj hangzott az egész szigetben.
Mikor aztán az őszi nap leáldozott, a sziget orma felől csengettyűhang jelenté, hogy vége van a munkának. Arra aztán sietett mindenki a szedett gyümölcsöt, ami még hátra volt, kosaraiba rakni, s ketten belekapaszkodva, vitték azokat a tanya felé.
Mi is arra tartottunk Deodáttal, ahonnan a csengettyűszó hangzott.
Egy kis faépület tornyocskájában volt ez a csengettyű. Házat, tornyot, mind befutotta már a repkény, de a tornác oszlopain, mik képzelmes alakokat mutogattak, ki lehetett venni, hogy aki azt a házat építette, sok ábrándos vágyát, őrömét, gondolatát belefaraghatta ezekbe a fákba.
Ez előtt a kisház előtt volt egy kerek tér, s azon asztalok és lócák. Ide igyekezett mindenki a munka végezte után.
– Itt laknak az öregeink! – súgá Deodát.
Nemsokára előjöttek a házból. Szép pár volt.
A nő lehetett hatvanéves, a férj nyolcvan.
A szépapó azon jellemtartó arckifejezéssel bírt, mely még negyven év után is visszaemlékeztet valami rég látott képre. Én megdöbbentem tőle. Feje kopasz volt már, de kevés haja és bajusza alig látszott ősznek, és vonásaiban valami vasnyugalom tartá fenn a változatlanságot.
A mérsékletes élet, a jó kedély tartja el ily épen az arcvonásokat.
A szépanya tekintete pedig valóban vonzó látvány volt. Hajdani aranyhaja közé most már ezüst is szövődött, de szemei még most is egy hajadon szemei, és arca elpirul, midőn öregének csókja éri, miként egy menyasszonyé.
S mind a kettőnek arcán a boldogság sugárzik, midőn előttük látják az egész nagy családot; s egyenkint neveiken szólítva, sorba csókolják őket.
Ez az ő boldogságuk, ez az ő imádkozásuk, ez az ő hálaadásuk.
Csak azután került ránk a sor. Deodát, a légidősb fiú volt a legutolsó, kit az öregek megöleltek.
Velünk is kezet szorítottak mind a ketten, s azután meghívtak estebédjükhöz.
A szépanyó még most is fenntartja magának azt a hivatalt, hogy a konyhára ő ügyel fel, s ő tálal ily nagy családnak; hanem a szépapó a maga szabadságára hagy mindenkit, hogy azokkal, akiket legjobban szeret, az asztalok egyikénél helyet foglaljon, s ott étkezzék. Ő maga velünk ült le egy asztalhoz, meg Deodáttal; egy kis szöszke, göndör fürtű, angyalfejű leányka kéredzkedett fel az ölébe, akit Noéminek híttak, annak volt szabadalma a komoly beszédeket bámulva hallgatni, amiket mi folytattunk.
Mikor a szépapónak megmondták a nevemet, rám nézett sokáig, s arcát észrevehető pír futotta el.
Tudós barátom azt kérdé tőle, hogy talán hallotta is már valaha a nevemet. Az öreg hallgatott.
Deodát sietett megmondani, hogy az öreg negyven év óta nem olvasott semmit azokból, amik a világon történnek, egyedüli olvasmánya gazdasági, kertészeti könyvek.
Én tehát azon emberek szokása szerint, kik sokáig foglalkoztak azzal a hivatással, hogy amit maguk megtudtak, siessenek azonnal minél több emberrel tudatni, kaptam az alkalmon, hogy tudományomat kellő helyen értékesíthessem, s beszéltem neki a világban történtekről. Elmondtam neki a hazai eseményeket, hogyan lett Magyarország Ausztriával egy „és” szócska segélyével összekötve.
Nagy füstfelleget fújt pipájából; a füst azt mondta: „Az én szigetem nem tartozik oda!”
Beszéltem neki a terhekről, amik bennünket nyomnak. A füstfelleg azt mondta rá: „Az én szigetemen nem fizetnek adót!”
Elmondtam neki, mily óriási harcok folytak le azóta hazánkban és a széles világon.
A füstfelleg azt veté rá: „Mi nem harcolunk senki ellen.”
Éppen akkor nagy romlás volt nálunk a pénzpiacon; előkelő házak buktak rendre; azt is érthetővé igyekeztem előtte tenni.
Az ő füstgomolya azt felelte erre: „Lám, minálunk nincs pénz!”
Azután megmagyaráztam neki, minő keserves tusákat küzdenek most nálunk a pártok egymással; vallás, nemzetiség, hatalomvágy mennyi keserűséget okoz.
Az öreg kiverte pipájából a hamvat: „Nálunk nincs se püspök, se kortes, se miniszter”.
És végül elmondtam neki, hogy milyen hatalmas lesz egykor ez a mi országunk, ha ez mind valósul, amit óhajtunk.
…A kis Noémi elaludt szépapja ölében, azt be kellett vinni és lefektetni. Nagyobb dolog volt ez azoknál, amikről én beszéltem. Az alvó gyermek szépapja öléből szépanyjáéba vándorolt. Mikor a nő elhagyott bennünket, az öreg azt kérdé tőlem:
– Hol született ön?
Megmondtam neki.
– Mi az ön mestersége vagy hivatala?
Mondtam neki, hogy regényíró vagyok.
– Mi az?
– Az egy olyan ember, aki egy történetnek a végéből ki tudja találni annak a történetnek az összességét.
– No hát találja ön ki az én történetemet! – szól, megragadva kezemet. – Volt egyszer egy ember, aki odahagyta a világot, amelyben bámulták, és csinált magának egy másik világot, ahol szeretik.
– Szabad a nevét kérdenem?
Az aggastyán e szóra egy fejjel magasabbra látszott kiegyenesedni; reszkető kezét fölemelte, és fejemre tevé. Énnekem e percben úgy tetszett, mintha valaha, régen, régen, már lett volna egyszer ez a kéz az én fejemre téve, mikor azt még gyermeki lenhaj födte, s láttam volna ezt az arcot valahol.
A kérdésre pedig ezt felelé:
– Az én nevem a „Senki!”
Azzal megfordult, nem szólt többet, bement a lakába, és egész ottlétünk alatt nem jött elő.

Ez a senki szigetének a jelen állapotja.
A két országtól adott szabadalom, mely e folt földecskét minden határon kívül létezni engedi, még ötven évig tart.
S ötven év alatt – ki tudja, mi lesz a világból?! 



De man van goud (Dutch)

De huizen van de steeds groeiende gezinnen vormden al een hele straat, ieder huisje werd gemeenschappelijk gebouwd en de ouderen hielpen de pasgetrouwden. Vreemdelingen die het eiland bezochten, werden door het aanwezige hoofd van de familie ontvangen, die door de anderen Vader werd genoemd. Vreemdelingen kennen hem bij de naam Deodatus. Het is een goedgebouwde man van over de veertig met een knap uiterlijk. Hij is degene die de voorwaarden voor de ruilhandel vaststelt en de bezoekers door de kolonie rondleidt.
Toen we aankwamen ontving Deodatus ons met de vriendelijke hartelijkheid waarmee men oude vrienden tegemoettreedt, want de natuuronderzoeker was een jaarlijks terugkerende bezoeker. De onderwerpen van ons gesprek waren de vruchtenkunde of pomologie, horticultuur, botanie en entomologie of leer der insekten en Deodatus bleek op al deze gebieden goed thuis te zijn. Over alles wat met tuinen en veefokken te maken had was hij uitzonderlijk goed geïnformeerd. Ik kon mijn verbazing niet verbergen en vroeg hem waar hij dat geleerd had.
’Van onze vader,’ antwoordde Deodatus met een zucht.
’Wie is dat?’
’U zult hem ontmoeten als we vanavond bij elkaar komen.’
Het was herfst. Alle jonge mensen waren bezig het rijkelijk gekleurde fruit te plukken, goudgeel, bruin en karmozijnrood. Er lagen piramiden appels op het groene gras, als kanonskogels binnen het fort. Vrolijke kreten weerklonken over het eiland. Toen de zon onder was gegaan, klonk er een bel die het einde van het werk aangaf. Bij dit geluid haastte iedereen zich de manden met het overgebleven fruit te vullen dat daarna naar de voorraadkamer werd gebracht.
Ook wij, met Deodatus, liepen in de richting vanwaar de bel geklonken had. De bel stond boven op een klein houten gebouwtje dat met klimop begroeid was tot aan het torentje op het dak, maar men kon uit de fantastische vormen van de zuilen onder de veranda opmaken dat de architect er zijn innigste dromen en hoop in had verwerkt.
Voor het huis was een ronde ruimte met tafels en stoelen, daar kwam iedereen bij elkaar als het werk gedaan was.
’Hier verblijven onze ouders,’ fluisterde Deodatus.
Die kwamen al spoedig naar buiten. Het was een mooi paar, de vrouw misschien zestig, de man tachtig jaar oud. De overgrootvader, had dat indrukwekkende uiterlijk dat je je van een mooi schilderij herinnert, ook al is het veertig jaar geleden dat je dat het laatst gezien hebt. Ik was heel verrast. Hij was bijna kaal, maar het overgebleven haar en zijn baard waren nauwelijks grijs en de jaren schenen geen vat op zijn vastberaden, kalme gezicht gekregen te hetiben. Een regelmatig sober leven en een opgewekte aard hadden zijn uiterlijk in de loop van de jaren geconserveerd.
De overgrootmoeder was nog steeds een aantrekkelijke vrouw. Haar haar, dat eens goudblond geweest was, was wel met grijs vermengd, maar haar ogen waren nog steeds jong en ze bloosde als een bruid als haar man haar kuste.
De gezichten van het oude paar straalden vreugde uit toen ze heel de grote familie om zich heen zagen zitten en ze noemden ieder van hen bij naam en kusten hen. Dit was hun vreugde, hun toewijding, hun loflied.
Deodatus, de oudste zoon, was de laatste die zijn ouders omhelsde en toen was het onze beurt. Ze schudden ons de hand en nodigden ons voor het eten uit. De oude dame had de kookafdeling nog steeds in eigen hand en zij was het die de hele familie van eten voorzag, hoewel iedereen de volledige vrijheid had aan een andere tafel te gaan zitten met wie hij maar wilde en zijn eten met zich mee te nemen. Haar echtgenoot ging met ons en Deodatus aan een tafel zitten. Een heel kleine goudharige engel van een kind, dat Noémi heette, klom op zijn schoot en kreeg toestemming te luisteren, verbaasd over onze wijze praat.
Toen mijn naam tegenover de oude man genoemd werd, keek hij me lang aan en zijn wangen kleurden zichtbaar. Mijn geleerde vriend vroeg hem of hij mijn naam al eens eerder had gehoord, maar de oude man zweeg. Deodatus haastte zich te zeggen dat zijn vader veertig jaar lang niets gelezen had over wat er in de wereld gebeurde, zijn leven was volledig geconcentreerd op boeken over het boerenbedrijf en tuinieren. Ik nam het daarom op me, zoals mensen doen die er een beroep van hebben gemaakt door te geven wat ze weten, te laten zien wie ik was en vertelde hem wat er allemaal in de wereld aan de hand was. Ik vertelde hem dat Hongarije nu aan Oostenrijk verbonden zou worden door het woordje ’en’.
Hij liet een wolk rook uit zijn pijp ontsnappen en de betekenis van die rookwolk was: ’Mijn eiland heeft daar niets mee te maken.’
Ik vertelde hem over onze zware belastingen en de rook antwoordde: ’Wij hebben hier geen belastingen.’
Ik beschreef hem de verschrikkelijke oorlogen die in ons koninkrijk gevoerd waren en over de hele wereld en opnieuw was het stille antwoord: ’Wij voeren hier geen oorlog, met niemand.’
In die tijd was er grote paniek op de beurzen, de oudste firma’s waren bankroet. Dit legde ik hem ook uit. Alleen de voortdurende pufjes uit zijn pijp leken te zeggen: ’Godzijdank hebben wij hier geen geld.’
Ik beschreef hem de bittere strijd tussen partijen, de ambitieuze twisten tussen religies en de naties.
De oude man schudde de as uit zijn pijp, alsof hij wilde zeggen: ’Wij hebben hier geen bisschoppen, kiezers of ministers.’
En tenslotte bewees ik hem hoe groot ons land zou zijn als alles waar we op hoopten vervuld zou worden.
De kleine Noémi was intussen op haar overgrootvaders schoot in slaap gevallen en moest naar bed worden gebracht. Dat was belangrijker dan waar ik het over had.
Het slapende kind werd naar de armen van haar overgrootmoeder overgeplaatst. Toen de oude dame ons alleen gelaten had vroeg de oude man mij:
’Waar bent u geboren?’
Dat vertelde ik hem.
’Wat is uw beroep?’
Ik vertelde hem dat ik een romanschrijver was.
’Wat is dat?’
’Iemand die aan de hand van het einde van een verhaal kan gissen hoe het hele verhaal van het begin af aan was.’
’Wel, gist u dan maar eens naar mijn verhaal,’ zei hij en pakte mijn hand. ‘Er was eens een man die de wereld waar hij bewonderd werd verliet en een tweede wereld schiep waarin hij werd bemind.’
’Zou ik u naar uw naam mogen vragen?’
De oude man leek een hoofd hoger te groeien. Toen verhief hij zijn trillende handen en legde die op mijn hoofd. En op dat moment kwam het me voor dat eens, lang, lang geleden, die hand op mijn hoofd gerust had, toen dat nog met kinderkrullen bedekt was, en dat ik dat edele gezicht eerder had gezien.
Op mijn vraag antwoordde hij:
’Ik heet NIEMAND.’
Toen draaide hij zich om en zei niets meer, maar ging zijn huis binnen en kwam niet meer tevoorschijn tijdens ons verblijf op het eiland.


Dit is de staat waarin Niemands Eiland momenteel verkeert. Het voorrecht door twee koninkrijken verleend, dat dit plukje grond buiten iedere kaart gehouden zal worden, zal nog vijftig jaar van kracht zijn.
Vijftig jaar! Wie weet wat er dan van de wereld terechtgekomen is?



PublisherLoeb, Amsterdam
Source of the quotation357-359

minimap