This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

József Attila: A város peremén

Portre of József Attila

A város peremén (Hungarian)

A város peremén, ahol élek,

beomló alkonyokon

mint pici denevérek, puha

szárnyakon száll a korom,

s lerakódik, mint a guanó,

keményen, vastagon.

 

Lelkünkre így ül ez a kor.

És mint nehéz esők

vastag rongyai mosogatják

a csorba pléhtetőt -

hiába törli a bú szivünkről

a rákövesedőt.

 

Moshatja vér is - ilyenek vagyunk.

Uj nép, másfajta raj.

Másként ejtjük a szót, fejünkön

másként tapad a haj.

Nem isten, nem is az ész, hanem

a szén, vas és olaj,

 

a való anyag teremtett minket

e szörnyű társadalom

öntőformáiba löttyintve

forrón és szilajon,

hogy helyt álljunk az emberiségért

az örök talajon.

 

Papok, katonák, polgárok után

igy lettünk végre mi hű

meghallói a törvényeknek;

minden emberi mű

értelme ezért búg mibennünk,

mint a mélyhegedű.

 

Elpusztíthatatlant annyian,

mióta kialakult

naprendszerünk, nem pusztítottak

eddig, bár sok a mult:

szállásainkon éhinség, fegyver,

vakhit és kolera dúlt.

 

Győzni fogó még annyira

meg nem aláztatott,

amennyire a csillagok alatt

ti megaláztatok:

a földre sütöttük szemünk. Kinyilt

a földbe zárt titok.

 

Csak nézzétek, a drága jószág

hogy elvadult, a gép!

Törékeny falvak reccsennek össze,

mint tócsán gyönge jég,

városok vakolata omlik,

ha szökken; s döng az ég.

 

Ki inti le - talán a földesúr? -

a juhász vad ebét?

Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk

nevelkedett a gép.

Kezes állat. No, szóljatok rá!

Mi tudjuk a nevét.

 

És látjuk már, hogy nemsoká

mind térdre omlotok

s imádkoztok hozzá, ki pusztán

a tulajdonotok.

De ő csak ahhoz húz, ki néki

enni maga adott...

 

Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt,

az anyag gyermekei.

Emeljétek föl szivünket! Azé,

aki fölemeli.

Ilyen erős csak az lehet,

ki velünk van teli.

 

Föl a szívvel, az üzemek fölé!

Ily kormos, nagy szivet

az látott-hallott, ki napot látott

füstjében fulladni meg,

ki lüktetését hallotta a föld

sok tárnás mélyeinek!

 

Föl, föl!... E fölosztott föld körül

sír, szédül és dülöng

a léckerités leheletünktől,

mint ha vihar dühöng.

Fujjunk rá! Föl a szivvel,

füstöljön odafönt!

 

Mig megvilágosúl gyönyörű

képességünk, a rend,

mellyel az elme tudomásul veszi

a véges végtelent,

a termelési erőket odakint s az

ösztönöket idebent...

 

A város peremén sivít e dal.

A költő, a rokon,

nézi, csak nézi, hull, csak hull a

kövér, puha korom,

s lerakódik, mint a guanó,

keményen, vastagon.

 

A költő - ajkán csörömpöl a szó,

de ő, (az adott világ

varázsainak mérnöke),

tudatos jövőbe lát

s megszerkeszti magában, mint ti

majd kint, a harmóniát.

 

1933 tavasza



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet

minimap