József Attila: Ars poetica

Portre of József Attila

Ars poetica (Hungarian)

Németh Andornak

Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.

Szép a forrás - fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.

Más költők - mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.

Nincs alku - én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!

1937



Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

Arte poética (Spanish)

A Andor Németh

Sí, soy poeta, ¿pero a mí que puede
interesarme la poesía en sí misma?
No sería tan bello si la estrella
del río nocturno subiese al cielo.

El tiempo fluye lento, despacioso.
No cuelgo de la leche de las fábulas
pues sorbo un mundo puro, verdadero,
coronado por un cielo espumoso.

Bello es el manantial, ¡bañarse en él!
Mientras la calma y el temblor se abrazan,
entre la espuma nace, inteligente,
la dichosa, feliz conversación.

¡Y qué me importan los demás poetas!
Que hasta la misma pechuga se ensucien
y que finjan estar muy embriagados
de imágenes fabricadas y alcohol.

Yo dejo atrás este bar del presente,
dejo atrás la razón, y ¡mucho más!
¡Qué vil sería si fingiera ser,
con mi mente tan libre, un criado estúpido!

¡Que comas, bebas, abraces y duermas!
¡Y que te midas con el universo!
¡Ni aún a regañadientes serviré
de criado a los pobres opresores!

¡No hago pactos! ¡Déjame ser feliz!
Si no, cualquiera a mí me ofendería,
alguien me encontraría manchas rojas
y absorbería la fiebre mis savias.

No, yo no cierro mi boca litigante.
A la razón me quejo de mis penas.
El siglo me contempla, protector.
El labrador, arando, piensa en mí.

El cuerpo del obrero me presiente
entre dos movimientos secos, rígidos.
Por mí espera en la puerta de algún cine,
de noche, el mozalbete mal vestido.

Y donde batallones de granujas
van contra mis poesías enfiladas,
se echan a andar los tanques fraternales
a traquetear mis rimas por el mundo.

Esto digo: que aún no es grande el hombre,
aunque él, irrazonable, si lo crea.
Que sus padres no le pierdan de vista;
padre y madre:¡la razón y el amor!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://desdebabia2.wordpress.com/2011/06/03/attila-jozsef-poemas/

minimap