József Attila: Kései sirató

Portre of József Attila

Kései sirató (Hungarian)

Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállítani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekúszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hűtötted, fújtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nősz nagyra, szentem!
Most zsíros nyirkot kóstol üres ajkad –
félrevezettél engem.

Ettelek volna meg!… Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbítetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! Nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtái hízelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve –
nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.



Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

Verspätetes Klagelied (German)

Das Leben fiebert hinter meiner Stirne,
du, Mutter, läßt mich ziehn.
Wie eine leichte, liederliche Dirne
dem Wink gehorcht, gabst du dem Tod dich hin.
Aus weichem Herbsttag und aus lieben Frauen
versuch ich, daß dein Bild sich mir erneuer;
doch bleibt mir keine Zeit mehr, dich zu schauen,
eh ich verbrenn im Feuer.

Kriegsende war's, mit Sorg und bittern Nöten,
ich fuhr hinaus aufs Land,
denn in der Hauptstadt standen leer die Läden,
mein Budapest war wüst, wie ausgebrannt.
Auf dem Waggondach bäuchlings in der Mitten
konnt ich mit Brot und Hirse heimgelangen,
für dich hatt ich sogar ein Huhn erstritten.
Doch du warst schon gegangen.

Den Würmern hin hast du dich mir genommen
- und deine süße Brust.
War einst dein Trost, dein Schelten gar willkommen,
ach, wie du logst, das ward mir nicht bewußt.
Du rührtest meine Suppe, die mich nährte,
für dich, für dich hast du mich großgezogen.
Jetzt schmecken deine Lippen feuchte Erde.
Wie hast du mich betrogen!

Wie du mich reust! Du brachtest mir dein Essen.
Wann bat ich dich darum?
Jetzt, da du grade liegst, hast du vergessen,
wie du einst warst: vom ewgen Waschen krumm?
Wie schön wär's, würdest du mich noch einmal schlagen,
daß ich dir zornig wär und deinem Sterben.
Du Schatten, Nichtsnutz, würd ich zu dir sagen,
kannst alles nur verderben!

Noch ärger als das Gaukelweib der Gassen
bist du jetzt verlorn,
denn deinen Glauben hast du schnöd verlassen,
den du aus Liebe jammernd einst geboren.
Was du mir gabst, muß ich vergeblich suchen,
in deiner letzten Stunde nahmst du's wieder.
Dein Kind, hörst du es nicht, hat Lust zu fluchen!
Du, Mutter, schrei mich nieder!

Doch mit der Zeit verschwindet die Legende
und mein Verstand wird klar.
Das Kind, von Lieb verwöhnt, es spürt am Ende,
wie dumm und sinnlos seine Liebe war.
Denn jeder muß der Liebe sich entwöhnen,
so oder so, er wird an ihr verderben.
Er wird im Kampf, und, will er sich versöhnen,
an der Versöhnung sterben.



PublisherKlagenfurt, Glovec, Wieser

Related videos


minimap