József Attila: Noche de arrabal (Külvárosi éj in Spanish)

Portre of József Attila

Külvárosi éj (Hungarian)

A mellékudvarból a fény
hálóját lassan emeli,
mint gödör a víz fenekén,
konyhánk már homállyal teli.

Csönd, - lomhán szinte lábrakap
s mászik a súroló kefe;
fölötte egy kis faldarab
azon tünődik, hulljon-e.

S olajos rongyokban az égen
megáll, sóhajt az éj;
leül a város szélinél.
Megindul ingón át a téren;
egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.

Mint az omladék, úgy állnak
a gyárak,
de még
készül bennük a tömörebb sötét,
a csönd talapzata.

S a szövőgyárak ablakán
kötegbe száll
a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál
a bordás szövőszékeken
s reggelig, míg a munka áll,
a gépek mogorván szövik
szövőnők omló álmait.

S odébb, mint boltos temető,
vasgyár, cementgyár, csavargyár.
Visszhangzó családi kripták.
A komor föltámadás titkát
őrzik ezek az üzemek.

Egy macska kotor a palánkon
s a babonás éjjeli őr
lidércet lát, gyors fényjelet, -
a bogárhátú dinamók
hűvösen fénylenek.

Vonatfütty.

Nedvesség motoz a homályban,
a földre ledőlt fa lombjában
s megnehezíti
az út porát.

Az úton rendőr, motyogó munkás.
Röpcédulákkal egy-egy elvtárs
iramlik át.
Kutyaként szimatol előre
és mint a macska, fülel hátra;
kerülő útja minden lámpa.

Romlott fényt hány a korcsma szája,
tócsát okádik ablaka;
benn fuldokolva leng a lámpa,
napszámos virraszt egymaga.
Szundít a korcsmáros, szuszog,
ő nekivicsorít a falnak,
búja lépcsőkön fölbuzog,
sír. Élteti a forradalmat.

Akár a hült érc, merevek
a csattogó vizek.
Kóbor kutyaként jár a szél,
nagy, lógó nyelve vizet ér
és nyeli a vizet.

Szalmazsákok, mint tutajok,
úsznak némán az éjjel árján - -

A raktár megfeneklett bárka,
az öntőműhely vasladik
s piros kisdedet álmodik
a vasöntő az ércformákba.

Minden nedves, minden nehéz.
A nyomor országairól
térképet rajzol a penész.
S amott a kopár réteken
rongyok a rongyos füveken
s papír. Hogy’ mászna! Mocorog
s indulni erőtlen...

Nedves, tapadós szeled mása
szennyes lepedők lobogása,
óh éj!
Csüngsz az egen, mint kötelen
foszló perkál s az életen
a bú, óh éj!
Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen,
olvaszd ki bennem a vasat,
álló üllőt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely cikkan pengve,
- sikló pengét a győzelemre,
óh éj!

Az éj komoly, az éj nehéz.
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.



Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

Noche de arrabal (Spanish)

La luz alza su red 
lentamente del traspatio. 
Como el foso en el fondo del agua 
nuestra cocina se llenó de bruma. 

Silencio. Casi se yergue lerdamente 
y repta el cepillo de fregar; 
encima de él, un pedacito de pared 
medita si quedarse o desprenderse. 

La noche se detiene en trapos grasientos, 
suspira la noche en el cielo, 
se sienta al borde de la ciudad. 
Se dirige vacilante a través de la plaza; 
enciende un poquito de luna para que arda. 

Las fábricas están 
paradas, como ruinas, 
pero dentro se fabrica la más densa oscuridad, 
el fundamento del silencio. 

Y a las ventanas de las hilanderías 
desciende en un haz 
el rayo de luna. 
La suave luz de la luna es el hilo 
en los surcos de los telares, 
y hasta la mañana, mientras recesa la labor, 
las máquinas tejen a disgusto 
los sueños fugaces de las tejedoras. 

Y más allá, como un cementerio con arcos, 
fábricas de hierro, de cemento, de tornillos. 
Resonantes criptas familiares. 
Estos talleres guardan el secreto 
de una sombría resurrección. 

Un gato araña en la cerca.
y el sereno, supersticioso, 
ve fantasmas, rápidas señales de luz,
los dínamos de lomos de insecto 
brillan fríamente. 

Silbido de tren. 

La humedad tantea en la penumbra, 
en el follaje del árbol derribado, 
y hace más pesado 
el polvo del camino. 

En el camino un policía; un obrero hablando solo.
Algún camarada se desliza 
con sus hojas volantes. 
Olfatea adelante como un perro 
y como un gato afila hacia atrás las orejas. 
Cada lámpara le impone un rodeo. 

La boca de la taberna vomita una luz podrida, 
su ventana vomita un charco; 
dentro, se mece una lámpara ahogada, 
sólo está en vela un jornalero. 
el tabernero dormita, jadeante. 
El obrero muestra los dientes a la pared, 
su pena hierve de rabia impotente, 
llora. Aclama a la revolución. 

Como el metal enfriado, rígidas son 
las aguas crujientes. 
El viento es un perro errabundo 
cuya gran lengua colgante toca el agua 
y traga agua. 

Colchones de paja nadan como balsas, 
nadan silenciosos en la corriente nocturna. 

El almacén es una barca varada, 
la fundición es un bote de hierro 
y el vaciador sueña un bebé rojo
en los moldes metálicos. 

Todo está húmedo, pesado. 
El moho dibuja el mapa 
de los países de la miseria. 
Y allá, en los campos áridos, 
hay trapos y papeles en las yerbas harapientas. 
¡Cómo quisieran reptar! Se estremecen,
pero no tienen fuerzas para andar. 

Tu viento húmedo, pegajoso, 
es como el ondear de sábanas sucias, 
¡oh, noche! 
Pendes del cielo como un colgajo de algodón 
en una cuerda, y como la tristeza en la vida, 
¡oh, noche! 
¡Noche de los pobres!, sé mi carbón, 
humea aquí, en mi corazón, 
funde el hierro dentro de mí, 
un yunque sólido, irrompible, 
un martillo atronador, 
una silbante espada para la victoria, 
¡oh, noche!

Grave es la noche, espesa. 
Yo también voy a dormirme, pues, hermanos. 
Que el sufrimiento no pese en nuestras almas. 
Que los insectos no castiguen nuestros cuerpos. 



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.elperroylarana.gob

Related videos


minimap