This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

József Attila: ¡Aire! (Levegőt! in Spanish)

Portre of József Attila
Portre of Jamís, Fayad

Back to the translator

Levegőt! (Hungarian)

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott

hazafelé menet?

A gyepre éppen langy sötétség szállott,

mint bársony-permeteg

és lábom alatt álmatlan forogtak,

ütött gyermekként csendesen morogtak

a sovány levelek.

 

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok

a város peremén.

Az őszi szél köztük vigyázva botlott.

A hűvös televény

a lámpák felé lesett gyanakvóan;

vadkácsa riadt hápogva a tóban,

amerre mentem én.

 

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,

e táj oly elhagyott.

S im váratlan előbukkant egy férfi,

de tovább baktatott.

Utána néztem. Kifoszthatna engem,

hisz védekezni nincsen semmi kedvem,

mig nyomorult vagyok.

 

Számon tarthatják, mit telefonoztam

s mikor, miért, kinek.

Aktákba irják, miről álmodoztam

s azt is, ki érti meg.

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok

előkotorni azt a kartotékot,

mely jogom sérti meg.

 

És az országban a törékeny falvak

- anyám ott született -

az eleven jog fájáról lehulltak,

mint itt e levelek

s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,

mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse

s elporlik, szétpereg.

 

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.

Lelkem nem ily honos.

Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,

aki alattomos.

Sem népet, amely retteg, hogyha választ,

szemét lesütve fontol sanda választ

és vidul, ha toroz.

 

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.

Pedig hát engemet

sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,

mint apró gyermeket,

ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.

Én tudtam - messze anyám, rokonom van,

ezek idegenek.

 

Felnőttem már. Szaporodik fogamban

az idegen anyag,

mint szivemben a halál. De jogom van

és lélek vagy agyag

még nem vagyok s nem oly becses az irhám,

hogy érett fővel szótlanul kibirnám,

ha nem vagyok szabad!

 

Az én vezérem bensőmből vezérel!

Emberek, nem vadak –

elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,

nem kartoték-adat.

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,

jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!



Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

¡Aire! (Spanish)

¿Pero quién me prohibe hablar de mis tormentos

mientras iba a mi hogar?

Como un suave rocío descendía en el césped

la tibia oscuridad

y las delgadas hojas, debajo de mis plantas,

como niños golpeados, murmurando en voz baja,

giraban sin cesar.

 

Las malezas espiaban en cuclillas, al mismo

borde de la ciudad.

El viento del otoño se tambaleaba, lento.

La tierra, en su humedad,

recelosa acechaba los despiertos faroles.

Cerca de mi camino graznó un pato salvaje

echándose a volar.

 

Pensé: si alguien me ataca, cómo pues defenderme

en esta soledad.

Y un hombre en ese instante apareció en el verde,

mas no dejó de andar.

Vi como se alejaba. Él podría robarme

pues ni siquiera tengo ganas de defenderme:

¡mi miseria es total!

 

Pueden tomar en cuenta lo que he telefoneado

y a quién, cuándo y por qué,

y consignar en actas mi suenos, con los nombres

de aquellos que los ven.

No me imagino cuándo hallarán un motivo

No me imagino cuándo hallarán un motivo

mi derecho de ser.

 

Y en este país mío las frágiles aldeas

(mi madre nació allí)

se cayeron del árbol viviente del derecho

como estas hojas, y

si la arrugada mala suerte las pisotea,

cada una rechina gritando su miseria

y al polvo va a morir.

 

Yo así no imaginaba el orden. Tal no era

de mi alma el anhelar.

No pensé que la vida pudiera ser tan fácil

para el astuto, ¡ay!

Ni creí que la gente votara, cabizbaja,

con terror, para luego reir sin freno cuando

la cena funeral.

 

No era así como yo me imaginaba el orden.

A pesar de que a mí

me golpeaban tanto –sin yo saber por qué–

cuando era un pequeñín,

y una buena palabra me hubiera hecho más dócil.

Mi madre estaba lejos y mis parientes eran

tan ajenos, ¡oh, sí!

 

He crecido. En mis dientes una materia extrana

el tiempo acumuló

y en el pecho la muerte. Pero tengo derechos

y todavía no soy

y en el pecho la muerte. Pero tengo derechos

y todavía no soy

no es tan caro que calle aun a sabiendas de

¡que no soy libre, no!

 

¡Mi verdadero jefe guía en mí, dentro! Somos

conciencia, humanidad,

y no fieras. Si el pecho madura los anhelos

nunca lo archivarán.

¡Ven a mí, libertad, ven a parir el orden,

y a tu hijo hermoso y grave enséñale a las buenas

y déjale jugar!  



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.elperroylarana.gob

minimap