József Attila: Thomas Mann üdvözlése

Portre of József Attila

Thomas Mann üdvözlése (Hungarian)

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.



Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

Salut à Thomas Mann (French)

Comme un enfant espérant la visite
Du repos et qui soudain te prie, de son lit,
Craignant les assauts de la nuit:
“Raconte-moi, ne t’en va pas si vite!”
Tandis que de frayeur, son petit cœur palpite,
Que lui-même, l’enfant, peut-être ne sait pas
Quelle est sa préférence,
S’il aime mieux ta voix
Ou si plus que le conte, il aime ta présence,
Ainsi, nous t’en prions, parmi nous, viens t’asseoir.
Nous en avons bien souvenance.
Mais conte, recommence,
Ne nous laisse point choir.
Redis-nous que nous sommes…
Tous ensemble ce soir!
Tous ceux dont les soucis semblent dignes des hommes.
Dis la vérité sans surseoir.
Bien plus que le réel, il nous faut la connaître.
Le poète
Ne ment jamais!
Dis-nous la vérité. Montre-nous la lumière.
Que ses rais
Eclairent notre esprit d’une clarté première.
Tel Hans Castorp qui voit,
Au travers de la chair de madame Chauchat,
En nous-mêmes, fais-nous descendre.
Tes mots capitonnés,
Nul bruit ne pourrait les pourfendre.
Dis-nous le Beau, dis-nous le Mal, fais-nous comprendre.
Hausse nos cœurs du deuil aux désirs affinés.
Kosztolányi, nous l’avons mis en terre.
Ainsi que le cancer rongeait son pauvre corps,
Ainsi plus d’un Etat, monstrueux et retors,
Ronge l’humanité, poursuit le pauvre hère.
Frissonnant, nous pensons: “Demain, qu’adviendra-t-il?
Quel sera le péril,
Les cannibalesques idées?
Prépare-t-on,
Pour mieux nous asservir, de nouvelles cuvées
De poison?”
Combien de temps encore
Se trouvera-t-il un endroit où, librement,
Tu puisses parler… on l’ignore!
En t’écoutant,
Les hommes que nous sommes
Doivent rester des hommes.
Pas de relâchement!
Et que les femmes, quant à elles,
Restent libres, restent charmantes, restent belles.
Et tous, demeurons des humains.
On les compte,
Car il en est de moins en moins.
Prends place et dans les règles, commence le conte.
Simplement te regarderont certaines gens,
Qui, comme nous, seront à ton écoute,
Heureux de voir, sans aucun doute,
Un Européen, aujourd’hui, parmi les Blancs.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.c3.hu/~eufuzetek/fr

minimap