József Attila: Végül
Végül (Hungarian)Kazánt súroltam; vágtam sarjat; elnyúltam rothadt szalmazsákon; bíró elítélt; hülye csúfolt; pincéből tódult ragyogásom. Csókoltam lányt, aki dalolva ropogós cipót sütött másnak. Ruhát kaptam és könyvet adtam a parasztnak és a munkásnak. Egy jómódú leányt szerettem, osztálya elragadta tőlem. Két naponként csak egyszer ettem és gyomorbajos lett belőlem. Éreztem, forgó, gyulladásos gyomor a világ is és nyálkás, gyomorbeteg szerelmünk, elménk s a háború csak véres hányás. S mert savanykás csönd tölti szánkat, szivembe rúgtam, ordítson már! Hogyan is hagyna dolgos elmém feledtető, de bérdaloknál. Kínáltak pénzt nagy sok bosszúmért, pap mondta: Fiam, szállj az úrhoz! S tudtam, ki üres kézzel tér meg, baltát, kapát meg köveket hoz. Villogó szívű, győzni bíró vagyok, kinek kell legyen kedve igazat tenni, pártot állni, ím, e szigorú emlékekre. De emlékhez mi közöm nékem? Rongy ceruzámat inkább leteszem s köszörülöm a kasza élit, mert földünkön az idő érik, zajtalanul és félelmesen.
|
Fine (Esperanto)Kaldronon mi lavis; traĉis herbon; kaj mi kuŝis sur putra pajlo; juĝist’ punis min; stultul’ mokis; torentis mia bril’ el kelo. Mi kisis iun, kiu kante bakis panon por aliulo. Veston ricevis, libron donis mi al kampulo, laborulo. Bonhavan knabinon mi amis, sed sia klaso ŝin forprenis. Mi manĝetis nur po du tagoj Kaj la stomako malsaniĝis. Mi sentis, ke l’ mond’ estas kirla inflama stomako, kaj mukas, stomakmalsanas, amo, saĝo, kaj milit’ estas sangvomado. Ĉar acida silent’ plenas buŝon, Mi batis la koron, ĝi kriu! Verkema saĝ’ ne lasus, ke Forgeseblajn kantojn mi skribu. Oni donis monon pro l’ venĝoj, Pop’ diris: Filo, flugu al Di’! Sed, malhavul’ revene devas, hakilon, hojon, ŝtonon porti. Kun kor’ brilada, venkopova mi estas, do mi devas provi fari veron, partion kredi je l’ supraj severaj memoroj. Sed ĉu la memoroj koncernas min? Plie mi la krajonon demetas kaj akrigas falĉilan randon, ĉar sur la tero maturiĝas la tempo, sen zum’ kaj timige.
1926 somere / 1930
|