Juhász Ferenc: Četvrtak, dan praznoverja: kad je najteže (Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb in Serbian)

Portre of Juhász Ferenc

Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb (Hungarian)

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten:
az Oktogonon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog,
Lábamnál olaj-szivárvány-patakok
és föltorlódott esőhólyagok.
Mint mozgékony-bőrű kaméleonok
agyag-csipkekorsó szeme forog
a nyüzsgő buborék-állatok
vízhártya-szeme.
Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog,
színét cseréli szín után.
Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok.
Ez a tér a virágzó kő-magány
Galapagos-szigete.

Magam vagyok.

A tér, mint kivilágított óriáskerék forog,
hajói: taxik, autóbuszok, villamosok,
ablakai: a kirakatok,
ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.

Kiáltoznak az újságárusok.
Hallgatnak a virágárusok.

Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik
a csönd állatfényvirágait,
az éj pillanat-lényeit,
elektromosság-szörnyeit.

Szívem az égre feszítve látja sorsát:
mint óriás szines agyvelő,
villany-térkép vibrál fölöttem:
Magyarország.

A fénypont-falvak, városok,
mint agysejtek, velő-dúcok,
a villanygolyók: a kék erek,
tekervényei fénylenek.

Jaj, emberek!

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Nem átkozom magam.
Nem siratom.

S itt is, ott is az esőben kivirágzik
a tető, a fal, az ég:
fénypókhálóban fénypókocska,
s fény-sejttódulással mozogva
a hirdetések mimóza-levele
nyílik, elfordúl, összehúzódik,
mint mélytengerí rózsa-állat feje,
ha ringatózik,
tapogatózik.

Segíts, meg, emberiség!

S az eső kristály-páfrányai alatt,
mint celofán-ősállatok:
nylon-köpenyek, gumikabátok,
átlátszó műanyag-zsákok
zizegnek, zörögnek, izzanak.

Gyíkbőrbe bújt asszonyok,
kígyóbőrbe bújt férfiak.

És éhesek.
És szomjasak.

Kék, zöld, sárga, piros arccal
tolonganak.

Ki tudja, hogy itt vacogva állok?
Kinek vegyek most virágot?
Hol vannak a jóbarátok?
Ki hallja meg, ha kiáltok?

Nézem az esőt
téged keresve.
Hívlak kékülő szavakkal.

És piros, sárga, zöld
fényvonalakkal
óriás söröskorsót
rajzol az esőbe az este.
Megszületik az elmúlásba esve.

Aranykorsóban aranysör pezseg,
aranykorsó okád villany-fürtöket.
Csurog a nyálkás kövezetre
a foszforhab, villanyfoszfor.

Hová megyek?
Mit énekelek?

"Ments meg uram engem a gonosztól!"

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
El kéne szaladni.
Itt kéne maradni.

Őgyelgek a villanysörhabon.
Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne,
ordítoznék, de mindenki kinevetne.
És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország,
feküdnék neon-agyadon.
hogy lássák az átsugárzott bordák
között megdagadt szívemet.
Amely tied.

De nem szabad. De nem lehet.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Én nem kiáltok,
nem mondok átkot,
csak állok az esős szivárvány-vadonban,
szájamból nagyanyám szava lobban:
"Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól,
ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágról,
ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól,
ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!"

De kinek motyogok, kinek beszélek?
Kit ment meg a haláltól az ének?
Hiszen én istent nevetve megtagadtam,
tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam.
Lángomat isten-nagyra csavartam:
világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással,
zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással.
S most befonják fejemet
a piros, kék, zöld villany-gyökerek.
Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik,
mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít.

Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Mit akarok?
Mit akartam?
Magamat szívedbe kapartam,
mint akna-tűzben a föld-anya
hasába a bozontos-arcú kis katona:
fölötte fény-halálfejek,
fém-levelek,
körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek,
hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok,
szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok.

Mint embrió
kuporgok ősszecsavartan lüktető, véres dzsungeledben:
ringatnak a lágyan-mozgó bordák,
verdes vér-zuhatagod sistergése,
a belek zsíros, fodros remegése,
hallgatom, hogy dolgozik, forr
a máj, a vese, a tüdő, a foszfor,
nyitott szemem látja belső éjedet,
s érzi átderengő testedet
tapogató-csáp-szemem.
Világűröm vagy, s mélytengerem.

Magam vagyok,

Veled vagyok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.
Kiforognak a mélyből a fény-állatok.
S a villany-medúza-Magyarország,
a tenger agya libeg fölöttem,
s úszik a világűr-medúza: a földgolyó
a tejút-öbölben.

Én elhiszem
hogy puha álcádat leveted,
megépűl hited,
s arany-mozaik szárnyaid kibontod,
kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból,
kitinszerkezete megszikkadt, megszilárdúl,
hártyája megszárad, kifeszűl,
hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból,
s az idő méhe csöndesen bezárúl.
Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod.

Itt állok egyedűl.
Ázott fejemet lehajtom.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.

S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan,
a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.



PublisherSzépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Source of the quotationVersék és époszok

Četvrtak, dan praznoverja: kad je najteže (Serbian)

Trećeg dana je najteže, trećeg dana.

Setno tumaram na stenovitom-električnom-ostrvu:
na Oktogonu.
Četvrtak je uveče.
Ne proklinjam sebe.
Ne oplakujem.

Plava, žuta, zelena, crvena kiša lije,
Uz nogu uljani potoci duge
i nagomilani plikovi kiše.
Kao oči nalik od gline ispletenom krčagu
kamelona sa okretnom kožom se vrte
oči od vodenih opni
užurbanih životinja-mehura.
Naboraju im se kože od sjajnog samta
boju za bojom menjaju.
Gomilaju se gušteri kiše sa crvenim krestama.
Stenovita samoća u cvatu je taj trg,
ostrvo Galapagosa.

Sam sam.

Trg se poput osvetljenog golemog koluta vrti,
njegove lađe su: taksi, autobusi, tramvaji,
prozori: izlozi,
flandre: gladiole s otkrivenim polenima.

Plava, žuta, zelena, crvena kiša lije.

Prodavci novina uzvikuju.
Prodavci cveća šute.

Iznad drveća, krovova, dimnjaka metalni skeleti dižu
sjajcveća tišine,
trenbića noći,
električne grdosije.

Srce mi svoju sudbu na nebo razapeto vidi:
kao ogroman šareni mozak
nad mnom električna mapa vibrira:
Mađarska.

Snopovi vetlosnih tačaka sela,
gradova kao moždane ćelije,
ganglioni, električne kugle:
plave žile svetle.

Jao, ljudi!

Trećeg dana, trećeg dana je najteže.

Ne proklinjam sebe.
Ne oplakujem.

I tu, i tamo behari u kiši
krov, zid, nebo:
u paučini od svetla pauk od svetla,
i gomilanjem pomičnih svetlosnih ćelija
otvaraju se, okreću se, skupljaju se
mimozalistovi reklama,
kao glava ruže-životinje sa dna mora
kad se zaljulja,
ispipava.

Čovečanstvo, pomozi mi!

I ispod kristalnih paprata kiše
kao praživotinje od celofana:
gumeni ogrtači, najlonkabanice,
prozirne plastične vreće
šuštaju, zveketaju, znoje se.

Žene su uvučene u kožu guštera,
muškarci uvučeni u kožu zmije.

I gladni su.
I žedni su.

Plavim, zelenim, žutim, crvenim obrazima
se tiskaju.

Ko zna da tu drhteći stojim?
Kome da kupim sad cveće ?
Gde su mi jarani?
Ko čuje moj uzvik?

Tebe tražeći
promatram kišu.
Plavkastim rečima te zovem.

I crvenim, žutim, zelenim
šarama svetlosti
veče u kišu
ogromnu kriglu crta.
U prolaženje padajući se rodi.

U zlatnoj krigli zlatno pivo penuši,
zlatna krigla električne lokne bljuje.
Fosforna pena, električan fosfor
curi na memljivu kaldrmu.

Kuda idem?
Šta pevam?

„Gospode spasi me od zlikovca!”

Trećeg dana, trećeg dana je najteže.
Trebalo bi otrčati.
Trebalo bi ostati.

U električnoj peni tumaram.
Bar da poput deteta koji nešto želi vrištim,
vrištao bi ali bi me ismejali.
I popeo bi se na tebe Mađarsko pletenico od električnih žila,
na neonskom mozgu bi ti ležao
da bi mi se nabreklo srce
među prosvetljenim rebrima videlo.
Koje tebi pripada.

Ali se ne sme. Ali se ne može.

Trećeg dana, trećeg dana je najteže.

Ne vičem,
ne proklinjam,
tek u kišnoj prašumi-duge stojim,
u ustima mi bakine reči plamte:
„Gospode, spasi me od Jednorognog konja, Četvorogrudne ptice,
gospode, spasi me od Krljušastog ovna, Cvilećeg cveta,
gospode, spasi me od Lajave žabe, Kopitastog anđela,
gospode spasi me, spasi me od zlikovca!”

Ali kome mrmljam, kome pričam?
Koga će pesma od smrti spasiti?
Pa ja sam boga olako porekao,
slabinu sam mu trnovitom granom tukao i otrčao.
Svoj plamen na bogomdatu veličinu šarafio:
u njemu svetske bube se opnastom balenjem,
zelenim šuštanjem suza, zelenim bubrenjem prže.
I sad mi glavu
crveni, plavi, zeleni električni koreni upleću.
Odvaljena lila brada električnog čoveka curi na me,
kao svežanj nagomilanih pipaka guši, prekrije.

Dobro znam, tek ti mi možeš pomoći.
Trećeg dana, trećeg dana je najteže.

Šta želim?
Šta sam hteo?
U tvoje srce sam se uvukao
kao neočešljan mladi vojnik
u jeku paljbe u utrobu zemlje:
nad njim su mrtvačke glave svetla,
metalni listovi,
oko njega fontane od rubina, muhe krvi,
provalije od mesa sige, liani kljucajućih žila,
kapci od duge, vrteći cvetovi očnih jabučica.

Poput embriona
čučam u tvojoj živosmotanoj, krvavoj prašumi:
mekopomična rebra me ljuljaju,
prštanje brzaka krvi, masni, kudravi
drhtaji creva me lupkaju,
slušam kako rade, ključaju
bubrezi, pluća, jetra, fosfor,
vidim tvoju unutrašnju noć,
moja ticala-pipkovi-oči
osećaju tvoje prozirno telo.
Moja vasiona si i dub mora.

Sam sam.

S tobom sam. 

Plava, žuta, zelena, crvena kiša lije.
Životinje svetla se iz dubine izvrću.
Iznad mene elektrika-meduza-Mađarska,
mozak mora leluja
i vasiona-meduza: zemaljska kugla
u zalivu kumove slame plovi.

Ja verujem
da skidaš meku obrazinu,
izgradi ti se vera
i raširiš zlatna-mozaik krila,
odmotavaš iz sluzavog, mekanog lepka,
osuši se, očvrsne kitinska konstrukcija,
usahne, razapinje njeno opno,
i kako istupiš iz bljuzgavice plavkastih žila
tiho se zatvara maternica vremena.
Jer znam, moja sudba je tvoja sudba.

Sam stojim ovde.
Saginjem pokislu glavu.

Trećeg dana, trećeg dana je najteže.
Četvrtak je uveče.
Ne proklinjam sebe.
Ne oplakujem.

I pokislo, za život rešeno, u plavoj, zelenoj,
crvenoj kiši, u eri socijalizma kući krenuo.



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://feherilles.blogspot.com

minimap