Kálnoky László: Várakozás

Portre of Kálnoky László

Várakozás (Hungarian)

Öregedőben a szív egyre várja,
hogy valami kimondhatatlan,
szem és homlok mögötti virradatban
kezdődjék ég és föld színváltozása,
s éjek, napok titkukról valljanak.
Lassan száll fel a fakó boltozatra
az elmosódott, lomha nap,
s lenn a lapályra sárga fényt vet.
Bozótosukban kushadnak az évek,
s falánk vadállatarcuk eltakarják.
A fölrepedt föld gyűrődéseit
a sugarak mint hogyha kivasalnák.
Az idő nagy békességben telik.
A gyapjas felhők kék mezőn delelnek.
A legyezőalakban terjedő fény
észrevétlen hatol be a homályba,
ahol őslények árnyékai élnek,
és történelem előtti szerelmek,
míg ő a sűrűben tapogatódzva
rálel saját rég otthagyott nyomára,
amely el nem enyészett mindazóta.
Ösvényre lép, hol rég haladt át,
váratlan minden, mégis egyszerű,
ugyanolyan a lomb s a fű,
ahol különös maszkokat lát,
félig elfelejtett halottak
laposra préselődött arcait.
Az erre járók őrajtuk taposnak.
Megáll szorongva, összerezzen,
mint aki sejti már a csapdát.
Ferde sugarak nyílvesszője éri,
feszélyező emlékek fojtogatják.
Tudja, bekerítették. Visszatérni
nem lehet már. Jobb, ha magát megadja,
s eltűri, ami elkerülhetetlen.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://blog.xfree.hu

Attente (French)

Vieillissant, le cœur encore espière
que dans une aurore qu'on ne peut nommer,
en deçà des yeux, du front, puissent changer
les couleurs du ciel et de la terre,
que les jours et les nuits confessent leur secret.
Le soleil engourdi, vague d'aspect,
monte lentement sur la voûte blême
et jette une lumière jaune sur la plaine.
Les années se terrent dans les bois
et couvrent leur visage de fauve aux abois.
Comme si les rayons repassaient an fer
les plis effilochés de la terre.
Le temps passe en grande paix ; sans bataille.
Les nuages de lain paissent sur un champ sombre.
La lumière se déploie en éventail
et pénètre, inaperçue, dans la pénombre
où vivent les ombres des êtres primitifs
et des amours préhistoriques,
tandis qu'elle, á taton parmi les ifs,
retrouve sa propre trace antique
qui jamais depuis ne s'est effacée.
Il prend un sentier qu'il prit dans le passé,
tout est inattendu et simple pourtant.
Le feuillage et l'herbe se ressemblant,
il y découvre des masques étranges,
les visages aplatis et qui s'effrangent
de morts à demi oubliés.
Ceux qui passent ici les ont piétinés.
Il s'arrête, angoissé ; tressaille,
comme quelqu'un qui se doute du piège.
Les rayons obliques l'assaillent,
de pénibles souvenirs l'assiègent.
Il sait qu'il est cerné. Impossible
dès lors de faire marche arrière. Mieux vaut
se rendre et subir l'inévitable.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationR. J.

minimap