Kányádi Sándor: Halottak napja Bécsben

Portre of Kányádi Sándor

Halottak napja Bécsben (Hungarian)

Befonnak egyszer téged is
valami pompás koszorúba
idegen lesz majd és hideg
minden akár e bécsi utca
elgurulsz mint egy villamos
utánad felgörbül a vágány
 
kutyatej páfrány
tör át a járdán
 
kit érdekel hogy erre jártál
 
Oszlopnak vetett háttal
hallgattam az ágoston-rendiek
fehérre meszelt templomában
hallgattam a rekviemet
 
Mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek
bora ecet könnye torma
gyertyájának is csak korma
álldogálhat egymagában
kezében egy szál virággal
mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek
 
Mondják hogy ítéletidő tombolt
összeért a temető s a mennybolt
vízszintben állt ösvénnyel az árok
egymást se látták a gyászhuszárok
toccsantak térdig tövig derékig
senki se látta mégis beszélik
és a sírok is mint a leláncolt bárkák
táncoló farukat föl-le-föl dobálták
volt minden egérlyuk gurgulázó korsó
s hogy elúszott volna akkor a koporsó
 
dunából tengerbe
ki az óceánra
dunából tengerbe
ki az óceánra
úszik a koporsó
zene a vitorla
úszik a koporsó
zene a vitorla
 
Menjen innen kis vörös gömböc
rúgott felé a fitos kis kóristalány
és wolfgang amadeus mozart
a megszégyenítéstől még vörösebben
kioldalgott az öltözőből
a gnädige frau nem győzte várni
a kocsi nemsokára visszajön
hajolt földig a cseh portás
és wolfgang amadeus mozart
kilépett az utcára
föltekintett a csillagokra
a csillagok épp akkor kezdtek
fürödni a fölérkezett muzsikában
és wolfgang amadeus mozart
megtörülgette homlokát
és nekivágott gyalog
 
dunából tengerbe
ki az óceánra
úszik a koporsó
zene a vitorla
 
Mit szólhat isten amikor
heréltek zengik az ő dicsőségét
csupa semleges hang neutrum
neutrum neutru-u-um
 
Mondják sőt írja az histoire de la musique encyclopédie de la pléiade egyébként kolozsvárott a vasile alecsandri tíz szám alatt lakó dr schuller rudi barátom bárkinek aki franciául nem értené szívesen magyarra németre vagy románra fordítja azt a részt hogy a nagy utazók les grands voyageurs állítása szerint a legistenhátamögöttibb les plus lointaines civilizációk bennszülöttei akik a szomszédos törzs tamtamja iránt is teljesen közömbösek valának egyedül mozart zenéje hallatán kezdték hegyezni a fülük
 
Fehér templomokban
fehér imádságot
hej regő rejtem
 
fekete templomban
fekete imát
hej regő rejtem
 
fekete templomban
fekete imát
hej regő rejtem
 
fekete templomokban
fehér imádságot
hej regő rejtem
 
azt is megadhatja
az a nagy úristen
 
Gágogó lúdakkal
hápogó récékkel
tetves csirkékkel
varas malaccal egy-
közös tenyérnyi udvarról
alkoholmámorban fogant
koszos kis kölykök
serege bámul
a hangnál sebesebben
tovaívelő gépek egére
 
szállj le világ
állj meg világ
sohase érünk utol
 
Oszlopnak vetett háttal
hallgattam az ágoston-rendiek
fehérre meszelt templomában
hallgattam a rekviemet
 
Dies irae dies illa
szórhat szikrát a favilla
festve divat a szempilla
 
megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni
 
az a nap ha mégis eljő
lobbot vet égnek a felhő
lábon lángol minden erdő
 
tüzet immár sokat láttunk
égő várost is csodáltunk
poklok poklára is szálltunk
 
megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni
 
csak a bíró késett eddig
bűn bűn alól új bűnt vedlik
s nem tudhatjuk vajon meddig
tartatunk ítélet nélkül
s mint bűnhődtünk azt is végül
nem róják-e vissza vétkül
 
megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni
megásni tűz elföldelni
 
lám a kétség belénk dobban
hihetünk-e vajon abban
mi sem marad megtorlatlan
 
Ezerkilencszáznegyvennégy június másodikán
nagyvárad szőnyegbombázásakor egy anyának
négy szép gyermeke maradt a romok alatt
kettő    négy     hat       nyolc
éves korukban ölték meg őket
mondja el minden esztendőben a feleségem
amikor már idáig ér a naptár-igazítással
ez az ő békeverse
 
poklot miattuk ki reszket
aki győzőtt aki vesztett?
 
bűn a vég és bűn a kezdet
 
Kezdem megszokni hogy a kéz
nehezen moccan kézfogásra
elmarad vidám parolája
s a tekintet semmibe néz
 
még szelídnek indul a szó
de már a mondat enyhén karcos
és sejteti a riadót
mely mindnyájunkra annyi bajt hoz
 
jó volna kezet rázni ismét
s a vállat átölelni testvér
mielőtt bután el nem esnék
mielőtt bután el nem esnél
 
Én királyom nagy királyom
ki születtél kolozsváron
gyertyámat most érted gyújtom
szál virágom néked nyújtom
 
mennyben s pokolban szószóló
légy érettünk közbenjáró
 
Fölséges uram kend
hogyha férkőzése
volna közelébe
kérje meg odafent
 
hogy vetne már véget
a nagy protokollnak
dolgaink romolnak
s bizony hogy avégett
 
s lenne védelmünkre
hogy ne kéne nyelvünk
féltünkben lenyelnünk
s önnön szégyenünkre
 
Küküllő-angara
maros-mississippi
küküllő-angara
maros-mississippi
hazamegyek haza
már maga se hiszi
hazamegyek haza
már maga se hiszi
 
szóródik folyton porlódik
él pedig folyton porlódik
szabófalvától san franciscóig
szabófalvától san franciscóig
 
Uram ki vagy s ki mégse vagy
magunkra azért mégse hagyj
ajtódon félve kaparász
 
kis szárnyával e kis fohász
gyermeki hangon gügyöget
dícsértessék a te neved
 
Aj miféle népek volnánk
szégyentől mért ég az orcánk
mivel vétettünk mi többet
mint akár a legkülönbek
 
vén zsidók ószövetségi
nyelvével kéne most élni
de hallgatunk senki sem mer
feleselni az istennel
 
verjed bartók verd a dobot
frakkod szárnya tüzet fogott
ég a kunyhó ropog a nád
tüzet fogott ég a világ
 
Harmincnyolc éves voltam amikor
krisztina a majdnemhogy meztelen
szép stájer lány egy pohár whiskyre
hívott engem a singerstrasse sarkán
szegény vagyok szívecském s idegen
macht nichts mondta halottak napja van
megittunk aztán kétszer két felet
az zsuzsanna az szép német leány
bécsben lakik tiefengrab utcáján
was für ein gedicht
vier jahrhunderte alt
piros rózsa tündöklik orcáján
szép kaláris tetszik az ajakán
kit sok vitéz kíván
 
szép voltát csudálván
de csak heában szeretik sokan
lennék ma néked ingyen a zsuzsannád
de gyász a gyász halottak napja van
többet szólnom dolgunkról nem szükség
csókot adott kedvesen cuppanósat
s intett elég ha két schillinget
hagyok a ruhatárnál
 
Hallgattam hát oszlopnak vetett háttal
az ágoston-rendiek
fehérre meszelt templomában
hallgattam a rekviemet
 
Volt egy kevéske földünk kertünk
isten előtt se térdepeltünk
üggyel-bajjal de megvalánk
panaszra nem nyílott a szánk
fohászra is inkább szokásból
s hogy őrizne meg a kaszástól
 
Rólam is majd emlékezzél
megvizült hátamon az ing
mint a bujdosó kossuth lajosén
mikor a törökhöz folyamodott
megvizült hátamon az ing
olyan egy beszédet vágtam ki én is
rossz lábom a kapunyílásba vetve
nehogy becsaphassa az orrom előtt
mert akkor oda az egész virrasztás
égen volt még a
hajnalcsillag amikor
odaültem a kapujába
nehogy elszalasszam ma is
megvizült hátamon az ing
akár a szegény kossuth lajosén
fél kezem a kapukilincsen a másikkal
botomat szorongattam mint a torkomat
a visszanyelt szavak
finomnak kellett lennem
különben nem érek célt
s ott rothad a kicsi rossz szénám
akárcsak a tavaly a kicsi rossz
szénám amit a tagútban kaszáltam
a tagútban s harmadában amit régebben
nagyidő elleni harangozás fejében
a minden háztól kijáró kupa
búza mellé ingyen jussolt a
falutól a harangozó
megvizült hátamon az ing
amíg kértem a mérnök urat
adna egy fogatot
arat a nép
mindenki a mezőn
áll az iga
ingyen eszik a ló
közérdek is hogy az a kicsi rossz
széna födél alá kerüljön
a harmada csak az enyém
a harmada
majd meglátjuk úgy dél felé
hé-te-hé hé-te-hé
suhintotta felém a szót
úgy dél felé
hogy suhant volna válaszul a bot
de akkor oda a cél a kicsi
rossz szénám hé-te-hé csavarni
lehetett volna az inget a hátamon
mint a szegény bujdosó kossuth lajosén
ott égje el a tűz
vagy ott rothadjon ítéletnapig
s már nem is a lába
a botja hozza
az én hetvenen túli
földig alázott
édesapámat
 
Róla is majd emlékezzél
akiért a földre jöttél
jézus meg ne feledkezzél
 
adjad hogy jó véget érjen
 
de szándékod felől kérdezd meg
mielőtt harsonáid megfúvatnád
 
Rikitó rézpetúniák
szirmain gyémánt harmat
fürdőző pufók angyalok
tomporára rápall a karnagy
 
mise és mese csörgedez
eltrillázgat a szoprán
és földöntúli édeni
nyugalmat balzsamoz rám
 
párától glóriás
puliszka-óriás
susog a tej
surrog a tej
csobog a tej
a bársonyos
az édes
 
csak ennyi kell
csak enni kell
csak ennyi kell
az esti
üdvösséghez
 
mise és mese csörgedez
köcsögök cserépfazekak
messzi beszéde hallszik
 
kérőző kedves bivalyokra
gondol a tej
s megalszik
 
Tu eşti văpaie fără grai
de dincolo de matca mumii
te vagy a láng a szótalan
az áldott anyaméhen túli
világvégét érintő angyalok
szárnyaitól szoktál kigyúlni
 
ó itt maradnom adj erőt
örökre itt legyek megáldott
hol sötéten enyésznek el
gyilkos hiábavalóságok
 
nem tudhatja század se szem
oly mélyre nem lát olyan távol
hová fészkemre menekít
egy tűzpillangó a halálból
Befonnak egyszer téged is
valami pompás koszorúba
idegen lesz majd és hideg
minden akár e bécsi utca
wie die glocken ihren schall verloren
felejted hamar minden örömöd
 
Akarva nem akarva
itt meg kell állanunk
valami eltakarta
vezérlő csillagunk
 
pedig sehol egy felhő
nincs egy tenyérnyi folt
más csillag sincs ha feljő
egymaga lesz a hold
 
ormok és tornyok dőlnek
egymásra hangtalan
minden ránca a földnek
kisímul boldogan
 
ki elkezdett bevégez
nincs gondunk ezután
talpunk alatt a csöndes
gömbölyű óceán
 
Ahogy a harangok a harangszót
felejtem hamar minden örömöm
 
bort ide angyalkák az ajtóm elibe
világból válni akarok
szabadok közé szállni
 
Utána már semmi sem következhet
csak a lebegés olyan szegényen
akár egy hidrogénatom
de megkísérthet még a félsz
ha netán eszükbe jutna
elvenni az egyetlen megmaradt
elektronunkat is
 
így legalább
megvolna még a remény a tíz-húsz
milliárd évnyi jövendőbe vethető
hit a feltámadásra
vagy valami ahhoz hasonlóra
 
 
1976



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.pim.hu

Giorno dei morti a Vienna (Italian)

Un giorno intrecceranno anche te
in una corona magnifica
sarà tutto così estraneo e freddo
come questa via di Vienna
rotolerai via come un tram
e dietro di te s’incurverà la rotaia
 
erba rogna  e felce
sfonda il marciapiede
 
che sei passato di qui a nessuno importa
 
Ascoltavo appoggiata con la schiena
alla colonna nella chiesa agostiniana
di bianco dipinta
ascoltavo il requiem
 
E’ più orfano colui
che non ha neppure un morto
aceto il suo vino rafano la lacrima
nerofumo della propria candela
può star solo soletto
con un fiore in mano
è più orfano colui
che non ha neppure un morto
 
Dicono che infuriava l’uragano
si toccavano il cimitero e il cielo
il fossato era a paro con il sentiero
i portantini non vedevano un l’altro
nel pantano sino al ginocchio alla vite
nessuno lo vide eppur si dice
e anche le tombe come barche incatenate
sballottavano il loro lato posteriore
c’era di tutto tana di topo gorgogliante brocca
e che allora sarebbe nuotata via ogni bara
 
dal danubio al mare
fuori nell’oceano
dal danubio al mare
fuori nell’oceano
nuota la bara
musica la vela
nuota la bara
musica la vela
 
Vada via di qua piccolo tombolo rossastro
la piccola corista tirò verso di lui un calcio
e wofgang amadeus mozart
ancor più rosso dalla vergogna
abbandonò lo spogliatoio alla chetichella
la gnädige frau s’era stufata ad aspettarlo
la vettura tornerà presto
il portiere ceco s’inchino sino la terra
e wolfgang amadeus mozart
uscì sulla strada
alzò lo sguardo verso le stelle
le stelle proprio in quel momento
cominciarono a fare il bagno nella musica
che aveva raggiunto il cielo
wolfgang amadeus mozart
s’asciugò la fronte e s’incamminò a piedi
 
dal danubio al mare
fuori nell’oceano
nuota la bara
musica la vela
 
A cosa penserà dio sentendo
cantare la sua gloria dai castrati
tutti suoni neutri neutrum
neutrum neutru – u – um
 
Dicono anzi scrive la histoire de la musique encyclopédie de la pleiade d’altronde il mio amico dr schuller rudi che abita a cluj – napoca nella via vasile alecsandri al numero dieci a chiunque che non dovesse capire il francese tradurrebbe volentieri all’ungherese al tedesco o al rumeno quella parte che secondo i grandi viaggiatori les grans voyageurs anche le civilizzazioni indigene più recondite les plus lointaines coloro che erano indifferenti del tutto perfino al tamtam delle altre tribù vicine solamente al suono della musica di mozart cominciarono a rizzare le orecchie
 
Nelle chiese bianche
preghiera bianca
oh musica misteriosa
 
nella chiesa nera
invocazione nera
oh musica misteriosa
 
nella chiesa nera
invocazione nera
oh musica misteriosa
 
nelle chiese bianche
preghiera bianca
oh musica misteriosa
 
quel dio onnipotente
potrà concedere anche quello
 
Dal minuto cortile comune
con le oche vocianti
le anitre caciaroni
con i pulcini pidocchiosi
e maialino rognoso
la frotta dei sudici
marmocchi tra i fumi
di alcool concepiti
fissa gli aerei mentre volano
nel cielo più veloci del suono 
 
discendi mondo
fermati mondo
non ti raggiungiamo mai
 
ascoltavo appoggiato con la schiena
alla colonna nella chiesa agostiniana
di bianco dipinta
ascoltavo il requiem
 
Dies irae dies illa
può schioccare scintille la favilla
le ciglia dipinte vanno di moda
 
scavare fuoco sotterrare
scavare fuoco sotterrare
scavare fuoco sotterrare
 
se infine verrà quel giorno
la nuvola incendierà il cielo
tutte le foreste bruceranno
 
di incendi abbiamo viste tante
ammiravamo le città bruciate
siam scesi nel inferno straziante
 
scavare fuoco sotterrare
scavare fuoco sotterrare
scavare fuoco sotterrare
 
sin ora solo il giudice era in ritardo
dal peccato ne deriva altro peccato
la condanna a sapere non è dato
fino a quando sarà scongiurato
e se anche quel che abbiamo espiato
come peccato ci sarà comminato
 
scavare fuoco sotterrare
scavare fuoco sotterrare
scavare fuoco sotterrare
 
e in noi s’insinua il dubbio
possiamo forse credere al fatto
che tutto resterà impunito
 
Il due giugno del millenovecento quarantaquattro
durante il bombardamento a tappeto di orodea
una madre perse quattro bei figli sotto le macerie
li hanno uccisi all’età di
due   quattro    sei    otto  anni
ripete mia moglie ogni anno
quando nel calendario si arriva a quel giorno
questa è la sua poesia di pace
 
causa di ciò chi soffrirà le pene d’inferno
colui che aveva vinto o colui che aveva perso?
 
peccato è la fine e peccato è l’inizio
 
Comincio ad abituarmi che la mano
si muove con difficoltà per una stretta
viene a meno l’allegra stretta di mano
e lo sguardo si perde nel vuoto
 
all’inizio è mite la parola
ma la frase leggermente graffia già
e ci fa intuire l’allarme
che a tutti quanti solo sventura porterà
 
sarebbe bello stringerti la mano
abbracciar le tue spalle fratello
prima che io cada stupidamente
prima che tu cada stupidamente
 
O mio re mio re grandioso
tu che ad orodea sei nato
la mia candela per te accendo
il mio unico fiore a te che offro
 
paladino nel cielo e nell’inferno
sii tu il nostro intermediario
 
O mio magnifico signore
se la su nel ciel le capitasse
l’occasione di deprecare
con un appello l’onnipotente  
 
che facesse finire finalmente 
questo gran protocollo
nostre cose vanno sempre peggio
la causa certamente è quello
 
e che s’erga a nostra difesa
per non dover dalla paura
inghiottir’ la nostra lingua
a causa della vergogna
 
Tarnava – angara
mures – missisipi
tangara – angara
mures – missisipi
tornerò a casa a casa
non crede neppure a sé stesso
tornerò a casa a casa
non crede neppure a sé stesso
 
si sparge sempre si polverizza
vive eppur sempre si polverizza
da timisoara al san francisco
da timisoara al san francisco
 
Signore che ci sei eppure non ci sei
non ci abbandonare a noi stessi
una preghiera con la sua piccola ala
 
gratta timidamente sulla tua porta
balbetta con voce da bambino 
il tuo nome sia sempre lodato
 
Ahimè che razza di popolo siamo
perché brucia dalla vergogna il nostro viso
in che cosa abbiamo sbagliato
che anche i migliori non avessero fatto
 
bisognerebbe far uso della lingua
del vecchio testamento degli ebrei
ma siamo muti con onnipotente
nessuno azzarda a battibeccare
 
percuoti bartók percuoti il tamburo
la coda della tua marsina ha preso fuoco
brucia la capanna crepitano le canne
ha preso fuoco brucia tutto il modo
 
Avevo trentotto anni quando krisztina
la bella ragazza stiriana quasi nuda
all’angolo di singerstrasse
mi invitò a un bicchiere di whisky
cuore mio son poveraccio e straniero
macht nichts disse è il giorno dei morti
così poi bevemmo due volte due mezzi
la zsuzsanna lei è una bella ragazza tedesca
abita nella via tiefengrab a vienna
was für ein gedicht
vier jahrhunderte alt
sulle gote splendono rose rosse
le sue labbra sembrano di corallo
da molti prodi giovanotti ambito
 
e ammirata per la sua bellezza
ma l’amore dei tanti è tutto invano
sarei oggi la tua zsuzsanna senza il dovuto
ma è il giorno dei morti il lutto è lutto
dir’ altro sulla questione non è necessario
mi dette un bacio dolce schioccato
mi fece un cenno è sufficiente se lascio
due scellini presso il guardaroba
 
Ascoltavo dunque
con la schiena appoggiata alla colonna
nella chiesa agostiniana di bianco dipinta
ascoltavo il requiem
 
Avevamo un po’ di terra giardino
non prostrandoci neppure davanti a dio
ce la cavavamo con un po’ di fatica
non usci un lamento dalla nostra bocca
anche la preghiera più per abitudine
perché ci preservasse dalla morte
 
Ricordati poi anche di me
sulla mia schiena si bagnò la camicia
come quella di kossuth lajos il fuggiasco
quando ai turchi s’era rivolto
sulla mia schiena si bagnò la camicia
da quel discorso che avevo pronunciato
la gamba difettosa inserita nel cancello
che non possa sbatterlo davanti il mio naso
perché allora è stata vana tutta la veglia
la stella del mattino
era ancora in alto
quando sedetti davanti il suo cancello
per non farlo scappare anche oggi
sulla mia schiena si bagnò la camicia
come quella del povero kossuth lajos
una mano sulla maniglia del cancello con l’altra
il mio bastone stringo come le parole trattenute 
stringono la mia gola
dovevo esser’ educato
altrimenti non raggiungo il mio obiettivo
e si marcirà quel poco di misero fieno mio
come pure l’anno scorso quel poco
di misero fieno che avevo tagliato lungo la strada
lungo la strada per terza parte che tempo addietro
riceveva il campanaro a titolo gratuito del paese
in cambio del scampanio in più durante
l’uragano insieme ad un coppo di grano
sulla mia schiena si bagnò la camicia
mentre pregavo il signor ingegnere
che mi desse una carrozza
la gente sta mietendo il grano
sono tutti fuori sui campi
il giogo è fermo
il cavallo mangia a sbafo
è anche d’interesse pubblico che quel poco
di misero fieno finisca sotto riparo
solo un terzo è mio
un terzo
vedremo verso mezzogiorno
ehi – tu – ehi ehi – tu – ehi
sferzò così verso di me la parola
verso mezzogiorno
così avrebbe voluto sferzare il mio bastone
ma allora è perso l’obiettivo quel poco
di misero fieno ehi – tu – ehi si sarebbe potuto
a strizzare la camicia sulla schiena
come quella del povero kossuth lajos il fuggiasco
che lo bruciasse il fuoco
che possa marcire sino al giorno del giudizio
non era più la gamba
ma il bastone che portava
mio padre l’ultrasettantenne
sino la terra
umiliato
 
Ricordati anche di lui
per chi sei venuto sulla terra
gesù non lo dimenticare
 
concedigli una fine decorosa
 
ma fagli sapere delle tue intenzioni
prima di far suonare la tromba
 
Rugiada di diamanti sui petali
sgargianti delle petunie ramate
il cantore percuote il deretano
degli angeli paffuti
 
messa e favola ciangotta
il soprano tintinna
con il suo balsamo mi dà
una pace ultraterrena
 
gigante - polenta
glorioso dal vapore
fruscia il latte
fischia il latte
ciangotta il latte
il vellutato
il dolce
 
basta poco
un buon pranzo
basta poco
per la pace
serale
 
messa e favola ciangotta
si sente il cicaleccio distante
delle brocche e vasi di terracotta
 
alle care ruminanti bufale
pensa il latte
e s’addormenta
 
Tu eşti văpaie fără grai
de dincolo de matca mumii
tu sei la fiamma silenziosa
sei oltre il grembo benedetto
ti accendi dalle ali degli angeli
che toccano la fine del mondo
 
oh dammi forza per rimanere
che sia qui benedetto per sempre
dove nel buio s’estinguono
le vacuità assassine
 
non può sapere il secolo né l’occhio
vede così a fondo così lontano
dove mi fa rifuggiare dalla morte
una farfalla di fuoco sul mio nido
 
Un giorno intrecceranno anche te
in una corona magnifica
sarà tutto estraneo e freddo
come questa via di Vienna
wie die glocken ihren schall verloren
dimentichi presto tutte le tue gioie
 
volente o nolente
qui ci dobbiamo fermare
qualcosa aveva ricoperta
la nostra stella polare
 
eppure non v’è una nuvola
né una piccola macchia
non v’è un’altra stella se sorge
la luna anche lei sarà sola
 
si piegano le guglie e torri
in silenzio uno sull’altro
tutte le pieghe della terra
felicemente si spianeranno
 
colui che incomincia finisce
poi non avremo più problemi
sotto i nostri piedi il pacifico
tondeggiante oceano
 
Come le campane il loro suono
scordo presto ogni mio gaudio
 
angioletti vino davanti la mia porta
dal mondo voglio distaccarmi
tra i liberi volare via
 
Dopodiché non può seguire niente
solo il fluttuare così miseramente
come un atomo di idrogeno
ma la paura ti può assalire ancora
se venisse in mente per puro caso
di privarci dal unico elettrone
che ci è rimasto
 
così almeno
ci rimarrebbe la speranza
posta per i prossimi dieci venti miliardi
anni nella resurrezione della fede
o qualcosa di simile
 
 
1976



Uploaded byP. T.
Source of the quotationC. I.

minimap