Képes Géza: Fáradhatatlan

Portre of Képes Géza

Fáradhatatlan (Hungarian)

A hervadó fű még erőt sugároz,
utat nyit eljövendő életeknek
s a föld sötét, vajúdó méhe reszket.

A szálló madár csőréből kihullt mag
sarjad - rögöt, sziklát repeszt, ha kell:
kő-akadályok úgy porladnak el,

mint vad vihar morzsolta korhadt deszka-szál.
Nem ellenségek élet és halál:
feléd a lét két külön arca int,
nézed őket s egyszerre megsuhint

az örök élet friss szele. Örök?
Igen! A lét tengerként hömpölyög
osztatlanul, elmúlhatatlanul:

egyik hullám felszökken, visszahull,
lelankad s már szüli a másikát,
erejét új hullámba önti át -

így robban, elpihen, megint felindul
és támadásra lendül, égre csattan,
felhőkbe tép, száll, száguld száz alakban.

De ugyanegy víz, ugyanegy erő
áll harcban, süllyedő-emelkedő,
pusztító és teremtő áradatban.

Élet, halál, víz, szél: fáradhatatlan,
harcuk nyomán új s új erők fakadnak
s a létnek vége sohasem szakadhat.

Fürge-fény és halál-fekete árnyék -
S az árnyék szüntelen nyomunkba jár, még
éjjel is ott virraszt ágyunk előtt

akár a hű kutya - de fény s homály
egymásért vannak mozognak és élnek.
S ha szemünk látja: vége lett a fénynek

s végső vak éj szakadt fejünkre már
(Fekszünk meredten mint kit éjfekete ár
visz - vízbefúltat - s parttalan az éj):

valahol messze, sugárból kovácsolt
feszítővasait felkapva, belegázolt
e Holt-tengerbe a hajnal, ne félj!

Dermedt a csönd, dagad s már égig ér,
az álomtalan álom szakadéknyi mély
és felfalta egymást az idő és a tér -

de az éj-falba bevakolt fény-mag él:
mint kétségben éghasgató remény -
A vak homály is más, mint végső tiszta fény? !



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttp://blog.xfree.hu/myblog.tvn

L'instancabile (Italian)

L’erba avvizzita emana ancora forza,
alle future vite prepara la strada,
trema il grembo scuro partoriente, della terra.

Dal becco dell’uccello in volo, cade il seme,
germoglia, se serve, spacca la zolla e la roccia:
sgretolando gli ostacoli di pietra, come se fosse

una tavola putrida frantumata dalla tempesta.
Non son avversari, la morte e la vita:
verso di te si proiettano le due facce dell’esistenza,
li guardi e all’improvviso ti sferza,

il vento fresco della vita eterna. Eterna?
Si! La vita è come il mare che ondeggia,
indivisibile e intramontabile:

un’onda schizza in alto, poi ricade,
perde vigore, ma già partorisce un’altra,
la sua forza travasa in un’onda nuova –

cosi esplode, si placa, poi si lancia di nuovo
pronto all’attacco, scatta verso il cielo,
lacera le nuvole, vola, sfreccia in mille forme.

Ma nella fiumana generatrice – distruttrice,
che si rialza e si inabissa, v’è la stessa acqua,
e la stessa forza che combatte.

Vita, morte, acqua, vento: sulla scia della loro
strenua contesa, nascono sempre forze nuove,
e la vita non potrà mai avere fine.

Luce guizzante, ombra nera come la morte –
E l’ombra ci segue senza sosta, perfino
di notte veglia presso il nostro letto,

come, un cane fedele – ma la luce e l’ombra
esistono, si muovono e vivono l’una per l’altra.
E se l’occhio nostro vede: la luce è finita,

sulla testa nostra è crollata l’ultima notte cieca,
(siam’ coricati rigidi come trasportati dalla nera
fiumana– morti affogati – la notte è seza fine):

da qualche parte lontano, l’alba,
afferrando le sue leve battute dal raggio,
tenta il guado del mare Morto, non aver paura!

Silenzio intirrizzito, si amplia, cresce fino al cielo,
il sonno insonne è un abisso senza fondo,
si son divorati a vicenda il tempo e lo spazio –

ma il seme - luce, incastrato nei muri - notte vive:
come nella desolazione la speranza invocata -
Anche l’ombra cieca è diversa, che l’ultima luce pura?!



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap