Kaffka Margit: The ant heap a novel (13.) (Hangyaboly (13. fejezet) in English)

Portre of Kaffka Margit

Hangyaboly (13. fejezet) (Hungarian)

A bajok és kellemetlen dolgok csakugyan ritkán járnak egyedül; megszeretik a vendéglátó házat és sorba jönnek, egymásnak adva az ajtót. Az apáca-klastromba – két hét se telt el – belátogatott a másik ízetlen, csúnyán-magyarázható és közönséges visszaélés; mintha csakugyan úgy volna, ahogy a vén Simonea mondta, hogy: „ajtót nyitottak a külső léhaságnak és zabolátlan, szabados gonoszságnak.”
Most két kolduló-nővér alakjában jött. Barnacsíkos gyapjúcsuhát, fekete, durva szőrkámzsát viseltek és nagy, sáros csizmákat; tenyeres-talpasok voltak, mint ezek rendesen, a legalsóbb nép gyermekei; gyalog jöttek a tavaszi sarakon át, a szokásos, nagy ormótlan kőpersellyel; és beszálltak itt (mint az ilyenek rendesen) a kisebbik és egyszerűbbik vendéglátó-szobába. Napestig a várost járták, koldulgatva a szegény árvagyermekek részére katolikus és nem-katolikus házaknál; az étkezés óráira azonban pontosan beállítottak és mikor a homályos folyosón végighaladtak, a párosával szembejövő növendékeket nevetés fogta el (noha Kunigund ott dörmögött a hátuk mögött), olyan furcsák voltak, kivált az egyik, egy igen köpcös és széles arcú, durva vonású teremtés. A kicsinyek közül azért sokan szaladtak kézcsókra, mert ez az alázat dicséretes jelének számított az Úr ily igen szerény menyasszonyaival szemben.
A vendégnőkkel egy szobában rendesen egy kandidátnő is aludt, az, amelyiknek kötelessége volt a szobát kitakarítani reggel s az ágyat rendbehozni utánuk. Ám a harmadik napon erre került éppen az éjféli vagy hajnali várta-járás sora; így hát egy másikat rendelt helyére Berchtolda nővér. Történetesen olyat, aki valahonnét a mármarosi határszélekről került. Ez a fiatal leány másnap, reggeli előtt, arcán az ijedtség és felindulás minden jelével lépett oda Berchtoldához.
– Tisztelendő nővér, valamit jelenteni szeretnék!
– Majd később, gyermekem, ha felmegyünk. A templom környékén csendnek kell lenni, míg valamennyi misét el nem végzik odabenn; és a reggeli szilenciumot fontos ok nélkül ne szegjük meg!
– Igen, de – de nekem fontos okom van – tisztelendő nővér!
– Mi az? Az Istenért… gyermek! Maga reszket? Mi baja? Ki vele már!
– Kérem, tisztelendő nővér, azok a vendégsororok, a kolduló-rendből, a vendégszobánkban… azok nem apácák.
– Nem-é? Hát micsodák? Ejh! Maga aludt ott az éjjel? Mit tud? Beszéljen!
– Tisztelendő nővér, még nem is nők… Csak – csak az egyik nő!
– Ó! Félrebeszél?… Miket mond, leány, – maga álmodik! Ez nem lehet! Ilyesmit… Mondjon el azonnal mindent, de értelmesen!
– Én, kérem, tudok ruthénül, mert az én vidékemen úgy beszélnek a szegényebb népek. És hallottam, amikor tanácskoztak az éjjel és számlálták a pénzüket… és… ezek csalók, igen; ez egy házaspár.
– Ó! Ez lehetséges?
– Én… én biztosan tudom. Mindent hallottam; ők nem gondolhatták, hogy értem a nyelvüket; a másik jelölt magyar volt és nem is vették észre a cserét. Én a függöny mögött alvást tettettem; igen, ezek galíciai vasúti munkások, akik a saját zsebükre koldultak itt. Már csomagolják is a batyujukat, hogy odébb menjenek; még meg lehetne fogni őket.
– Ej, most már? Őrültség. De honnét tudod egyáltalában, hogy… hogy házasfelek?
A kis jelöltnő lehajtotta fejét és hallgatott.
– Ó, te szegény gyermek, szegény gyermekem! – tört ki akkor Berchtoldából az anyás felelősségérzet és aggodalom. Gyengéd, simogatós mozdulattal surrant keze végig a leány fején és erre az menten el is rítta magát, arcát nagy zsebkendőjébe temetve.
– De gyermek, az Ég szerelmére; hát miért nem szaladtál ki rögtön; miért nem vertél fel álmomból, vagy másvalakit a nővérek közül.
– Féltem, jaj, és nagyon meg voltam lepve és az ilyeneknél kés is szokott lenni és… jaj, úgy… úgy szégyelltem magam!
– Felelj most őszintén – kérdezte a nővér reszkető hangon. – Téged, a személyedben, a testedben nem bántott, nem érintett senki?
– Ó, nem, engem nem! – tiltakozott élénken a leányka.
– Adj hálát; védszenteid és őrzőangyalod vigyáztak! Ah… tán nem is lett volna okos dolog; megint futkosás, ijedelem, skandalum, mint a minap!… Mennyire látogat most minket az isteni megpróbáltatás! Most az a fő, igen, eltitkolni ezt a csúnyaságot! Hadd fussanak a csalók; bízzuk a büntetést Istenre! Senkinek a világon nem szólsz erről; megértetted?
– Igenis,
– Most pedig mégy a templomba és elmondasz egy örvendetes rózsafűzért, de ájtatosan, megmentett tisztaságodért hálaadásul. De egy hangot se, senkinek!
És gyors léptekkel elsietett, hogy megkeresse Virginiát. Egy hét választotta el őket a Fejedelemnő-választástól.
A rémült kis jelölt, kinek oly megbízható őrangyala volt, aligha szegte meg közvetlen feljebbvalója szigorú parancsát, hogy a nagy s most már közös titkot másnak is elfecsegje. De talán még azelőtt, első ijedelmében lihegte el valakinek a folyosón; vagy a konyhán, ahová a reggeli kenyerekért kellett szaladnia? Vagy a falaknak is fülük, szájuk és hangjuk van néha? Annyi bizonyos, hogy a délelőtti órákban s az órák közeiben főleg már erről trécselt, pletykált, faggatózott, szörnyűködött és tódított valamennyi osztály népe, bennlakók úgy, mint bejárók, apácák, mint pap-tanárok.


Publisher1974, Kaffka Margit Válogatott művei, p. 1252-1253, Szépirodalmi Kiadó, Budapest

The ant heap a novel (13.) (English)

Troubles seldom come singly; they recognize a hospitable home and keep the door open. Barely two weeks had elapsed before the next misfortune befell the convent, hard to explain and most untoward - just as old Simonea had warned.
It arrived in the guise of two mendicant sisters who wore brown-striped linen cloaks, rough black hairy hoods and long muddy boots; tough customers from the poorest strata of society. They had come on foot through the spring mud, with their large awkward haversacks, and, as was customary, took lodgings in the convent’s smaller guest room. All day they roamed the town collecting for poor orphan children; but they were punctual for meals. Pupils coming towards the pair going along the ill-lit corridors would laugh (in spite of Kunigunda’s grumbling from behind). These two were strange, one of them especially, so squat and with such a broad face. Many of the young girls ran to kiss their hands, because there is merit in showing humility to the most lowly of God’s brides.
One of the postulants was assigned to sleep with the guests in their room. It was her duty to make up the beds and clean the room for them. As she was due for watch duties on the third night, Berchtolda found another girl to take her place - who happened to come from a distant village on the frontier. This young girl came to Berchtolda the next morning, obviously most disturbed.
‘Dear Mother, I wish to tell you something!’
‘Later my dear, when we go up. We must have quiet near the chapel until mass is finished and must not break the morning silencium without cause.’
‘Yes but - but, I have an important matter to tell you.’
‘What is it dear child? You are trembling? What is the matter? Tell me!
‘Those mendicant nuns in the guest rooms… they are not nuns.’
‘What do you mean? What are they? Oh dear! You slept there last night? What do you know? Tell me!’
‘Dear Mother, they are not even women, only one of them is.’
‘Nonsense! What are you talking about? Are you dreaming? That can’t be… What on earth…? Now calmly and sensibly.’
‘I can understand Ruthenian, because it’s the language of the poor in my home district. I heard them talking and counting their money in the night… they are… imposters, a married couple.’
‘Impossible!’
‘I’m absolutely sure. I heard everything; they didn’t realize I could understand their language, as I’d just replaced the Hungarian girl of the previous nights. I pretended to be asleep behind my curtain. They are a couple of Galician railway workers who collect the money for their own pockets. They are packing up now to move on; but we could still catch them.’
‘Now? Oh no! How do you know they are… a couple?’
The little postulant hung her head in silence.
‘Oh you poor, poor dear, my sweet child!’ Berchtolda’s maternal worried concern overwhelmed her. She gently caressed the head of the young girl, who broke down in tears hiding her face in her handkerchief.
‘My dear girl, for the love of Heaven why did you not come to me at once, wake me or one of the other nuns?’
‘I was frightened, and taken by surprise, these sort of people may have knives, and oh… I was so ashamed!’
‘Now tell me the truth,’ the nun’s questioning voice was trembling, ‘did anyone harm you, your body, or touch you?’
‘Oh no, not me!’ protested the girl vigorously.
‘Be thankful; your guardian angels and saints protected you. Oh dear! We’ll probably have another scandal, a shock like last time. What a time of trial we are having! The most important thing now is to keep this to ourselves. Let the guilty run away; we will trust God to punish them. Don’t tell anyone about this, do you understand?’
‘Yes.’
‘Go to mass now and recite the rosary with thankfulness for the preservation of your purity. Not a word to anyone!’
She hurried away to find Virginia. Just one more week to go before the election.
The young postulant who had been given such a fright, and such reliable guardian angels, no sooner agreed to comply with the strict commands of her immediate superior, than she felt free to talk about the great secret - which was already common knowledge. Perhaps she had blurted things out to someone in her first state of shock, in the corridor, or the kitchen where she had gone to fetch the morning bread? Or do walls have ears, mouths and voices? Anyway during that morning’s lessons, and between the lessons, all the classes were astonished, asking questions, gossiping, exaggerating; boarders, day girls, nuns, priests.


Source of the quotation1955, The ant heap a novel, p. 141-144, Boyars, London–New York

minimap