Kaffka Margit: Mravenisko (13) (Hangyaboly (13. fejezet) in Slovak)

Portre of Kaffka Margit

Hangyaboly (13. fejezet) (Hungarian)

A bajok és kellemetlen dolgok csakugyan ritkán járnak egyedül; megszeretik a vendéglátó házat és sorba jönnek, egymásnak adva az ajtót. Az apáca-klastromba – két hét se telt el – belátogatott a másik ízetlen, csúnyán-magyarázható és közönséges visszaélés; mintha csakugyan úgy volna, ahogy a vén Simonea mondta, hogy: „ajtót nyitottak a külső léhaságnak és zabolátlan, szabados gonoszságnak.”
Most két kolduló-nővér alakjában jött. Barnacsíkos gyapjúcsuhát, fekete, durva szőrkámzsát viseltek és nagy, sáros csizmákat; tenyeres-talpasok voltak, mint ezek rendesen, a legalsóbb nép gyermekei; gyalog jöttek a tavaszi sarakon át, a szokásos, nagy ormótlan kőpersellyel; és beszálltak itt (mint az ilyenek rendesen) a kisebbik és egyszerűbbik vendéglátó-szobába. Napestig a várost járták, koldulgatva a szegény árvagyermekek részére katolikus és nem-katolikus házaknál; az étkezés óráira azonban pontosan beállítottak és mikor a homályos folyosón végighaladtak, a párosával szembejövő növendékeket nevetés fogta el (noha Kunigund ott dörmögött a hátuk mögött), olyan furcsák voltak, kivált az egyik, egy igen köpcös és széles arcú, durva vonású teremtés. A kicsinyek közül azért sokan szaladtak kézcsókra, mert ez az alázat dicséretes jelének számított az Úr ily igen szerény menyasszonyaival szemben.
A vendégnőkkel egy szobában rendesen egy kandidátnő is aludt, az, amelyiknek kötelessége volt a szobát kitakarítani reggel s az ágyat rendbehozni utánuk. Ám a harmadik napon erre került éppen az éjféli vagy hajnali várta-járás sora; így hát egy másikat rendelt helyére Berchtolda nővér. Történetesen olyat, aki valahonnét a mármarosi határszélekről került. Ez a fiatal leány másnap, reggeli előtt, arcán az ijedtség és felindulás minden jelével lépett oda Berchtoldához.
– Tisztelendő nővér, valamit jelenteni szeretnék!
– Majd később, gyermekem, ha felmegyünk. A templom környékén csendnek kell lenni, míg valamennyi misét el nem végzik odabenn; és a reggeli szilenciumot fontos ok nélkül ne szegjük meg!
– Igen, de – de nekem fontos okom van – tisztelendő nővér!
– Mi az? Az Istenért… gyermek! Maga reszket? Mi baja? Ki vele már!
– Kérem, tisztelendő nővér, azok a vendégsororok, a kolduló-rendből, a vendégszobánkban… azok nem apácák.
– Nem-é? Hát micsodák? Ejh! Maga aludt ott az éjjel? Mit tud? Beszéljen!
– Tisztelendő nővér, még nem is nők… Csak – csak az egyik nő!
– Ó! Félrebeszél?… Miket mond, leány, – maga álmodik! Ez nem lehet! Ilyesmit… Mondjon el azonnal mindent, de értelmesen!
– Én, kérem, tudok ruthénül, mert az én vidékemen úgy beszélnek a szegényebb népek. És hallottam, amikor tanácskoztak az éjjel és számlálták a pénzüket… és… ezek csalók, igen; ez egy házaspár.
– Ó! Ez lehetséges?
– Én… én biztosan tudom. Mindent hallottam; ők nem gondolhatták, hogy értem a nyelvüket; a másik jelölt magyar volt és nem is vették észre a cserét. Én a függöny mögött alvást tettettem; igen, ezek galíciai vasúti munkások, akik a saját zsebükre koldultak itt. Már csomagolják is a batyujukat, hogy odébb menjenek; még meg lehetne fogni őket.
– Ej, most már? Őrültség. De honnét tudod egyáltalában, hogy… hogy házasfelek?
A kis jelöltnő lehajtotta fejét és hallgatott.
– Ó, te szegény gyermek, szegény gyermekem! – tört ki akkor Berchtoldából az anyás felelősségérzet és aggodalom. Gyengéd, simogatós mozdulattal surrant keze végig a leány fején és erre az menten el is rítta magát, arcát nagy zsebkendőjébe temetve.
– De gyermek, az Ég szerelmére; hát miért nem szaladtál ki rögtön; miért nem vertél fel álmomból, vagy másvalakit a nővérek közül.
– Féltem, jaj, és nagyon meg voltam lepve és az ilyeneknél kés is szokott lenni és… jaj, úgy… úgy szégyelltem magam!
– Felelj most őszintén – kérdezte a nővér reszkető hangon. – Téged, a személyedben, a testedben nem bántott, nem érintett senki?
– Ó, nem, engem nem! – tiltakozott élénken a leányka.
– Adj hálát; védszenteid és őrzőangyalod vigyáztak! Ah… tán nem is lett volna okos dolog; megint futkosás, ijedelem, skandalum, mint a minap!… Mennyire látogat most minket az isteni megpróbáltatás! Most az a fő, igen, eltitkolni ezt a csúnyaságot! Hadd fussanak a csalók; bízzuk a büntetést Istenre! Senkinek a világon nem szólsz erről; megértetted?
– Igenis,
– Most pedig mégy a templomba és elmondasz egy örvendetes rózsafűzért, de ájtatosan, megmentett tisztaságodért hálaadásul. De egy hangot se, senkinek!
És gyors léptekkel elsietett, hogy megkeresse Virginiát. Egy hét választotta el őket a Fejedelemnő-választástól.
A rémült kis jelölt, kinek oly megbízható őrangyala volt, aligha szegte meg közvetlen feljebbvalója szigorú parancsát, hogy a nagy s most már közös titkot másnak is elfecsegje. De talán még azelőtt, első ijedelmében lihegte el valakinek a folyosón; vagy a konyhán, ahová a reggeli kenyerekért kellett szaladnia? Vagy a falaknak is fülük, szájuk és hangjuk van néha? Annyi bizonyos, hogy a délelőtti órákban s az órák közeiben főleg már erről trécselt, pletykált, faggatózott, szörnyűködött és tódított valamennyi osztály népe, bennlakók úgy, mint bejárók, apácák, mint pap-tanárok.


Publisher1974, Kaffka Margit Válogatott művei, p. 1252-1253, Szépirodalmi Kiadó, Budapest

Mravenisko (13) (Slovak)

Nešťastie a nepríjemnosti zriedkakedy chodia samy; akoby si obľúbili dom, do ktorého raz vošli – prichádzajú v celých zástupoch a podávajú si kľučky. Neprešli ani dva týždne a v kláštore rehoľníc sa odohral ďalší nechutný, ťažko vysvetliteľný a vulgárny prípad zneužitia; akoby to naozaj bolo tak, ako to predpovedala stará Simonea, že sa „otvorili dvere svetskému ľahtikárstvu a bezuzdnému samopašnému zlu“.
Tentoraz prišlo nešťastie v podobe dvoch žobravých sestier. Mali na sebe hnedé pruhované vlnené háby, čierne hrubé kutne a veľké zablatené čižmy; boli neokrôchané, ako zvyčajne bývajú ľudia z najnižších vrstiev. Prišli pešo cez jarné blatá, so zvyčajnou, veľkou neúhľadnou kamennou pokladničkou a ubytovali sa tu (ako bolo zvykom) v menšej a jednoduchej hosťovskej izbe. Do večera chodili po meste a žobrali pre chudobné siroty v katolíckych i nekatolíckych domoch; k jedlu však prichádzali presne, a keď išli po tmavej chodbe, chovaniek, čo im prichádzali naproti v pároch, sa zmocnil smiech (hoci im za chrbtom hundrala Kunigunda), také boli čudné, najmä jedna z nich, veľmi zavalitá stvora so širokou tvárou a hrubými črtami. Zato niekoľko malých chovaniek sa rozbehlo pobozkať im ruky, pretože takáto pokora sa týmto skromným nevestám Pánovým rátala za chvályhodný skutok.
S hosťami zvyčajne spávala istá kandidátka, ktorej povinnosťou bolo ráno upratať izbu a ustlať im postele. Na tú však prišiel na tretí deň rad pri nočnej alebo raňajšej kontrolnej obchôdzke, preto sestra Berchtolda namiesto nej určila inú. Náhodou to bolo dievča odkiaľsi z marmarošského pohraničia. Toto mladé dievča na druhý deň pred raňajkami pribehlo za Berchtoldou celé vydesené a vzrušené.
– Dôstojná sestra, chcela by som niečo ohlásiť!
– Neskoršie, dieťa moje, keď vyjdeme hore. V okolí kostola, kým sa dnu neskončí omša, musí sa zachovávať ticho, a raňajšie silencium bez vážnej príčiny neslobodno tušiť!
– Áno, ale ja mám vážnu príčinu, dôstojná sestra!
– O čo ide? Preboha... dieťa, vy sa trasiete! Čo vám je? Rýchlo, von s tým!
– Prosím dôstojná sestra, tie dve... tá návšteva zo žobravej rehole v našej hosťovskej izbe... to nie sú mníšky.
– Nie? A čo teda sú? Aha! Vy ste tam tejto noci spali? Čo viete, vravte!
– Dôstojná sestra, nie sú to ani ženy... Totiž iba jedna z nich je žena!
– Bláznite...? Čo to hovoríte, dievča, niečo sa vám prisnilo! To je nemožné! Také niečo... Porozprávajte mi všetko, ale zrozumiteľne!
– Ja, prosím, viem rusínsky, pretože v našom kraji tak hovoria chudobní ľudia. A počula som, ako sa v noci radili a počítali peniaze... a... sú to podvodníci, áno; sú to manželia.
– Ó, je to možné?
– Ja... viem to bezpečne. Všetko som počula; nemohli tušiť, že im rozumiem. Tá kandidátka predo mnou bola Maďarka a oni si nevšimli výmenu. Predstierala som za závesom, že spím; sú to železniční robotníci z Haliče a žobrú tu do vlastného vrecka. Už sa balia a chcú ísť ďalej; ešte by sme ich mohli chytiť.
– Teraz? To je šialenstvo. Ale ako vieš... že sú to manželia?
Malá kandidátka sklonila hlavu a mlčala.
– Ó, ty úbohé dieťa, chúďa! – ozval sa v Berchtolde pocit materskej zodpovednosti a obava. Nežnou materinskou rukou pohladkala hlavu dievčaťa, ktoré sa hneď rozplakalo a zaborilo si tvár do vreckovky.
– Ale, dieťa, pre zmilovanie božie, prečo si hneď nevybehla; prečo si nezobudila mňa alebo niektorú inú sestru?
– Ja... bála som sa a bola som veľmi prekvapená... takí mávajú pri sebe aj nôž a... ja, tak... tak sa hanbím!
– Odpovedz teraz úprimne, – spýtala sa Berchtolda roztraseným hlasom. – Tebe samej telesne neublížili? Nedotkli sa ťa?
– Ó, nie, mňa nie! – živo protestovalo dievčatko.
– Ďakuj bohu, svätí ochrancovia a tvoj anjel strážny ťa ochránili! Napokon... nebolo by to od nich ani múdre; zasa by bol zhon, poplach, škandál, ako nedávno...! Ako nás len boh skúša! Teraz je najdôležitejšie utajiť túto novú ohavnosť! Nech si tí podvodníci bežia, veď boh ich sám potresce! Nikomu na sväté sa o tom nesmieš zmieniť, rozumieš?!
– Áno.
– A teraz choď do kostola a pomodli sa jeden radostný ruženec, ale veľmi pobožne ako vďaku za tvoju zachránenú čistotu. A nikomu ani muk!
Potom sa rýchlo pobrala hľadať Virgíniu. Do voľby novej abatiše zostával už iba týždeň.
Vystrašená malá kandidátka, ktorá mala takého spoľahlivého anjela strážcu, sotva porušila prísny zákaz svojej bezprostrednej nadriadenej a určite nevytárala to veľké, teraz už spoločné tajomstvo. Možno jej to však už predtým, v prvom záchvate hrôzy vyletelo pred niekým na chodbe... alebo v kuchyni, kde musela zabehnúť po chlieb na raňajky? Alebo že by aj steny mali občas uši, ústa a hlas? Jedno je isté, že na predpoludňajších hodinách, najmä cez prestávky sa klebetilo, osadenstvo všetkých tried: chovanky práve tak ako externistky, rehoľnice.



Source of the quotation1977, Mravenisko, p. 130 – 133., Pravda

minimap