Kaffka Margit: Mravenisko (8) (Hangyaboly (8. fejezet) in Slovak)

Portre of Kaffka Margit

Hangyaboly (8. fejezet) (Hungarian)

Egy napon át, úgyszólván reggeltől estig, lenn lakozott az egész hangyaboly népe a föld alatt, térdelt a kripta kövén és nézett a síri lámpák reszketeg fényébe; böjttől szédelegve, káprázó szemekkel. A nehéz levegőjű, boltozatos pincét egy napon át betöltötte az imádság egyenletes, mély, mormoló ritmusa; néhányszáz ajak zengte felváltva, egymásnak felelgetve az örökegyforma recitativót, ezerszer is megújuló; tompa sötét morajlással, mely elhullámozva és megújulva, eleinte kínos, nyomasztó; később andalító és nyugalmas, mint maga a Végtelenség gondolata: Adj Uram örök nyugodalmat… A kisebb növendékek néha kimerülten el is bóbiskoltak; a nagyok tarka gondolatai zsibbatag szárnnyal kalandoztak el messzire; a halvány kis Wester Janka délfelé ájultan esett ki az imapadból; rokona, egy soror, karjaiba kapta és fölvitte a napfényre, felélesztgette; aztán visszajött; az ájtatosságot semminek sem volt szabad zavarni. S ha a Kegyelem birtokában elhúnyt Szentasszony netalán utolsó, félig öntudatlan pillanataiban, a szent ostya elnyelése és a földi hüvely teljes kihűlése közötti csekély időben még valami kicsiny gondolati bűnt talált volna elkövetni, egy vétkes vágynak adott helyet, gyönyörködött végső pillanatában a test örömeinek hiú elképzelésén; a leselkedő Gonosz kísértése megbánatta vele kolostori életét, imáit és böjtjeit – vagy megtámadta élő hitét a menten megnyíló Örök Életben és Igazságban… ó, és ha e pillanatnyi megtévedésért száz esztendei purgatóriumra ítéltetett volna is jajgatással és fogcsikorgatással a rettentő lángok tüzében… még akkor is a választott Boldogok közé röppent már az első nap esteléig e szegény lélek – hisz minden egyes kétsornyi imádság, mit érte elmondtak, Szent Péter utódjának hivatalos dekrétuma alapján száznapi búcsú érvényével bír, az Örök Bíró száz teljes napot kell hogy elengedjen érette a bűnhődő léleknek! – Ó; hitnek mágikus ereje…!
Másnap megint újra megnyíltak az iskolák, melyek a gyász napján szüneteltek volt – a Ház népe, mint rendesen, félhatkor kelt a reggeli csengetyűszóra; hatra elkészült az ágyvetéssel és öltözködéssel, félhétig elmondta a reggeli kar-imát térdelve a szobapadlón s egyben mindjárt a reggeli Úrangyalát; aztán mise következett a templomban, negyednyolckor makkávé-reggeli szilenciummal – természetesen asztali imákkal és a Szegény Lélekért való fohászokkal a folyosón menetközben. Nyolc előtt a tanulók órára mentek; legtöbben a nagyudvarokon keresztül, a kerti iskolaházba, hová a bennlakókat nem követte az Öreg lármája, ahol férfitanárokat is lehetett látni, ha mindjárt reverendásakat is – s ahol lopva hírt vehettek a bejáró társnőktől a város, az események, pletykák, a színház, az – Élet felől. Az órák után ebéd következett asztali imákkal és déli Úrangyalával, délután kézimunka a nappaliban, vagy lecketanulás, korrepetíció, zongora, egyházi ének; uzsonna asztali imákkal; vacsora nemkülönben, esti Úrangyala, egy tized a rózsafüzérből karban, végül regráció és félórás esti ima térdenállva, leikiösmeretvizsgálás közösen, tekintettel az aznap elkövetett bűnökre. Vasárnap vagy ünnepnap ezenkívül még délutáni litániára mentek a templomba s a délelőtt folyamán még egy hosszabb énekes misét is hallgattak. De ajánlva volt, hogy ki-ki lefekvés előtt is a hálóban imádkozzék ágya mellé térdelve, a ruhásszéknek borulva, mint valami térdeplőn… Így folytak itt a napok töméntelen sok év óta már, ha időnként cserélődtek is a személyek a fehérre vasalt fej-ékek alant vagy a keskeny növendék-ágyakban – mit tesz az? És most, hogy a Főasszony egyszerű szobája üresen állt és az Úr e kis nyájának nem volt pásztornője – egyelőre észre sem lehetett venni a hiányt. A mostani megyés püspök, e rettentően kövér, hüllőszemű öreg úr, ki beszentelte volt a halottat, egyszersmind megparancsolta az apácáknak a szokásos háromhavi gyászt; heti három napon a húsételtől való tartózkodással.
A nővérek tehát sokszor kaptak halpecsenyét ebédre és fekete szőrkötényt viseltek a rendes öltözet fölött.
És folyt minden a maga rendes útján.
Megjött a komoly tél, fűtötték a termeket és a növendékekét nem vitték le a szép, nagy kertjükbe most már, Kunigunda rikácsolt és toporzékolt s a szép kis Geralda sopánkodott közöttük napestig. A nagy házban is mindenki végezte dolgát zavartalanul. Az abbégalléros jelöltek szelíden hallgatták Berchtolda anyás intelmeit a szeretetről, a tökéletesedésről s a szent szegénységről; s mindezekről meg nem felejtkezve, suttogásuk és fiatal kacagásuk neszével a hálófolyosón; esti szilencium órájában is sokszor megbotránkoztatták az öreg testvéreket. (Mert új főnökük, Berchtolda, ellene volt a szemlesütésnek s más szokott apácás külsőségnek; és szándékkal dicsérte a nyílt, bátor, derült jámborságú szíveket.) És Evelina, az „önmegtagadás szentje” tovább böjtölt a szabott időn kívül és éjjel, titokban felkelt, hogy a konyha földjét s a folyosók hideg kövét súrolja, holott ez nem volt az ő munkája és nappal lúg-ette kezeivel kézimunkát kellett tanítania a polgári iskolában. A „Porta” melletti nagy óvodában Adél csak úgy barátkozott, mint eddig, három-négyéves kis „gavalléraival”, ölébe vette, szép kebléhez szorította, ha valamelyik buksi elszunyókált és hangos, falusias magyar beszédével csatorált velük vidáman, anyukásan. Gregoriát most is a kelleténél többször lehetett látni a szellős lépcsőházalján Fénrichhel, az „intéző” káplánnal, kit ugyan bún volna gondolatban gyanúval illetni, lévén felszentelt áldozópap, egyházi férfiú és unokatestvére is a szép nővérnek; de túlságba mégsem szabad vinni és a betegnek nem használ a hideg folyosón állongás! – Magdolna is azonmód járt-kelt most is, mint rendesen, nyájasan, egyszerűen és kissé elkülönülten – kellemes, tiszta mosolyával és nemes mozdulataival; szép, értékes előadásokat tartott az osztályokban és amit a századak históriáiból tudott és közölt, maga volt az élet-értés, a bölcsesség; de ösztönös idegenséggel maradt távol a zárdai politika kis fogásaitól, bár kedvelte és elismerte barátnőjét, Virginiát. – Soror Mártha is éppúgy ült, mint azelőtt az „Ápolda” egy kis szobájában (mert a tornácra már ritkán sütött a nap) – aszott két vázkeze lelógott öléből, fejével „igen”-t bizonygatott egyre és gyermeki tekintete a levegőbe meredt. Szelényi papa is ott babrált estig a fizikaszobában és nyagatta Virginiát az új Röntgen-apparátusért; Kapossy éppúgy fogta össze talárszerűen reverendáját, ha magyarázott; morcos, sötét szeme lángokat szórt az egyház és erkölcs ellenségeire; németben eljutott a Sturm und Dranghoz és neveléstörténetből Basedow-nál tartott karácsony előtt. Fóth káplán füttyösre csücsörített szájjal járt-kelt a folyosókon; Popescu Kornél fáradt közönnyel vonszolta magát és sötét szeme csak rejtve, ritkán lobogott fel gyönyörű tűzben; Marika minden nap hideg vasba bodrozta a haját; és Szidu meg Gidu az ifjú Soror Emerikát üldözték fáradhatatlanul…
És lám, mindez mégis csak látszat volt, vagy nem ezek az igazi történések; nem azok, melyekben változás, előremozgás lendülete van. Melyek azok tehát?
Igen, aki nagyon figyelt (talán a Jóisten szelíd és végtelenül tükröző szemeivel) az egyebeket is észrevett. Hogy példának okáért Virginia és Berchtolda mily benső egyetértéssel és sokat vannak együtt, s mennyi közös, fontos, „hivatalos” elintézendőjük akad mindig egymással; hogy mily egyértelmű, gyengéd alázattal érintkeznek a mindenben gyanútlan Magdolnával s hogy baráti együttesüknek egészen meghódítottak még néhány magyar nővért, az eleven Adélt s a halvány Gregoriát is, – az „intéző” pap szép unokanővérét. – Viszont figyelhette azt is, hogy a penziósok most még a rendesnél is többet kaszinóznak együtt, s a regráció-órát legtöbbször a kegyes Simonea szobájában töltik esténként, mikor rendesen velük van Evelina, a szent sváblány is és átüzennek gyakran a piros Kunigundáért. – Aztán a gyászruhás kis Gross Helénen is lehetne némi megfigyeléseket tenni; hogy hány öreg és fiatalabb nővér ölelte őt szívére, bár csak szertartásos, gyenge szorítással és csókolta arcon apácásan kétfelől, mondván: Szeretnék anyád lenni az elköltözött helyett; bízzál bennem, te szegény gyermek! – És észrevenni legvégül, hogy két bennlakó növendék, Popescu Kornél és Pável Marika egy idő óta nem szólnak egymáshoz; s hogy az utóbbi, esténként a hálóban, gyakran és fennhangon szokta dícsérgetni Kapossy tanár urat, hogy mennyivel különb és okosabb, mint például az a Fóth, aki éppen hogy csak szép, no, mi az? Egy férfinál nem is sokat számít és nem is olyan csudaszép, mint amilyen elbizakodott pofa; a szeme például Kapossynak is van olyan. És hogy Király Erzsi rendesen halk és nevetős: „Nono ne mondd”-okat és: ;,Te igazán?”-okat szokott odavetni; fejcsóválások közt tekintve le a még-még meleg cserépkályha tetejéről, melyhez támaszkodva nagy buzgalommal firkál kitépett papírlapokra valamit…
Vannak emberek is, kik szelíd és tükröző szemekkel járnak és semmi sem idegen tőlük; például Szelényi papa, a zsíros reverendájú, nagyszivarú öreg fizikatanár ezek közül való volt. Szeretett mindent – tehát látott mindent, ami a házban és a szívekben – e kis világban történt. Igaz, hogy mindenkit megszólított és kikérdezett, akivel éppen találkozott.
„Ahá – hát a kedves Kunigund nővér nem barátja, ugye, a magasabb tudományoknak? »Für solche Affirien!« – hisz mond is valamit! Ő ugyebár azt tartja mostanában, amit a régi bölcs latinok: öregeké a szó a tanácsban! És soror Virginiát nagyon érdekli a kivándorlási kérdés; őt sok kérdés érdekli általában, mi? De csak ha a »mennyei gondviselés akaratával nem ellenkezik« – természetesen. De azt már bizonyosan szeretné tudni, vajon odaát a tengeren túl hány éves korukban kapnak politikai jogot a nők? S a nagy harisnyagyárak üzemében a kék teljesen kiszorította-é már a szivárvány többi színeit? – Hát Georgia kolléga egészsége javulgat-é? Elmegy-é Svájcba e nyáron? Én tudom, mitől függ az; talán ő is tudja. Vagy nem szívesen megy el innét? Sose láttam nőt, ki ennyire értett volna a gyakorlati gazdaságtanhoz elméletben! Hiába, a talentumok közös családi eredetre vallanak! – A mostani negyedévesek? Sohse volt még itt okosabb, tiszteletreméltóbb évfolyam, mint ezek. Vannak köztük, akiket már nem is kisasszonyozni, de nagyságolni volna kedve az embernek, oly érett, bölcs, öntudatos nő (ezért hívom én csak Böskének, másképp bölcs Dianának); – mert nem, nem önökre céloztam Szidónia és Gizella kisasszonyok, bár sejtem, hogy magukra vették. Nna, hisz nem is mindenesetre álló, megdönthetetlen sarkigazság és természettörvény az, hogy: halszú szőke haj és rövid… no, hogy is mondtam? Ennek különben nemsokára ki kell sülnie itt ebben a házban; mert ugye nem minden kegyesrendi nővér vágatja le természetes fejdíszét beöltözéskor; nem mindegyik hit a közmondásban. Na, meglássuk, eljátszodjuk-e a „Segélykérő Nők”-et? Hehe!”…
Így élcelt, csipkelődötté ilyen együgyűen, ártatlan, kedves, hamiskás arcával a fizikaszobában, a tanári előtt vagy az Újépület folyosóján; mindenütt a leghálásabb publikumtól körülvéve. Magános, családtalan öreg pap volt, egy rideg hónapos szobában élt a kis fizetésből, amit az apácák iskolája adott neki: Nem voltak barátai sem a városban, sem a püspöki udvarnál, nem akart sem kanonoki stallumot, sem lila-övet, nem járt sehová és a zárdán kívül nem is látott nőket. Ez a „Természettudományi Szertár” volt az ő klubja és kaszinója; e szelíd évődések: társas élete.
Azok közül a nővérek közül, akik az árva kis Gross Helént édesgették és pártfogolták – Berchtolda, a novíciát-főnöknő nyerte meg legjobban a bizalmát. Ez becsületes és józan nő volt – csúnya és közönséges kis pisze arccal és kancsal, világoskék szemekkel. Egy helybeli kishivatalnak árvája – testvérnénjével varrodát nyitottak volt és ő volt a kifutó; ő hordta haza a kész munkát és tizennégyéves korában jól ismerte a helyi intelligencia minden kis ügyét, pletykáját és meg tudta ítélni a kisvárosi dámák erkölcseit. De nénje, az öregleány elhalt váratlanul és a kicsit tudákos, csúnya és erényes lányka „hivatást érzett”, hogy zárdában töltse életét. Természetes okossága, tudásvágya és judíciuma révén azok közé került, akiket magasabb diplomára képeztettek; a fiókházakban együtt volt Virginiával, s ennek ajánlására tette a boldogult Würdige a jelöltek főnökévé az akkor betegeskedő Simonea helyett; noha az még nem töltötte be a hatvanadik, a „penziós” évét. – A kis bajor leánnyal is szokása szerint nyíltan, anyósian és nyájasan beszélt.
– Hány éves is vagy te, leánykám?
– Húsz múltam, tisztelendő nővér.
– Hm, húszéves korodig a világban éltél. És még mindig itt állsz bizonytalan lélekkel és nem találtál magadnak hozzádillő életformét. Voltak-é kérőid?
– Én nem mentem Münchenben soha bálba, sem társaságba, a gyámom nem akarta, mert…
– Nos?
– Azt akarta, hogy az unokaöccséhez menjek. De én nem akartam; nem; megmondtam, inkább eljövök a nénihez és apáca leszek!
– Nono fiacskám! Így ne; dacból, gyerekességből nem váltunk jegyet Üdvözítőnkkel. – És miért is ellenkeztél! Valaki más volt az eszedben?
– Nem – akkor még nem!
– Akkor nem? Tehát azóta? Nos, nekem úgy bevallhatod, mint édesanyádnak, akit nem ismertél. Én tudom, hogy kinn a világias dolgok és érzések uralkodnak, én nem ítéllek meg; hisz a házasság is egyik szentség a hét közül. Nem kell, hogy nevet és körülményeket mondj; szávai foglalkoztatja-e érzelmeidet valaki; egy férfi?
– Igen! – vallotta a német leányka halk, fullatag hangon.
– Úgy! No és; viszonzásra találsz? Remélheted-e azt, amit „földi boldogság”-nak hívnak? Remélheted-é; őáltala?… No, mit gondolsz kis lányom?
A kis Helén meleg barna szemeit elfutotta a könny; a szája remegett; elővette a zsebkendőjét és belesírta bánatát: „Nein, nein! Er ist nur mein Ideal!”
– Hátha tévedsz? Biztos tudomásod van róla, hogy érzelmed viszonzatlan?
Helénke lejjebb hajtotta barna fejét és igent intett a zsebkendőbe; vagy tán csak zokogó csuklás volt ez. Síró, csepergő tavaszi olvadása fiatal életének, nagy árvaságának, nagy idegenségének; jóleső, szerelmes, érzelmes német bánatának, mely csak lefordíthatatlan germán szókkal volna kifejezhető, nyújtott, mélyzengésű versekbe fogható: Wehmut, Demut, Sehwehrmut… S amelyre újabb táplálék mindössze annyi, hogy mikor a gyászeset után Holzerné, a derék kis barátnő itt volt részvétét kifejezni és szívére ölelhette a fogadószobában – elsúgott, elcsicsergett néhány „külső” újságot hirtelen. – Tudod, valami műkedvelő színház lesz, azt hiszem, én is játszok; mert jótékony; és felkérték Töfflerkét is; te, és azt hallottam, hogy az a leány is fog játszani, mert bejött most farsangra a pusztájokról; de valami szívtelen szerepet adtak neki; olyat, hogy nagyon szép és gonosz, mindenkit elcsábít; és te, furcsa lesz, ha még együtt fognak szerepelni ezek!… Ennyit mindössze. Ám Helénke tudta, hogy a gyász ürügyén most semmiáron ki nem engedné őt vendégségbe barátaihoz a szigorú Kunigund; hogy most soká-soká, tán hónapokig vagy még tovább nem fogja látni azt, akit nur mein Idealnak nevezget forró és szemérmes ábrándjaiban. Hogy az a gyönge szál közöttük – meleg, értő pillamások, rövid kézszorítások – elszakad, szétmállik, ha nem lesz alkalom továbbszőni; ó – ennyire ismerte már a férfiakat; és ott lesz a másik, majd találkoznak, együtt mulatnak, kibékülnek… És elgyávulva, reménytelenül, csacsi leánybüszkeséggel és dacos boldogtalansággal – könnyekben fürdetve esténként a párnát – végett magában az életével, lemondott. – Mindegy már neki úgyis! Csak Ő ne tudja meg soha! Hogy egy szív miatta összetört!… 



Publisher1956, Magyar Klasszikusok. Kaffka Margit válogatott művei, p. 340-347., Szépirodalmi Könyvkiadó

Mravenisko (8) (Slovak)

Celý deň, doslova od rána do večera, trávili obyvateľky mraveniska dolu pod zemou, kľačali na kamennej dlažbe krypty a hľadeli do trblietavého svetla pohrebných sviečok. Od pôstu sa potácali, v očiach sa im marilo. Po celý deň napĺňal rovnomerný, hlboký, monotónny rytmus modlitby ťažký vzduch klenutej pivnice. Z niekoľko sto úst striedavo zaznieval večne rovnaký a tisíckrát sa opakujúci recitatív navzájom si odpovedajúcich hlasov, tupý, chmúrny hukot, ktorý sa vzďaľuje a opäť približuje, spočiatku je mučivý a ubíjajúci, neskôr sa stáva snivým a pokojným ako sama myšlienka večnosti: „Večný pokoj daj nám, Pane...!” Mladšie chovanky od vyčerpania občas zadriemali: pestré myšlienky väčších sa na stŕpnutých krídlach vydali na ďalekú púť za dobrodružstvom. Bledá malá Janka Westerová napoludnie omdlela a vypadla z lavice. Jedna sestra, jej príbuzná, ju vzala do náručia, vyniesla ju na svetlo a vzkriesila ju... Potom sa vrátila - nič nesmelo rušiť pobožnosť. A keby azda zosnulá svätica, požívajúca milosť, vo svojich posledných, napoly bezvedomých okamžikoch, v krátkom čase medzi prehltnutím svätej hostie a úplným vychladnutím telesnej schránky bola spáchala v myšlienkach nejaký hriech, uvoľnila miesto hriešnej vášni alebo sa kochala márnivou predstavou telesných radostí, pokušenie číhajúceho zla by jej dalo oľutovať kláštorný život, modlitby a pôsty, alebo narušilo jej živú vieru vo večný život, ktorý sa pred ňou otvára, i v spravodlivosť... Ó, a keby za toto chvíľkové pomýlenie bola aj odsúdená na storočný očistec s plačom a škrípaním zubov v strašných plameňoch... aj tak táto úbohá duša už v prvý večer odletela medzi blažených vyvolených... Veď každá dvojriadková modlitba, čo sa za ňu pomodlili, má podľa úradného dekrétu nástupcu svätého Petra cenu sto denných odpustkov. Večný sudca musí za ňu hriešnej duši odpustiť plných sto dní! - Ó, magická sila viery...!
Na druhý deň sa opäť otvorili školy, ktoré boli v deň smútku zavreté a obyvateľky kláštora vstali o pol šiestej na ranné zvonenie; do šiestej boli hotové s postielaním a s obliekaním, do pol siedmej zborovo recitovali modlitbu kľačiac na dlážke v spálni a hneď aj raňajší Anjel Pána; potom nasledovala omša v kostole, o štvrť na osem káva zo žaluďov a silentium – samozrejme, s modlitbami pri stole a cestou po chodbách s modlitbami za úbohú dušu. Pred ôsmou odišli žiačky do školy; väčšina cez veľké dvory, do školy v záhrade, kam chovanky nemohol sprevádzať krik Starej a kde mohli vidieť aj profesorov, hoci len v reverendách - a kde sa od spolužiačok z mesta mohli kradmo vyzvedieť o udalostiach, klebetách, o divadle, slovom - o Živote. Po vyučovaní nasledoval obed s modlitbami pri stole a poludňajším Anjel Pána, popoludní ručné práce v obývacích miestnostiach alebo štúdium, opakovanie, klavír, cirkevný spev. Potom olovrant s modlitbami; nie ináč večera, večerný Anjel Pána, zborová desiatka ruženca, napokon voľno a polhodinová večerná modlitba na kolenách, spoločné spytovanie svedomia, vzhľadom na hriechy spáchané v ten deň. Okrem toho v nedeľu a vo sviatok chodili dievčence popoludní ešte do kostola na litánie a predpoludním si vypočuli aj veľkú spievanú omšu. Odporúčalo sa však, aby sa pred spaním každá pomodlila v spálni pri svojej posteli na kolenách, opretá o stoličku so šatami ako o kľačadlo...
Takto tu plynuli dni už nespočetne veľa rokov, a ak sa aj z času na čas menili osoby pod vyhladenými bielymi čepcami alebo na úzkych železných posteliach chovaniek, to na veci nič nezmenilo. A teraz, keď jednoduchá izbietka ctihodnej Matky predstavenej zostala prázdna a toto malé stádo božie stratilo pastierku - na prvý pohľad túto stratu nebolo ani badať. Terajší biskup diecézy, strašne tučný pán s hadími očami, ktorý nebohej udelil posledné pomazanie, zároveň nariadil mníškam zvyčajný trojmesačný smútok a trikrát denne pôst.
Sestry dostávali teda na obed rybiu pečienku a nosili čierne súkenné zástery.
A všetko šlo vychodenou cestou.
Prišla tuhá zima, miestnosti sa vykurovali a chovanky už nevodili do peknej veľkej záhrady. Kunigunda na ne škriekala a zúrila a pekná malá Geralda sa ponosovala od svitu do mrku. Aj vo Veľkom dome konal každý nerušene svoju prácu. Kandidátky zbožne počúvali Berchtoldine materské ponaučenia o láske, o sebazdokonalovaní a o svätej chudobe; a hoci na ne nezabúdali, predsa len sa dakedy na chodbe spální ozvalo ich šepkanie a mladistvý smiech. Aj v hodine večerného silencia často vzbudzovali pohoršenie starých sestier. (Pretože ich nová vedúca, Berchtolda, bola proti tomu, aby klopili oči, i proti iným tradičným vonkajším prejavom mníšok a zámerne chválila otvorené, smelé a prosté zbožné srdcia.) A Evelína, „svätica sebazapierania”, postila sa ďalej i v mimo pôstny čas a v noci tajne vstávala a drhla kamennú podlahu v kuchyni a na chodbách, hoci to nebola jej práca, a vo dne potom musela s rukami vyžratými lúhom učiť na meštianke ručne práce. Vo veľkej materskej škole pri „Porte” sa Adela naďalej priatelila so svojimi troj-štvorročnými „gavaliermi”; ak niektorý z nich zadriemal, zobrala ho do lona, tisla k pekným prsiam a matersky, veselo s nimi štebotala svojou hlasitou, dedinsky zafarbenou maďarčinou. Gregoriu bolo možno vidieť častejšie, ako bolo nevyhnutné, dolu na schodoch v prievane s Fenrichom, kaplánom a správcom, ktorého by bolo hriechom čo i len v myšlienkach podozrievať, keďže to bol vysvätený kňaz, muž cirkvi a bratanec peknej sestry, ale aj tak to nemali preháňať – napokon chorej osobe neosoží postávanie na studenej chodbe! Aj Magdaléna chodila hore-dolu tak ako dosiaľ, vľúdne, prosto a trochu osamelo so svojím príjemným, čistým úsmevom a vznešenými pohybmi. V triedach mala zaujímavé prednášky a všetko, čo vedela a prednášala zo stáročnej histórie, svedčilo o hlbokom chápaní života, o múdrosti. No s inštinktívnym odporom sa stránila drobných intríg kláštornej politiky, hoci si obľúbila a uznávala svoju priateľku Virgíniu.
Aj soror Marta sedávala tak ako prv v malej izbičke „Útulku” (pretože na pavlač už zriedkavo zasvietilo slnko). Vychudnuté ruky jej viseli z lona, hlavou ustavične pritakávala a s detským pohľadom uprene civela do prázdna. Baťko Szelényi sa do večera motkal vo fyzikálnom kabinete a unúval Virgíniu pre nový Röntgenov prístroj. Kapossy si pri vysvetľovaní stále zhŕňal reverendu ako tuniku; jeho ponuré čierne oči vrhali plamene na nepriateľov cirkvi a mravnosti. Na hodinách nemčiny sa pred Vianocami dostal až po Sturm und Drang a v dejinách pedagogiky k Basedowowi. Kaplán Fóth, s ústami našpúlenými, akoby si hvízdal, chodil hore-dolu po chodbách. Kornélia Popescová sa vláčila s ustatou ľahostajnosťou a jej tmavé oči len tajne, zriedka vzbĺkli nádherným ohňom. Marika si každý deň nakrúcala vlasy; Sida a Giza neúnavne prenasledovali soror Emeriku...
A hľa, to všetko bolo iba zdanie, či skôr: nebol to skutočný tok udalostí; aspoň nie tých, v ktorých je zmena a pohyb vpred. Ktoré to teda boli?
Áno, kto pozorne hľadel okolo seba (azda zhovievavými očami pána boha, v ktorých sa naveky všetko odzrkadlí), spozoroval aj to ostatné. Tak napríklad: s akou vnútornou svornosťou a ako často sú spolu Virgínia a Berchtolda a koľko spoločných, dôležitých a úradných záležitostí vybavujú. S akou jednoznačnou, nežnou pokorou sa správajú k nič netušiacej Magdaléne a ako pre svoj priateľský spolok získali ešte niekoľko maďarských sestier – čulú Adelu i bledú Gregoriu, peknú sesternicu kňaza-správcu... Mohol by si všimnúť aj to, že penzistky sa teraz ešte viac schádzajú na besedy ako zvyčajne a večerné hodiny voľna trávia najčastejšie v izbe zbožnej Simoney a že s nimi pravidelne býva aj pobožná Nemka Evelína a často prizvú aj červenolícu Kunigundu.
Niektoré postrehy by sa mohli týkať aj malej Helenky Grossovej v smútočných šatách; koľko starých i mladších sestier si ju privinulo na srdce; hoci to bolo iba obradné, slabé objatie, mníšky ju bozkávali na obe líca so slovami: „Chcela by som ti byť matkou namiesto zosnulej; dôveruj mi, úbohé dieťa!” A nakoniec by si mohol všimnúť, že dve chovanky – Kornélia Popescová a Marika Pávelová – sa od istého času nezhovárajú. Tá druhá večer v spálni často a nahlas chváli pána profesora Kapossyho. O koľko je vraj lepší a múdrejší ako napríklad Fóth, ktorý je vlastne iba pekný – no, a čo? U muža to ani tak veľa nezaváži a až taký rozprávkový krásavec nie je, iba si to namýšľa; rovnako pekné oči má aj Kaposšy. A že Erža Királyová zvyčajne ticho a s úsmevom povie: „Ale nevrav!” alebo: „Naozaj?”, a pritom tamhore pri teplých hlinených kachliach kýva hlavou a usilovne čosi čarbe na listy vytrhnuté zo zošita...
Sú ľudia, čo chodia s pokojnými a jasnými očami a nič im nie je cudzie. Taký je napríklad baťko Szelényi, starý profesor fyziky v zamastenej reverende a s veľkou cigarou v ústach. Mal rád všetko – teda aj videl všetko, čo sa odohrávalo v tomto malom svete, v dome i v srdciach. Je pravda, že oslovil a vyspovedal každého, s kým sa stretol.
– Aha, tak milá sestra Kunigunda nie je priateľkou vyššieho vzdelania? „Fiir solche Affinen!” Na tom čosi bude! Zrejme sa drží názoru starých múdrych Rimanov: v Rade patrí slovo starým! A soror Virgíniu veľmi zaujíma otázka vysťahovalectva; ju vôbec zaujíma veľa otázok, pravda? Prirodzene, iba ak „sa to neprieči vôli nebeskej Prozreteľnosti”. Ale určite by chcela vedieť, v akom veku tam za morom ženy získavajú politické práva? A či vo veľkých textilných fabrikách modrá farba už celkom vytlačila ostatné farby dúhy? Či sa zdravie kolegyne Gregorie zlepšuje? Či pôjde tohto leta do Švajčiarska? Ja viem, od čoho to závisí; možno to vie aj ona. Alebo odtiaľto nerada odíde? Nikdy som nevidel ženu, ktorá by tak rozumela praktickej ekonómii teoreticky! Darmo, talenty prezrádzajú spoločný pôvod!
Terajšie štvrtoročiačky? Nikdy tu nebol múdrejší, úctyhodnejší ročník ako tento. Sú medzi nimi žiačky, ktoré by človek najradšej oslovoval nie ako slečny, ale milostivé, také sú zrelé, múdre, sebavedomé; preto ich volám iba Betka alebo múdra Diana... Ale nie, vás som tým nemyslel, slečny Sidónia a Gizela, hoci tuším, že to vzťahujete na seba. Nno, na všetky neplatí stará pravda: dlhé vlasy, krátky... no, ako som to vravel? Čoskoro to v tomto dome aj tak vyjde najavo, pretože nie každá sestra si dá odstrihnúť prirodzenú ozdobu svojej hlavy, keď vstupuje do rehole, nie každá verí na príslovia. No, veď uvidíme, či sa zahráme na „prosiace dámy”. Haha...!
Tak vtipkoval, uťahoval si a pritom sa tváril naivne, nevinne, milo, šibalsky vo svojom fyzikálnom kabinete, pred zborovňou alebo na chodbe Novej budovy. Bol to osamelý starý kňaz bez rodiny, žil v malej, nevľúdnej izbe v podnájme, z malého platu, ktorý mu dávala kláštorná škola. Nemal priateľov ani v meste, ani na biskupskom dobre, netúžil ani po kanonickom úrade, ani po fialovom páse, nikde nechodil a mimo kláštora ženy ani nevidel. Prírodopisný kabinet mu bol klubom i kasínom, mierne žartíky jeho spoločenským životom.
Zo sestier, ktoré ochraňovali a rozmaznávali osirelú malú Helenku Grossovú, jej dôveru si najviac získala predstavená noviciek Berchtolda. Bola to čestná a triezvo uvažujúca žena so škaredou, všednou tvárou a škuľavými svetlobelasými očami. Sirota po malom miestnom úradníkovi si spolu s tetou otvorila krajčírsku dielňu. Ona roznášala hotovú prácu, ako štrnásťročná dobre poznala všetky pletky a klebety miestnej inteligencie a dobre vedela, čo si myslieť o mravoch malomestských dám. Jej teta, stará dievka, však nečakane zomrela a trochu mudrlantské škaredé a cnostné dievčatko pocítilo, že je povolané, aby svoj život prežilo v kláštore. Pre svoju prirodzenú múdrosť, túžbu po vedomostiach a triezvy úsudok sa dostala medzi sestry, ktoré absolvovali vyšší stupeň. V pobočných kláštoroch bola spolu s Virgíniou a na jej návrh ju nebohá Würdige urobila namiesto chorľavej starej Simoney predstavenou noviciek. Aj s malou Bavorkou sa Berchtolda podľa svojho zvyku zhovárala otvorene, matersky a vľúdne.
– Koľko máš rokov, dievčatko?
– Minulo mi dvadsať, ctihodná sestra.
– Hm, do svojich dvadsiatich rokov si žila vo svete. A ešte stále tu stojíš s neistotou v duši a nevieš si nájsť najvhodnejší spôsob života. Mala si pytačov?
– Nikdy som nebola v Mníchove na plese, ani do spoločnosti som nechodila, tútor to nechcel, lebo...
– No?
– Chcel, aby som si vzala jeho synovca. Ale ja som ho nechcela. Povedala som mu, že radšej pôjdem k tete a budem mníškou!
– Nono, dcérenka! Takto nie: zo vzdoru, z detinskosti sa nemôžeš stať nevestou Spasiteľovou... Ale prečo si sa vlastne vzpierala? Myslela si na niekoho iného?
– Nie, vtedy ešte nie!
– Vtedy nie? A odvtedy...? Mne sa môžeš zdôveriť ako svojej matke, ktorú si nepoznala. Veď ja dobre viem, že tam vonku panujú svetské záležitosti a city, ja ťa neodsúdim. Veď aj manželstvo je jednou zo siedmich sviatostí. Nemusíš mi povedať meno a ako to bolo. Skrátka: niekto zamestnáva tvoje city... Je to muž?
– Áno, – priznala sa malá Nemka tichým, priduseným hlasom.
– Tak!... No... a je to vzájomné? Môžeš dúfať v to, čo volajú „pozemským šťastím”? Môžeš dúfať skrz neho...? Čo myslíš, dievčatko moje?
Helenkine teplé hnedé oči sa zaliali slzami, pery sa jej chveli. Vytiahla vreckovku a vyplakala do nej svoj žiaľ. „Nein, nein! Er ist nur mein Ideal!”
– A čo, keď sa mýliš? Vieš bezpečne, že neopätuje tvoje city?
Helenka sklonila hnedú hlávku a prikývla do vreckovky; ale možno to bol iba vzlyk. Placlivé, slzavé jarné roztápanie sa jej mladého života, veľkej osirelosti, hlbokej cudzoty, milého, ľúbostného, sentimentálneho nemeckého žiaľu, ktorý sa dal vyjadriť iba nepreložiteľnými nemeckými slovami, v pretiahnutých, hlboko znejúcich veršoch: Wehmut, Demut, Schwermut... Jeho novou potravou bolo vlastne len to, že keď po smrti predstavenej prišla sem vysloviť sústrasť Helenkina dobrá priateľka pani Holzerová a mohla si ju v prijímacej izbe pritisnúť na srdce - pošepla jej narýchlo niekoľko noviniek „zvonka”. Vieš, bude sa hrať akési ochotnícke predstavenie, myslím, že aj ja budem hrať, pretože sa usporiada na dobročinné ciele; požiadali aj Töfflera. Ty, počula som, že bude hrať aj to dievča, lebo prišlo na fašiangy do mesta z pusty. Ale pridelili jej úlohu bezcitnej ženy, ktorá je veľmi pekná, no zlá: každého zvábi. Čo myslíš, nebude to čudné, keď tí dvaja budú teraz hrať spolu?”
To je všetko.
Helenka však vedela, že pod zámienkou smútku by ju prísna Kunigunda teraz za žiadnu cenu nepustila na návštevu k priateľom a že dlho, veľmi dlho, azda celé mesiace alebo ešte dlhšie neuvidí toho, koho vo svojich vrúcnych a cudných snoch nazýva „nur mein Ideal”, že sa pretrhne slabučké puto medzi nimi - tie vrúcne pohľady plné pochopenia, krátke stisky rúk - ak nebude príležitosť ďalej ho utužovať... ach, natoľko už pozná mužov! Bude tam tá druhá, stretnú sa, budú sa spolu zabávať, pomeria sa... A Helenka zbabelo, beznádejne, v naivnej dievčenskej hrdosti a zúfalom vzdore kropila v noci vankúš slzami - v duši rezignovala a lúčila sa so svojím životom. Jemu je to aj tak jedno! Len aby sa nikdy nedozvedel, že tu po ňom zostalo jedno zlomené srdce!


Source of the quotation1977, Mravenisko, p. 76–85., Pravda

minimap