Kaffka Margit: Színek és évek

Portre of Kaffka Margit

Színek és évek (Hungarian)

Pár nap múlva volt a Gazdaegylet estélye, ezen az ártatlan néven a farsang első nagy és leginkább zártkörű bálja. Hanika, a Lipi szenzál varróleány húga, megint lázasan újította, áthúzta, frissítette a pompás ruháinkat a debreceni bál után. Anyám álmomból vert fel előtte való este, mert elfeledtem citromos crême céleste-tel bekenni a karjaimat s a nyakam, a hajam vuklikba sodorni és ócska kesztyűt húzni éjszakára.
A bálon ott volt az egész vidéki társaság három vármegyéből; de a városiak közül csak mi, Kallósék, a Reviczkyek s a Zimánok. Az uradalmiaknak minden évben szokás volt a forma kedvéért meghívókat küldeni, de mint rendesen, most sem jött el senki közölök. Pedig ez egyszer grószi maga szólt Vodicskának, és kijárta, kiügyeskedte a szíves fogadását néhány hangadó családnál. De nem jött. „Asztallábhoz kötette a mámi, nem ereszti!” – mérgelődött anyám.
Én habos, sokcsipkés kék selyemruhában voltam akkor, anyám arannyal hímzett sárga brokátban. Mikor beléptünk, megint egyszer feldobbanó szívvel éreztem, hogy még mindig az elsők közt vagyunk.
A szomszéd megyeiek egy csapatban jöttek be az első tourok után; pillanat alatt megismertem köztük Tabódy Endrét. Ránéztem kényszerítő, kitartó, heves asszonyi tekintettel, kérdőn és bátorítón. Ujjongva és ámultan láttam, hogy megérzi, nyugtalan szemmel, keresve néz körül, aztán elváltozó, meglepett arccal vesz észre, és rögtön felém tart. „Mit akarok vele? – Mi van most velem, bennem” – kérdeztem magamtól hirtelen.
Táncba fogtunk, és éreztem, hogy megint látványosság vagyok; az emberek megállnak, hogy bennünk gyönyörködjenek. Szálltam a szép, karcsú legény karján félig behunyott szemmel, és arra gondoltam, hogy a tánc öröme máig szegényes és balga játszódás volt csak – ez, így az igazi, most tudtam meg csak a jelentését. Eddig csak a testem ringott, és kábult el, a vérem káprázata szállt körültem csak csalóka mámorban; de most a lelkem legmélyén, legigazabban nyílott és pattant fel valami, és ez az eggyéolvadás olyan benső, csudálatos és tiszta, hogy nem lehetne nevet adni neki. Milyen jó vagyok én most, milyen igaz, komoly és becses; hisz ő törődik velem, nem, felejtett el, már akkor is komolyan vett, a nyáron.
Szántszándékkal álmodtam vissza a jegenyéket és a holdvilágot, az ezüstszínű port s a messzi, messzi mezőt. Most valami távoli, drága mesekékség játszott ez ábrándképen, itt muzsika szólt, és ragyogva, illatosan repült, szállt minden, a fiatalság, az öröm… Egyszer, most az egyszer még!
Szédülten a fáradtságtól és mámortól értem a helyemre. Endre anyámmal váltott néhány udvarias szót. „Ó persze, a nyíri Tabódyakból! Csak nem a Pásthy Anna fia? Lehetetlen! Kedves anyjával együtt voltunk a nevelésbe!”
Csárdásra zendült, és megint ő vitt el. Néhány idevaló ismerős, akik rám várva lézengtek, tréfás méltatlankodással léptek anyámhoz. – Telekdy megint mellette ült egész este, és csak a négyest engedte táncolni nagy kegyesen. Csak mikor a szupécsárdás véget ért, vett elő korholva, megütközve az anyám. „Mit csinálsz? Legyen eszed!” – suttogta fojtottan és kicsit zavartan. Mintha maga sem tudná biztosan, hogy vélekedjék a dologról.
– Szeretem, szeretem, szeretem! – hajtogatta hevesen és makacsul, és magához szorította a karom. Bolond és boldog és fájó és új volt ez a szó, olyan meglepő és különös, mintha sohase hallottam volna azelőtt. „Mint két összekötött csónak” – gondoltam, amíg a karján végigsétáltam a báli termen.
– Magda – súgta fülembe a vacsoránál, mikor az első pezsgőket kitöltötték, és drága, csacsi, meghatott és ügyetlen szavainkat, viselkedésünket nem lesték végre egy percig; – Magda, egyetlenem, várjon rám! Egy ideig. Nem tudom, hogy mi lesz – magam sem képzelem el még, hogy miképpen –, de megbirkózom mindennel magáért. Várjon, amíg legalább gondolkodhatom ezen!… Azt mondják, menyasszony…
– Nem énrajtam múlik ez mind, Endre – feleltem megadóan, szomorún. De nagyon különösen, édesen nyilallt belém ez a nagy, eleven, szent búbánat. Nem adtam volna a világon semmiért.
Anyám túlfelől suttogva beszélt Telekdyvel; rám néztek, és láttam, hogy rólam van szó. Amit azontúl mondtunk egymásnak Tabódy Endrével, bizonytalan (meghatott, szinte jóleső) lemondás volt. Semmi biztosat nem tudtunk a magunk és egymás jövőjéről, de alig-alig mertünk nyúlni e kérdéshez. Éreztük, hogy nagyon is gyorsan jött mindez, tán magunk se bíztunk volna benne. „Egy, szép álom! – gondoltam – semmi több! Ennek is most kellett jönni!” Lankadt, hajnali zene, fülledt parfümök, hullatag csipkék, szép, szomorú, becses és őrizett emlékem volt egész életemen át ez a pár balgatag óra.
Háromkor – pedig javában állt még a bál – mama komolyan intett nekem, hogy hazamegyünk. Tabódy észrevette már a rosszallását. A kijáratig kísért bennünket, ott kezet csókolt, és hosszan a szemembe nézett. Tudtam, ez a búcsúzás. Eddig volt. Vége.
A kocsinkba beült Telekdy is, és ő kísért haza…
Anyám gyertyát gyújtott, és papucsban, halkan az ágyamhoz lépett vele.
– Nem alszol? Sírsz? Magda! Kedves kislyányom, na! Gyerekem!
Hevesen elfújtam az áruló gyertyát a kezében, és hirtelen, elszánt szorítással fontam a karom a nyaka köré. Nagyon ritka perc volt miköztünk az ilyen, tudtam, ez másnap eltitkolni való, soha fel nem emlegetni; a mi ridegségbe és köznapi kedélyességbe temetett, vérséges szeretetünk. Összeborultunk a sötétben, és sírtunk.
– Kedves jószágom, kis okosom te, nézd csak! Ez nem lehet minálunk, ilyen dolog nem lehet! Bizonytalan hosszú nóta, és annyi minden jöhet közbe. Ezek vagyonos népek, biztos, hogy nehezen engednék! És ez csak olyan beszéd, fiam; szó, felcsapó láng, ez semmi se! Egy este. Holnap hazamegy, holnapután másnak mondja, ki tudja azt a harmadik megyéből? Ilyenféle minden leánynak van, de nem komoly dolog. Gyerek, mármost vége legyen, no!
Igen, igen! Milyen okosan beszélt most. És úgy, teljesen úgy, ahogy nagyanyám mondta neki ezelőtt néhány esztendővel. És igaza van, és az anyáknak mind igazuk van, tudtam én ezt. Sokkal is okosabb voltam, semhogy valami bolondot, lehetetlent képzeljek. Mondtam is zokogva: „Hiszen tudom én, tudom én! Hagyja el!” – Csak hát kisírtam egyszer magam.
– Mink máma tisztába jöttünk egymással – mondta később csendesebben. – Én nem is mondom, hogy nekem nem tetszenék Telekdy; valamivel öregebb is vagyok nála, és eszes ember, derék is. És férjhez kell innét menni! Ma emlegette Vodicskát. Hogy mennyi harca volt temiattad a szüleivel – azt beszélte neki –, és hogy most már belenyugodtak… Hát így van ez… Csinos, kellemetes fiú az, szép jövője van. Bolondéria máma már a névvel törődni… Mostohaapa mellett nem volna jó tán neked sem; és a lyányságból is elég ennyi! Idáig első voltál, ne várd be, míg lehanyatlik a napod. Ki tudja, jön-e jobb. Az ilyen mind csak véletlen!
Így beszélt, ilyen bölcsen, anyásan, igazán sokáig.
Másnap eljött Vodicska Jenő gálában, feketében, és megkérte tőle a kezem.
A vőlegényem volt az első férfi, aki szertartásosan, gyöngéden, komolyan megcsókolta az én leányos, gőgös szájamat.

8
– Magdi, szívecském, hát megint nem kapok rá semmi pillét?
– Jaj istenem, Jenő, már most meg a pille! Hát nincs azon elég? Nincs több föle a börvelyi asszony tejének!
– Kifuttattátok, lelkem!…
Ezt már fojtottan és kicsit határozatlanul mormogja; gyűrűs, fehér kezével lassan méricskélve a fehér tejet.
Hideg ragyogású, télies, reggeli napfény játszik, és villog a gyűrűjén, a merítőkanál ezüstnyelén, a csésze porcelános ajkán. A havas világ fehér derűje elönti a tiszta szagú, új ebédlőt; a nagy vaskályhában pattog és ropog a faláng, és az ajtó kerek szemeiből melegpíros villanások verődnek, és lobogva játszanak a pohárszék fényes, politúrozott oldalán.
Az uram most kelt fel; a bajusza még kikötve, haja a zugyboló mosdástól vizesen tapad a homlokához; jószagú vizektől és szappantól friss az egész ember. De én láttam őt az imént, ahogy a tyúkszemét metélte, szétvetett lábakkal, föcskendve állt a mosdó előtt; ahogy körülményeskedőn ráspolyozta a körmeit, borszeszes kefével a selyem nyakkendőjét tisztogatta. És most elmegy innét mindjárt rendbe hozva, megreggelizve, kielégülten, mosolygósan; én pedig összeszedem utána a lomot, megvetem az ágyat, kihordom a tegnapi szennyes ruhát, eltörülöm a kávéscsészét, és mindjárt lótva-futva hozzálátok megint a cseléddel, hogy mire visszajön délben, itt rend legyen, csín, tisztaság, ebéd, meleg, minden. „Mit szól majd az úr?…” – mondogatjuk néha egymásnak. A cseléd meg én! Istenem – bolond az élet! Esztendővel ezelőtt a báli belépőmet őrizte, és a legyezőm hordta utánam!…
Most – majd egy éve így van ez már, szinte egyformán mindennap. Jókor kelek, ilyenkorig már loholja és csatázva futkosom végig a kis, háromszobás lakást, a konyhát; a vendégszobában végigtörültem már a sok porcelánfigurát az apró polcokon, aztán itt a pohárszéken a csészéket, lámpát takarítottam, ezüstöt krétáztam, söpörtem és törültem és rendezkedtem. Délig megint így, szőnyeget porolok, kilincset fényesítek, zöldséget tisztítok, és hajszolom, ellenőrzöm, szidom és oktatom a főzőmindenest, az én saját külön, egyetlen cselédemet. És ez – most már így is lesz mindig. Meddig?… Amíg csak élünk! …
Jenő kiitta a kávéját, végigfutott az újságon, kabátot vett, szivarra gyújtott; akkor odajött, hogy megcsókoljon. De most elfordultam hirtelen kedvetlenséggel.
– Na, mi az?
– Semmi! – feleltem elránduló szájjal. Egy darabig nézte az arcom, aztán hirtelen átkapott, hátrakényszerítette a fejem, és erőszakos, tréfás csókkal kereste meg makrancos szájamat. Elkacagtam magam, nem voltam komédiás természetű. Akkor előráncigálta a piros kendő alul, és mókásan megrázogatta a hajam egy fürtjét, ráveregetett a csípőmre, és hirtelen, mint akinek sürgős dolog jut eszébe, elengedett.
- Majd kikapsz máskor, ha kifut a tej, boszorkám!
Már csukódott az utcaajtó utána, és én félreálltam az ablaktól, hogy ne lásson. A havas háztetőket néztem egy ideig, a Hajdúváros utca reggeli, dermedt csendjét, majd egy nyikorogva húzódó, fagyos kútgémet a szemközti sváb udvarban. Milyen egyforma minden, ma, tegnap, mindig! Olcsó és félre utcában vettünk lakást, a Jenő irodájától külön, mert takarékoskodni kellett. Nem kapott sokat velem; a kelengyevásárlás, bútor, szép ezüstnemű után alig is maradt valami. És olyan nagy egyformaság, csend és kicsike jólét volt így az életünk: mint mikor valami készen van már, megvan, nincs hova törekedni, nincs mire várni. „Most elment – gondoltam –, délig emberek közt jár, hírt hall, szót vált mégis, diktál az irodában, az inspektorhoz megy, benéz a pénzügyhöz, tárgyalása van a törvényszéken, délfelé sörözik a Szarvasban, átmegy a Megye utcán is, a grószi háza előtt, ahová az én lánykori, virágos ablakom nyílt. Délben majd hazajön a jó ebédre, kényelmes álomra; otthonos zavartalan ölelésre a tiszta, kedves szobákban, és rá se gondol tán, hogy én itt mennyit loholok, sürgetek, hajszolódom ezért addig. Ez a látszatja nélküli, mindennap újra kezdődő, apró robotmunka; a háztartás gépezete! Egy férfiért!… 



Publisher1974, Kaffka Margit Válogatott művei, p. 967-973., Szépirodalmi Kiadó, Budapest

minimap