Kaffka Margit: Colours and years (Színek és évek in English)

Portre of Kaffka Margit

Színek és évek (Hungarian)

Pár nap múlva volt a Gazdaegylet estélye, ezen az ártatlan néven a farsang első nagy és leginkább zártkörű bálja. Hanika, a Lipi szenzál varróleány húga, megint lázasan újította, áthúzta, frissítette a pompás ruháinkat a debreceni bál után. Anyám álmomból vert fel előtte való este, mert elfeledtem citromos crême céleste-tel bekenni a karjaimat s a nyakam, a hajam vuklikba sodorni és ócska kesztyűt húzni éjszakára.
A bálon ott volt az egész vidéki társaság három vármegyéből; de a városiak közül csak mi, Kallósék, a Reviczkyek s a Zimánok. Az uradalmiaknak minden évben szokás volt a forma kedvéért meghívókat küldeni, de mint rendesen, most sem jött el senki közölök. Pedig ez egyszer grószi maga szólt Vodicskának, és kijárta, kiügyeskedte a szíves fogadását néhány hangadó családnál. De nem jött. „Asztallábhoz kötette a mámi, nem ereszti!” – mérgelődött anyám.
Én habos, sokcsipkés kék selyemruhában voltam akkor, anyám arannyal hímzett sárga brokátban. Mikor beléptünk, megint egyszer feldobbanó szívvel éreztem, hogy még mindig az elsők közt vagyunk.
A szomszéd megyeiek egy csapatban jöttek be az első tourok után; pillanat alatt megismertem köztük Tabódy Endrét. Ránéztem kényszerítő, kitartó, heves asszonyi tekintettel, kérdőn és bátorítón. Ujjongva és ámultan láttam, hogy megérzi, nyugtalan szemmel, keresve néz körül, aztán elváltozó, meglepett arccal vesz észre, és rögtön felém tart. „Mit akarok vele? – Mi van most velem, bennem” – kérdeztem magamtól hirtelen.
Táncba fogtunk, és éreztem, hogy megint látványosság vagyok; az emberek megállnak, hogy bennünk gyönyörködjenek. Szálltam a szép, karcsú legény karján félig behunyott szemmel, és arra gondoltam, hogy a tánc öröme máig szegényes és balga játszódás volt csak – ez, így az igazi, most tudtam meg csak a jelentését. Eddig csak a testem ringott, és kábult el, a vérem káprázata szállt körültem csak csalóka mámorban; de most a lelkem legmélyén, legigazabban nyílott és pattant fel valami, és ez az eggyéolvadás olyan benső, csudálatos és tiszta, hogy nem lehetne nevet adni neki. Milyen jó vagyok én most, milyen igaz, komoly és becses; hisz ő törődik velem, nem, felejtett el, már akkor is komolyan vett, a nyáron.
Szántszándékkal álmodtam vissza a jegenyéket és a holdvilágot, az ezüstszínű port s a messzi, messzi mezőt. Most valami távoli, drága mesekékség játszott ez ábrándképen, itt muzsika szólt, és ragyogva, illatosan repült, szállt minden, a fiatalság, az öröm… Egyszer, most az egyszer még!
Szédülten a fáradtságtól és mámortól értem a helyemre. Endre anyámmal váltott néhány udvarias szót. „Ó persze, a nyíri Tabódyakból! Csak nem a Pásthy Anna fia? Lehetetlen! Kedves anyjával együtt voltunk a nevelésbe!”
Csárdásra zendült, és megint ő vitt el. Néhány idevaló ismerős, akik rám várva lézengtek, tréfás méltatlankodással léptek anyámhoz. – Telekdy megint mellette ült egész este, és csak a négyest engedte táncolni nagy kegyesen. Csak mikor a szupécsárdás véget ért, vett elő korholva, megütközve az anyám. „Mit csinálsz? Legyen eszed!” – suttogta fojtottan és kicsit zavartan. Mintha maga sem tudná biztosan, hogy vélekedjék a dologról.
– Szeretem, szeretem, szeretem! – hajtogatta hevesen és makacsul, és magához szorította a karom. Bolond és boldog és fájó és új volt ez a szó, olyan meglepő és különös, mintha sohase hallottam volna azelőtt. „Mint két összekötött csónak” – gondoltam, amíg a karján végigsétáltam a báli termen.
– Magda – súgta fülembe a vacsoránál, mikor az első pezsgőket kitöltötték, és drága, csacsi, meghatott és ügyetlen szavainkat, viselkedésünket nem lesték végre egy percig; – Magda, egyetlenem, várjon rám! Egy ideig. Nem tudom, hogy mi lesz – magam sem képzelem el még, hogy miképpen –, de megbirkózom mindennel magáért. Várjon, amíg legalább gondolkodhatom ezen!… Azt mondják, menyasszony…
– Nem énrajtam múlik ez mind, Endre – feleltem megadóan, szomorún. De nagyon különösen, édesen nyilallt belém ez a nagy, eleven, szent búbánat. Nem adtam volna a világon semmiért.
Anyám túlfelől suttogva beszélt Telekdyvel; rám néztek, és láttam, hogy rólam van szó. Amit azontúl mondtunk egymásnak Tabódy Endrével, bizonytalan (meghatott, szinte jóleső) lemondás volt. Semmi biztosat nem tudtunk a magunk és egymás jövőjéről, de alig-alig mertünk nyúlni e kérdéshez. Éreztük, hogy nagyon is gyorsan jött mindez, tán magunk se bíztunk volna benne. „Egy, szép álom! – gondoltam – semmi több! Ennek is most kellett jönni!” Lankadt, hajnali zene, fülledt parfümök, hullatag csipkék, szép, szomorú, becses és őrizett emlékem volt egész életemen át ez a pár balgatag óra.
Háromkor – pedig javában állt még a bál – mama komolyan intett nekem, hogy hazamegyünk. Tabódy észrevette már a rosszallását. A kijáratig kísért bennünket, ott kezet csókolt, és hosszan a szemembe nézett. Tudtam, ez a búcsúzás. Eddig volt. Vége.
A kocsinkba beült Telekdy is, és ő kísért haza…
Anyám gyertyát gyújtott, és papucsban, halkan az ágyamhoz lépett vele.
– Nem alszol? Sírsz? Magda! Kedves kislyányom, na! Gyerekem!
Hevesen elfújtam az áruló gyertyát a kezében, és hirtelen, elszánt szorítással fontam a karom a nyaka köré. Nagyon ritka perc volt miköztünk az ilyen, tudtam, ez másnap eltitkolni való, soha fel nem emlegetni; a mi ridegségbe és köznapi kedélyességbe temetett, vérséges szeretetünk. Összeborultunk a sötétben, és sírtunk.
– Kedves jószágom, kis okosom te, nézd csak! Ez nem lehet minálunk, ilyen dolog nem lehet! Bizonytalan hosszú nóta, és annyi minden jöhet közbe. Ezek vagyonos népek, biztos, hogy nehezen engednék! És ez csak olyan beszéd, fiam; szó, felcsapó láng, ez semmi se! Egy este. Holnap hazamegy, holnapután másnak mondja, ki tudja azt a harmadik megyéből? Ilyenféle minden leánynak van, de nem komoly dolog. Gyerek, mármost vége legyen, no!
Igen, igen! Milyen okosan beszélt most. És úgy, teljesen úgy, ahogy nagyanyám mondta neki ezelőtt néhány esztendővel. És igaza van, és az anyáknak mind igazuk van, tudtam én ezt. Sokkal is okosabb voltam, semhogy valami bolondot, lehetetlent képzeljek. Mondtam is zokogva: „Hiszen tudom én, tudom én! Hagyja el!” – Csak hát kisírtam egyszer magam.
– Mink máma tisztába jöttünk egymással – mondta később csendesebben. – Én nem is mondom, hogy nekem nem tetszenék Telekdy; valamivel öregebb is vagyok nála, és eszes ember, derék is. És férjhez kell innét menni! Ma emlegette Vodicskát. Hogy mennyi harca volt temiattad a szüleivel – azt beszélte neki –, és hogy most már belenyugodtak… Hát így van ez… Csinos, kellemetes fiú az, szép jövője van. Bolondéria máma már a névvel törődni… Mostohaapa mellett nem volna jó tán neked sem; és a lyányságból is elég ennyi! Idáig első voltál, ne várd be, míg lehanyatlik a napod. Ki tudja, jön-e jobb. Az ilyen mind csak véletlen!
Így beszélt, ilyen bölcsen, anyásan, igazán sokáig.
Másnap eljött Vodicska Jenő gálában, feketében, és megkérte tőle a kezem.
A vőlegényem volt az első férfi, aki szertartásosan, gyöngéden, komolyan megcsókolta az én leányos, gőgös szájamat.

8
– Magdi, szívecském, hát megint nem kapok rá semmi pillét?
– Jaj istenem, Jenő, már most meg a pille! Hát nincs azon elég? Nincs több föle a börvelyi asszony tejének!
– Kifuttattátok, lelkem!…
Ezt már fojtottan és kicsit határozatlanul mormogja; gyűrűs, fehér kezével lassan méricskélve a fehér tejet.
Hideg ragyogású, télies, reggeli napfény játszik, és villog a gyűrűjén, a merítőkanál ezüstnyelén, a csésze porcelános ajkán. A havas világ fehér derűje elönti a tiszta szagú, új ebédlőt; a nagy vaskályhában pattog és ropog a faláng, és az ajtó kerek szemeiből melegpíros villanások verődnek, és lobogva játszanak a pohárszék fényes, politúrozott oldalán.
Az uram most kelt fel; a bajusza még kikötve, haja a zugyboló mosdástól vizesen tapad a homlokához; jószagú vizektől és szappantól friss az egész ember. De én láttam őt az imént, ahogy a tyúkszemét metélte, szétvetett lábakkal, föcskendve állt a mosdó előtt; ahogy körülményeskedőn ráspolyozta a körmeit, borszeszes kefével a selyem nyakkendőjét tisztogatta. És most elmegy innét mindjárt rendbe hozva, megreggelizve, kielégülten, mosolygósan; én pedig összeszedem utána a lomot, megvetem az ágyat, kihordom a tegnapi szennyes ruhát, eltörülöm a kávéscsészét, és mindjárt lótva-futva hozzálátok megint a cseléddel, hogy mire visszajön délben, itt rend legyen, csín, tisztaság, ebéd, meleg, minden. „Mit szól majd az úr?…” – mondogatjuk néha egymásnak. A cseléd meg én! Istenem – bolond az élet! Esztendővel ezelőtt a báli belépőmet őrizte, és a legyezőm hordta utánam!…
Most – majd egy éve így van ez már, szinte egyformán mindennap. Jókor kelek, ilyenkorig már loholja és csatázva futkosom végig a kis, háromszobás lakást, a konyhát; a vendégszobában végigtörültem már a sok porcelánfigurát az apró polcokon, aztán itt a pohárszéken a csészéket, lámpát takarítottam, ezüstöt krétáztam, söpörtem és törültem és rendezkedtem. Délig megint így, szőnyeget porolok, kilincset fényesítek, zöldséget tisztítok, és hajszolom, ellenőrzöm, szidom és oktatom a főzőmindenest, az én saját külön, egyetlen cselédemet. És ez – most már így is lesz mindig. Meddig?… Amíg csak élünk! …
Jenő kiitta a kávéját, végigfutott az újságon, kabátot vett, szivarra gyújtott; akkor odajött, hogy megcsókoljon. De most elfordultam hirtelen kedvetlenséggel.
– Na, mi az?
– Semmi! – feleltem elránduló szájjal. Egy darabig nézte az arcom, aztán hirtelen átkapott, hátrakényszerítette a fejem, és erőszakos, tréfás csókkal kereste meg makrancos szájamat. Elkacagtam magam, nem voltam komédiás természetű. Akkor előráncigálta a piros kendő alul, és mókásan megrázogatta a hajam egy fürtjét, ráveregetett a csípőmre, és hirtelen, mint akinek sürgős dolog jut eszébe, elengedett.
- Majd kikapsz máskor, ha kifut a tej, boszorkám!
Már csukódott az utcaajtó utána, és én félreálltam az ablaktól, hogy ne lásson. A havas háztetőket néztem egy ideig, a Hajdúváros utca reggeli, dermedt csendjét, majd egy nyikorogva húzódó, fagyos kútgémet a szemközti sváb udvarban. Milyen egyforma minden, ma, tegnap, mindig! Olcsó és félre utcában vettünk lakást, a Jenő irodájától külön, mert takarékoskodni kellett. Nem kapott sokat velem; a kelengyevásárlás, bútor, szép ezüstnemű után alig is maradt valami. És olyan nagy egyformaság, csend és kicsike jólét volt így az életünk: mint mikor valami készen van már, megvan, nincs hova törekedni, nincs mire várni. „Most elment – gondoltam –, délig emberek közt jár, hírt hall, szót vált mégis, diktál az irodában, az inspektorhoz megy, benéz a pénzügyhöz, tárgyalása van a törvényszéken, délfelé sörözik a Szarvasban, átmegy a Megye utcán is, a grószi háza előtt, ahová az én lánykori, virágos ablakom nyílt. Délben majd hazajön a jó ebédre, kényelmes álomra; otthonos zavartalan ölelésre a tiszta, kedves szobákban, és rá se gondol tán, hogy én itt mennyit loholok, sürgetek, hajszolódom ezért addig. Ez a látszatja nélküli, mindennap újra kezdődő, apró robotmunka; a háztartás gépezete! Egy férfiért!… 



Publisher1974, Kaffka Margit Válogatott művei, p. 967-973., Szépirodalmi Kiadó, Budapest

Colours and years (English)

A couple of days later there was the Farmers' Union soiree, an innocent name for the first large ball of the carnival season and the most select one. Hanika, the younger sister of Lipi the broker, and our seamstress, once more frantically remade, altered and freshened up our magnificent dresses after the ball at Debrecen. The night before it, my mother woke me from sleep because I had forgotten to put lemon crême celeste on my arms and neck, to do my hair in ringlets and to wear a pair of old gloves for the night.
All the creme of society from three counties was at the ball, but the towns were represented only by us, the Kallóses, Reviczkys and Zimáns. Every year it was the custom to send invitations to the estate officials for the sake of propriety, but as usual not one of them came on this occasion either. Yet for once grandma herself had spoken to Vodicska, and had managed to arrange a welcome for him from a few influential families. But he did not come. 'Mummy's tied him to the table-leg; she wont let him go!' said my mother crossly.
At that ball I was in a foamy blue silk dress with a lot of lace about it, my mother in a yellow brocade embroidered with gold thread. When we entered, my heart leapt once again at the realization that we were still among the leaders.
Guests from the neighbouring counties entered in a single group after the first few dances. At first glance I caught sight of Endre Tabódy among them. I looked at him with a compelling, long, passionate female gaze, questioningly and encouragingly.
With a thrill of amazement I saw that he felt it; he looked around with restless and searching eyes, then with a changing, surprised expression caught sight of me and immediately made his way towards me. 'What do I want with him? What's happening to me and in me now?' I suddenly asked myself.
We began to dance, and I sensed that once again I was an attractive sight; people stopped to enjoy watching us. With halfclosed eyes I floated on the arm of the slender, good-looking young man, and thought that till today the delight of dancing had been only a shabby and stupid piece of play-acting; this was the real thing, and only now did I learn its true meaning. Up to now only my body swayed and became dizzy, the glamour of my blood floated around me only in deceptive ecstasy; but now in the depths of my soul something opened and sprang up with utter reality, and this fusion was so intimate, wonderful and pure that it would be impossible to give it a name. How good, I am now, how true, serious and precious! Why, he does care for me, he has not forgotten me! And even then, in the summer, he took me seriously.
I deliberately conjured up once again the vision of the poplars and the moonlight, the silvery dust and the far, far distant fields. Now a distant, precious, mythical blueness played over this vision; here music played and everything - youth and joy - flew and floated in glittering light and perfume... Once, just this once again!
Dizzy with weariness and ecstasy I got back to my chair. Endre exchanged a few polite words with my mother. 'Oh of course, one of the Tabódys from the Nyírség! Surely not Anna Pásthy's son? Impossible! Your mother and I were together at boarding school!'
The band struck up a csárdás and once again he was my partner. A few local acquaintances who were standing around waiting for me, went up to my mother, pretending to be annoyed. Once again Telekdy sat beside her the whole evening and only allowed her, with great condescension, to dance the quadrille. Only when the supper csárdás came to an end did my mother, scandalized, take me to task 'What are you doing? Do be sensible!' she whispered, stifled and somewhat confused. She herself did not seem to be certain what to think about the affair.
'I love you, I love you, I love you!' he kept saying to me passionately and stubbornly as he squeezed my arm close to his.
This new confession made me angry, and glad and pained, as surprising and peculiar as if I had never heard it before. 'Like two boats moored alongside each other, I thought as I walked the length of the ballroom on his arm.
'Magda!' he whispered into my ear at dinner, when the first champagne-glasses had been filled, and for a minute our precious, silly, emotional and clumsy words and behaviour were not being
watched. 'At last, Magda, my only one, wait for me! For a while. I don't know what's going to happen – I myself cant yet envision how…, but I'll wrestle with anyone for you. Wait while at least I can think about it… They say you're engaged…'
All this doesn't depend on me, Endre, I replied resignedly, sorrowfully. But this great, piercing, sacred distress shot through me with a very strange sweetness. I would not have given it up for anything in the world.
On the other side of the ballroom, my mother was talking in whispers with Telekdy. They looked at me and I saw they were discussing me. What Endre Tabódy and I said to each other beyond that was irresolute, touching, almost welcome resignation. We knew nothing certain about our own and each other's future, but we scarcely dared to touch on the problem. We felt that all this had come very suddenly indeed, and perhaps we ourselves did not really trust in it. 'A lovely dream!' I thought, 'Nothing more! This, too, had to come now!' Listless music at dawn, stifling perfumes, drooping lace - a beautiful, sad, precious memory of those few foolish hours has been preserved in me my whole life through.
At three o'clock, though the ball was still in full swing, my mother beckoned firmly to me that we were to got home. Tabódy had already observed her disapproval. He escorted us to the door, kissed my hand there and looked long into my eyes. I knew that this was farewell. It had lasted up to then. Now it was over. Telekdy got into our carriage, and it was he who accompanied us home. My mother lit a candle, and in her slippers softly brought it to my bedside.
Are you asleep? – Crying? Magda! There, There, my dear little girl! My darling child!'
Fiercely I blew out the revealing candle in her hand and with a sudden, determined hug threw my arms around her neck. This, I knew, was a very rare moment between us, and something
to be kept secret next day, never to be mentioned; our kindred affection had to be buried in frigidity and everyday sociability. We hugged each other in the darkness and wept.
'My darling little creature, you clever little thing, just look! For us this just isn't possible; you can’t do this! It's a long, uncertain business and so much can happen in the meantime. These folks are wealthy, you can be sure they'd find it difficult to allow it. And all this is just talk, my dear; words, a sudden flame - they're nothing! Just one evening. Tomorrow he'll go home; the next day he'll say it to someone else, who knows who, from goodness knows where… Such affairs happen to every girl, but they're not serious. You're a child; just put an end to it now.'
Yes, yes! How sensibly she was speaking now. And exactly, precisely how my grandmother had spoken to her a few years before. And she was right; mothers are always right, I knew perfectly well. And I was far too sensible to take anything crazy or impossible into my head. And through my tears I said. 'But of course I know that, I know it! Do stop it!' All the same, I cried my eyes out for once.
'Today we've cleared the air between us, she said later, more calmly. 'I'm not saying that Telekdy wouldn't suit me either; I'm a bit older than he is, and he's a clever man, a fine one, too. And I've got to get married and get away from here! Today he mentioned Vodicska. And what battles he's had with his parents over you - he told him this - and that now they've come to terms with the idea... Well, that's how it is... He's a handsome, pleasant lad with a fine future. It's madness today to bother about a name... Maybe you might not settle down well either with a stepfather, and you've had quite enough of girlhood. Up to now you've come first, don't wait until your sun begins to set! Who knows whether anyone better will come along? Such things all depend on chance!'
This was how she spoke, so wisely, so maternally, and for quite a long time.
Next day Jenő Vodicska turned up in his black Sunday best and asked her for my hand.
My fiancé was the first man to kiss my girlish, haughty lips ceremoniously, tenderly and solemnly.
'Maggie, my darling, aren't I going to get any skin on my milk again?'
'Oh heavens, Jenő! Is it the skin now? Haven't you had enough of that? The milk from the woman at Börvely doesn't have any more on it!'
'You let it boil over, my love!…'
He muttered this in a stifled voice and rather indecisively, slowly measuring out the white milk with his beringed white hand.
The wintry morning sunshine gleamed cold as it played and glinted on his ring, on the silver handle of the ladle and the porcelain rim of the cup. The white brightness of the snow-covered world filled the fresh-smelling new dining room; in the big iron stove, wood crackled and spattered flames, and hot red flashes were reflected from the round eyes of the door and flickered playfully on the gleaming varnished side of the cupboard.
My husband had just gotten up. His moustache was still pressed down and his hair, wet and tousled from washing, stuck to his forehead; the whole man was fresh with well-perfumed water and soap. But just now I had seen him cutting his corns, standing with his legs wide apart and puffing in front of the washbasin; I had seen him clumsily filing his nails and cleaning his silk tie with a brush dipped in spirits. And now he was about to leave here tidied up, breakfasted, satisfied and smiling, while I picked up the rubbish after him, made the bed, carried away yesterday's dirty clothes, wiped the coffee-cup and immediately started rushing around again with the servant, so that by the time he returned at midday there would be order, neatness, cleanliness, lunch, warmth and everything. 'What would the master say?' we sometimes asked each other. The servant and I! Goodness, how crazy life is! And a year ago he looked after my invitation to the ball and carried my fan for me!...
Now - and it has been like this for almost a year, every day is more or less the same. I get up early and until this hour, rush right through the kitchen and the little three-roomed flat in
a running battle; in the drawing-room I have already dusted all
the porcelain figures on the tiny shelves, cleaned the cups and the lamp on the sideboard, then polished the silver with chalk-dust, swept and dusted and put everything straight. Till noonday it will be the same again: I beat carpets, polish door-handles, clean the vegetables and drive, stand over, curse and train the cook, who is also my lady's maid and only servant. And this – well, this is how it will be now for ever. How long?… As long as we live!…
Jenő drank up his coffee, ran his eyes over the newspaper, put on a coat and lit a cigar; then he came over to kiss me. But now I turned away in sudden dejection. 'Why, what's the matter?'
'Nothing!' I replied, tightening my lips. He gazed at my face for a while, then suddenly embraced me, forced my head back and planted a forceful, jocular kiss on my stubborn mouth. I burst out laughing; I was not one to put on an act. Then he pulled a lock of hair from under my red head-scarf and waggled it comically, gave me a slap on the thigh and suddenly let go of me as if something urgent had suddenly occurred to him.
'You're in for it next time the milk boils over, my little witch!' The front door had already closed behind him, and I drew away from the window so that he could not see me. For a while I looked at the snow-covered roofs of the houses and the frozen morning silence of Hajdú Town Street, and then at a frosty well-sweep in the yard of the Swabian house opposite, which creaked as it moved. How monotonous everything was, today, yesterday and for ever!
We had taken a flat in a cheap and out-of-the-way street, away from Jenő’s office, because we had to economize. He did not get much when he married me; there was scarcely anything left after buying the trousseau, furniture and some fine silver. And so our life consisted of great monotony, quiet and with a little comfort, just as when something is complete: it exists, and there is nothing to strive for, nothing to expect. 'Now he's gone, I thought; 'till noonday he'll be among people, hearing news, exchanging a few words, dictating in the office, going off to see the inspector, dropping in at the finance office, involved in a case at the law-courts, then towards noon he'll have a drink at the Stag, and cross County Street in front of grandma's house where my flower-filled window opened on to it in my girlhood. Then at noon he'll come home for a good lunch and a comfortable nap, to a homely, tranquil embrace in the clean and pleasant rooms, and maybe he'll not give a single thought to how much I gallop around here, hurrying and bustling about all the time. This is the unavailing, odd-jobbing drudgery that begins a new each day, the mechanism of housekeeping! Just for a man!'


Source of the quotationColours and years, p. 63-69., Corvina, Budapest, 1999

minimap