Kaffka Margit: Fabry a roky (Színek és évek in Slovak)

Portre of Kaffka Margit

Színek és évek (Hungarian)

Pár nap múlva volt a Gazdaegylet estélye, ezen az ártatlan néven a farsang első nagy és leginkább zártkörű bálja. Hanika, a Lipi szenzál varróleány húga, megint lázasan újította, áthúzta, frissítette a pompás ruháinkat a debreceni bál után. Anyám álmomból vert fel előtte való este, mert elfeledtem citromos crême céleste-tel bekenni a karjaimat s a nyakam, a hajam vuklikba sodorni és ócska kesztyűt húzni éjszakára.
A bálon ott volt az egész vidéki társaság három vármegyéből; de a városiak közül csak mi, Kallósék, a Reviczkyek s a Zimánok. Az uradalmiaknak minden évben szokás volt a forma kedvéért meghívókat küldeni, de mint rendesen, most sem jött el senki közölök. Pedig ez egyszer grószi maga szólt Vodicskának, és kijárta, kiügyeskedte a szíves fogadását néhány hangadó családnál. De nem jött. „Asztallábhoz kötette a mámi, nem ereszti!” – mérgelődött anyám.
Én habos, sokcsipkés kék selyemruhában voltam akkor, anyám arannyal hímzett sárga brokátban. Mikor beléptünk, megint egyszer feldobbanó szívvel éreztem, hogy még mindig az elsők közt vagyunk.
A szomszéd megyeiek egy csapatban jöttek be az első tourok után; pillanat alatt megismertem köztük Tabódy Endrét. Ránéztem kényszerítő, kitartó, heves asszonyi tekintettel, kérdőn és bátorítón. Ujjongva és ámultan láttam, hogy megérzi, nyugtalan szemmel, keresve néz körül, aztán elváltozó, meglepett arccal vesz észre, és rögtön felém tart. „Mit akarok vele? – Mi van most velem, bennem” – kérdeztem magamtól hirtelen.
Táncba fogtunk, és éreztem, hogy megint látványosság vagyok; az emberek megállnak, hogy bennünk gyönyörködjenek. Szálltam a szép, karcsú legény karján félig behunyott szemmel, és arra gondoltam, hogy a tánc öröme máig szegényes és balga játszódás volt csak – ez, így az igazi, most tudtam meg csak a jelentését. Eddig csak a testem ringott, és kábult el, a vérem káprázata szállt körültem csak csalóka mámorban; de most a lelkem legmélyén, legigazabban nyílott és pattant fel valami, és ez az eggyéolvadás olyan benső, csudálatos és tiszta, hogy nem lehetne nevet adni neki. Milyen jó vagyok én most, milyen igaz, komoly és becses; hisz ő törődik velem, nem, felejtett el, már akkor is komolyan vett, a nyáron.
Szántszándékkal álmodtam vissza a jegenyéket és a holdvilágot, az ezüstszínű port s a messzi, messzi mezőt. Most valami távoli, drága mesekékség játszott ez ábrándképen, itt muzsika szólt, és ragyogva, illatosan repült, szállt minden, a fiatalság, az öröm… Egyszer, most az egyszer még!
Szédülten a fáradtságtól és mámortól értem a helyemre. Endre anyámmal váltott néhány udvarias szót. „Ó persze, a nyíri Tabódyakból! Csak nem a Pásthy Anna fia? Lehetetlen! Kedves anyjával együtt voltunk a nevelésbe!”
Csárdásra zendült, és megint ő vitt el. Néhány idevaló ismerős, akik rám várva lézengtek, tréfás méltatlankodással léptek anyámhoz. – Telekdy megint mellette ült egész este, és csak a négyest engedte táncolni nagy kegyesen. Csak mikor a szupécsárdás véget ért, vett elő korholva, megütközve az anyám. „Mit csinálsz? Legyen eszed!” – suttogta fojtottan és kicsit zavartan. Mintha maga sem tudná biztosan, hogy vélekedjék a dologról.
– Szeretem, szeretem, szeretem! – hajtogatta hevesen és makacsul, és magához szorította a karom. Bolond és boldog és fájó és új volt ez a szó, olyan meglepő és különös, mintha sohase hallottam volna azelőtt. „Mint két összekötött csónak” – gondoltam, amíg a karján végigsétáltam a báli termen.
– Magda – súgta fülembe a vacsoránál, mikor az első pezsgőket kitöltötték, és drága, csacsi, meghatott és ügyetlen szavainkat, viselkedésünket nem lesték végre egy percig; – Magda, egyetlenem, várjon rám! Egy ideig. Nem tudom, hogy mi lesz – magam sem képzelem el még, hogy miképpen –, de megbirkózom mindennel magáért. Várjon, amíg legalább gondolkodhatom ezen!… Azt mondják, menyasszony…
– Nem énrajtam múlik ez mind, Endre – feleltem megadóan, szomorún. De nagyon különösen, édesen nyilallt belém ez a nagy, eleven, szent búbánat. Nem adtam volna a világon semmiért.
Anyám túlfelől suttogva beszélt Telekdyvel; rám néztek, és láttam, hogy rólam van szó. Amit azontúl mondtunk egymásnak Tabódy Endrével, bizonytalan (meghatott, szinte jóleső) lemondás volt. Semmi biztosat nem tudtunk a magunk és egymás jövőjéről, de alig-alig mertünk nyúlni e kérdéshez. Éreztük, hogy nagyon is gyorsan jött mindez, tán magunk se bíztunk volna benne. „Egy, szép álom! – gondoltam – semmi több! Ennek is most kellett jönni!” Lankadt, hajnali zene, fülledt parfümök, hullatag csipkék, szép, szomorú, becses és őrizett emlékem volt egész életemen át ez a pár balgatag óra.
Háromkor – pedig javában állt még a bál – mama komolyan intett nekem, hogy hazamegyünk. Tabódy észrevette már a rosszallását. A kijáratig kísért bennünket, ott kezet csókolt, és hosszan a szemembe nézett. Tudtam, ez a búcsúzás. Eddig volt. Vége.
A kocsinkba beült Telekdy is, és ő kísért haza…
Anyám gyertyát gyújtott, és papucsban, halkan az ágyamhoz lépett vele.
– Nem alszol? Sírsz? Magda! Kedves kislyányom, na! Gyerekem!
Hevesen elfújtam az áruló gyertyát a kezében, és hirtelen, elszánt szorítással fontam a karom a nyaka köré. Nagyon ritka perc volt miköztünk az ilyen, tudtam, ez másnap eltitkolni való, soha fel nem emlegetni; a mi ridegségbe és köznapi kedélyességbe temetett, vérséges szeretetünk. Összeborultunk a sötétben, és sírtunk.
– Kedves jószágom, kis okosom te, nézd csak! Ez nem lehet minálunk, ilyen dolog nem lehet! Bizonytalan hosszú nóta, és annyi minden jöhet közbe. Ezek vagyonos népek, biztos, hogy nehezen engednék! És ez csak olyan beszéd, fiam; szó, felcsapó láng, ez semmi se! Egy este. Holnap hazamegy, holnapután másnak mondja, ki tudja azt a harmadik megyéből? Ilyenféle minden leánynak van, de nem komoly dolog. Gyerek, mármost vége legyen, no!
Igen, igen! Milyen okosan beszélt most. És úgy, teljesen úgy, ahogy nagyanyám mondta neki ezelőtt néhány esztendővel. És igaza van, és az anyáknak mind igazuk van, tudtam én ezt. Sokkal is okosabb voltam, semhogy valami bolondot, lehetetlent képzeljek. Mondtam is zokogva: „Hiszen tudom én, tudom én! Hagyja el!” – Csak hát kisírtam egyszer magam.
– Mink máma tisztába jöttünk egymással – mondta később csendesebben. – Én nem is mondom, hogy nekem nem tetszenék Telekdy; valamivel öregebb is vagyok nála, és eszes ember, derék is. És férjhez kell innét menni! Ma emlegette Vodicskát. Hogy mennyi harca volt temiattad a szüleivel – azt beszélte neki –, és hogy most már belenyugodtak… Hát így van ez… Csinos, kellemetes fiú az, szép jövője van. Bolondéria máma már a névvel törődni… Mostohaapa mellett nem volna jó tán neked sem; és a lyányságból is elég ennyi! Idáig első voltál, ne várd be, míg lehanyatlik a napod. Ki tudja, jön-e jobb. Az ilyen mind csak véletlen!
Így beszélt, ilyen bölcsen, anyásan, igazán sokáig.
Másnap eljött Vodicska Jenő gálában, feketében, és megkérte tőle a kezem.
A vőlegényem volt az első férfi, aki szertartásosan, gyöngéden, komolyan megcsókolta az én leányos, gőgös szájamat.

8
– Magdi, szívecském, hát megint nem kapok rá semmi pillét?
– Jaj istenem, Jenő, már most meg a pille! Hát nincs azon elég? Nincs több föle a börvelyi asszony tejének!
– Kifuttattátok, lelkem!…
Ezt már fojtottan és kicsit határozatlanul mormogja; gyűrűs, fehér kezével lassan méricskélve a fehér tejet.
Hideg ragyogású, télies, reggeli napfény játszik, és villog a gyűrűjén, a merítőkanál ezüstnyelén, a csésze porcelános ajkán. A havas világ fehér derűje elönti a tiszta szagú, új ebédlőt; a nagy vaskályhában pattog és ropog a faláng, és az ajtó kerek szemeiből melegpíros villanások verődnek, és lobogva játszanak a pohárszék fényes, politúrozott oldalán.
Az uram most kelt fel; a bajusza még kikötve, haja a zugyboló mosdástól vizesen tapad a homlokához; jószagú vizektől és szappantól friss az egész ember. De én láttam őt az imént, ahogy a tyúkszemét metélte, szétvetett lábakkal, föcskendve állt a mosdó előtt; ahogy körülményeskedőn ráspolyozta a körmeit, borszeszes kefével a selyem nyakkendőjét tisztogatta. És most elmegy innét mindjárt rendbe hozva, megreggelizve, kielégülten, mosolygósan; én pedig összeszedem utána a lomot, megvetem az ágyat, kihordom a tegnapi szennyes ruhát, eltörülöm a kávéscsészét, és mindjárt lótva-futva hozzálátok megint a cseléddel, hogy mire visszajön délben, itt rend legyen, csín, tisztaság, ebéd, meleg, minden. „Mit szól majd az úr?…” – mondogatjuk néha egymásnak. A cseléd meg én! Istenem – bolond az élet! Esztendővel ezelőtt a báli belépőmet őrizte, és a legyezőm hordta utánam!…
Most – majd egy éve így van ez már, szinte egyformán mindennap. Jókor kelek, ilyenkorig már loholja és csatázva futkosom végig a kis, háromszobás lakást, a konyhát; a vendégszobában végigtörültem már a sok porcelánfigurát az apró polcokon, aztán itt a pohárszéken a csészéket, lámpát takarítottam, ezüstöt krétáztam, söpörtem és törültem és rendezkedtem. Délig megint így, szőnyeget porolok, kilincset fényesítek, zöldséget tisztítok, és hajszolom, ellenőrzöm, szidom és oktatom a főzőmindenest, az én saját külön, egyetlen cselédemet. És ez – most már így is lesz mindig. Meddig?… Amíg csak élünk! …
Jenő kiitta a kávéját, végigfutott az újságon, kabátot vett, szivarra gyújtott; akkor odajött, hogy megcsókoljon. De most elfordultam hirtelen kedvetlenséggel.
– Na, mi az?
– Semmi! – feleltem elránduló szájjal. Egy darabig nézte az arcom, aztán hirtelen átkapott, hátrakényszerítette a fejem, és erőszakos, tréfás csókkal kereste meg makrancos szájamat. Elkacagtam magam, nem voltam komédiás természetű. Akkor előráncigálta a piros kendő alul, és mókásan megrázogatta a hajam egy fürtjét, ráveregetett a csípőmre, és hirtelen, mint akinek sürgős dolog jut eszébe, elengedett.
- Majd kikapsz máskor, ha kifut a tej, boszorkám!
Már csukódott az utcaajtó utána, és én félreálltam az ablaktól, hogy ne lásson. A havas háztetőket néztem egy ideig, a Hajdúváros utca reggeli, dermedt csendjét, majd egy nyikorogva húzódó, fagyos kútgémet a szemközti sváb udvarban. Milyen egyforma minden, ma, tegnap, mindig! Olcsó és félre utcában vettünk lakást, a Jenő irodájától külön, mert takarékoskodni kellett. Nem kapott sokat velem; a kelengyevásárlás, bútor, szép ezüstnemű után alig is maradt valami. És olyan nagy egyformaság, csend és kicsike jólét volt így az életünk: mint mikor valami készen van már, megvan, nincs hova törekedni, nincs mire várni. „Most elment – gondoltam –, délig emberek közt jár, hírt hall, szót vált mégis, diktál az irodában, az inspektorhoz megy, benéz a pénzügyhöz, tárgyalása van a törvényszéken, délfelé sörözik a Szarvasban, átmegy a Megye utcán is, a grószi háza előtt, ahová az én lánykori, virágos ablakom nyílt. Délben majd hazajön a jó ebédre, kényelmes álomra; otthonos zavartalan ölelésre a tiszta, kedves szobákban, és rá se gondol tán, hogy én itt mennyit loholok, sürgetek, hajszolódom ezért addig. Ez a látszatja nélküli, mindennap újra kezdődő, apró robotmunka; a háztartás gépezete! Egy férfiért!… 



Publisher1974, Kaffka Margit Válogatott művei, p. 967-973., Szépirodalmi Kiadó, Budapest

Fabry a roky (Slovak)

O niekoľko dní bol večierok Gazdovského spolku; pod takým nevinným menom figuroval prvý veľký fašiangový ples, na ktorom bola najväčšmi uzavretá spoločnosť. Krajčírka Hanika, sestra agenta Lipiho, znova horúčkovito obnovovala, prešívala, upravovala naše krásne toalety po debrecínskom plese. Večer pred plesom ma matka zobudila zo spánku, lebo som si zabudla natrieť ramená a krk citrónovým krémom „céleste“, natočiť si vlasy a na noc si natiahnuť staré rukavice.
Na plese bola celá vidiecka spoločnosť z troch žúp; z mešťanov iba my, Kallósovci, Reviczkyovci a Zimánovci. Bolo zvykom každý rok formálne poslať pozvánky aj statkárovej rodine, ale nik neprišiel, ako vždy. Napriek tomu, že ómama sama pozvala Vodičku a šikovne zariadila, aby ho milo prijali niekoľké rodiny, ktoré udávali tón, neprišiel. „Mater ho priviazala k stolovej nohe!“ zlostila sa mama.
Mala som oblečené ľahké šaty z modrého hodvábu s mnohými čipkami, mama bola v žltom brokáte, vyšívanom zlatom. Keď sme vošli, znova som s tlčúcim srdcom cítila, že sme dosiaľ medzi prvými.
Za susednej župy prišli húfne po prvých tancoch: okamžite som spoznala Andreja Tabódyho. Pozrela som naňho požadovačným, sústredeným, ohnivým ženským pohľadom, spýtavo a posmeľujúco. Rozjasaná a ohúrená som zistila, že to vycítil, obzeral sa dookola nepokojnými očami, aby ma našiel, potom ma zbadal s prekvapenou, duchom neprítomnou tvárou a hneď zamieril ku mne. „Čo od neha chcem? Čo sa to so mnou robí?“ spýtala som sa samej seba neočakávane.
Pustili sme sa do tanca a cítila som, že som znova stredobodom pozornosti; ľudia sa zastavovali, aby sa v nás mohli kochať. Vznášala som sa na ramene pekného štíhleho mladíka s poloprižmúrenými očami a hútala som o tom, že radosť z tanca bola dodnes iba chudobnou pochabou hrou - takto to má byť, iba teraz som spoznala jeho význam. Dosiaľ sa mi hojdalo iba telo, omráčilo sa, vibrovanie krvi bolo mimo mňa v klamlivom omare; ale teraz mi v hĺbke duše vypučalo a rozvilo sa voľačo, a toto vzájomné splynutie je také zduchovnené, ohromné a čisté, že sa to nedá pomenovať. Aká som teraz dobrá, ozajstná, vážna a hodnotná; zaujíma sa o mňa Andrej, nezabudol na mňa, už vtedy v lete ma bral vážne.
Úmyselne som si pripamätúvala topole a mesačný svit, striebristý prach a ďaleké, ďaleké pole. Na tejto vidine sa teraz pohrával akýsi vzdialený rozprávkový blankyt, tu znela hudba a s jasotom, vôňou sa vznášalo všetko, mladosť, radosť... Aspoň raz, aspoň ešte raz!
Došla som na miesto padajúc od únavy a omámenia. Andrej si vymenil s mamou niekoľko zdvorilostných slov. „Ô, samozrejme, pochádzate od nyírskych Tabódyovcov? Vari len nie ste synom Anny Pásthyovej? Ta je nemožné! S vašou milou mamičkou sme boli spolu v ústave!“
Spustili čardáš a znova ma Andrej vzal do tanca. Niekoľkí tunajší známi, čo sa obšmietali okolo mňa a čakali na mňa, pristúpili k mame očistom rozhorčení.
Telekdy pri nej znova sedel po celý večer a veľmi blahosklonne jej dovolil tancovať iba štvorylku. Mama sa pustila do mňa s výčitkami, zarazená, iba po polnočnom čardáši. „Čo to stváraš? Maj rozum!“ šepkala mi pritlmeným hlasom a trocha rozpačito, ani čo by sama nevedela, čo si má o tom myslieť.
– Ľúbim vás, ľúbim vás, ľúbim vás! – opakoval náruživo a húževnato a pritisol si moju ruku k sebe. Bláznivé a šťastné a bolestivé a nové bolo toto slovo, také ohromujúce a zvláštne, akoby som ho nikdy predtým nebola počula. „Ako dva člny zviazané dovedna!“ myslela som, keď som na jeho ramene prešla po celej plesovej dvorane.
– Magda, – šepkal mi do uška pri večeri, keď prvý raz naplnili poháre šampanským a konečne si na chvíľu nikto nevšímal naše zaľúbené, sprostučké, dojaté a nemotorné slová, naše správanie; – Magda, jediná moja láska, čakajte na mňa! Nejaký čas. Neviem, čo bude – ani si neviem predstaviť, ako – ale pre vás sa dám na všetko. Počkajte, kým o tom budem môcť aspoň uvažovať!... Vraj ste zasnúbená...
– To vôbec nezávisí odo mňa, Andrej, – odpovedala som odovzdane a smutne. Ale tento živý, veľký, svätý smútok mi zvieral dušu tak zvláštne a sladko. Nedala by som ho za nič na svete.
Na druhej strane si mama šepkala s Telekdym; pozreli na mňa a vedela som, že hovoria o mne. V ďalšom rozhovore s Andrejom Tabódym sme sa neurčíte, dojato zriekali všetkého, priam sme sa v tom vyžívali. Nič určité sme nevedeli o vlastnej a spoločnej budúcnosti, ale tejto otázky sme sa radšej ani nedotýkali. Cítili sme, že všetko prišlo akosi veľmi náhle, ani sami sme tomu veľmi neverili. „Je to iba krásny sen,“ myslela som, „nič viac, Prečo to prišlo práve teraz!“ Unavená predúsvitná hudba, dusné parfumy, ovisnuté čipky, tých niekoľko hlúpych hodín som opatrovala ako peknú, smutnú, vzácnu spomienku po celý život.
O tretej, hoci ples bol v plnom prúde, mama mi vážne pokynula, že ideme domov. Tabódy už zbadal, že sa mama pohoršuje. Odprevadil nás po východ, tam mi pobozkal ruku a dlho sa mi díval do očí. Vedela som, že je to rozlúčka. To je všetko, Koniec.
Do nášho koča nasadol aj Telekdy, ktorý nás odprevadil domov...
Mama zapálila sviecu a v papučiach, potichu pristúpila k mojej posteli.
– Nespíš? Plačeš? Magda! Dievčatko moje, no tak! Dieťa moje!
Pobúrene som sfúkla sviecu v jej ruke, ktorá ma prezrádzala, a prudko som sa jej hodila okolo krku. Medzi nami to bola vzácna chvíľa, vedela som, že sa ju na druhý deň patrí utajiť a nikdy nepripomínať; taká bola naša pokrvná láska, pochovaná do chladu a všednej veselosti. Padli sme si v tme do náručia a plakali.
– Magduška, ty moja múdra hlavička, pozri! My si to nemôžeme dovoliť, nijakovsky si to nemôžeme dovoliť! To je pieseň donekonečna a všeličo môže do toho prísť. Oni sú majetní, určite by mu to ťažko dovolili. To sú iba rečičky, dcérka moja; rečičky, horiaca slama, to je nič! Jeden večer. Zajtra pôjde domov, pozajtre to povie inej, z tretej župy sa to ani nedozvieme. Niečo podobné zažije každé dievča, to nie je vážna vec. Dieťa, už s tým prestaň, no!
Áno, áno! Ako múdro hovorila. A presne tak, ako jej dohovárala stará mama pred niekoľkými rokmi. A má pravdu, mamy majú vždy pravdu, to som vedela. Bola som oveľa múdrejšia, nepredstavovala som si nič bláznivé, nemožné. Povedala som s veľkým plačom: „Veď ja to viem, viem to! Prestaňte!“ Aspoň raz som sa vyplakala.
– My sme si dnes všetko vyjasnili, – povedala neskôr tichšie. – Nemôžem povedať, že by sa mi Telekdy nepáčil; som od neho o voľačo staršia, je aj bystrý, aj statočný. A musím sa odtiaľto vydať! Dnes spomínal Vodičku. Ako dlho bojoval so svojimi rodičmi pre teba – on mu to rozprával – a že teraz sa s tým už zmierili... Tak to po svete chodí... je to driečny, príjemný chlapec, má peknú budúcnosť. Dnes by bolo šialenstvom potrpieť si na meno... Pri otčimoví by možno ani tebe nebolo dobre; dosť si sa už nadievčila! Dosiaľ si bola prvá, nečakaj, kým tvoje slnko zapadne. Ktovie, či príde lepší. To všetko je iba náhoda!
Tak hovorila, tak múdro, materinsky, naozaj dlho.
Na druhý deň prišiel Eugen Vodička v gále, v čiernom obleku a požiadal matku o moju ruku.
Môj snúbenec bol prvý muž, čo mi obradne, jemne, vážne pobozkal dievčenské, pyšné pery.

8

– Magda, srdiečko moje, zas nedostanem nijakú kožku?
– Jaj, baže, Eugen, teraz zas kožka! Toľko ti nestačí? Na mlieku od ženy z Börvelya niet viac smotany!
– Vykypelo vám, dušička moja!...
To už mrmle pritlmene a trocha nerozhodne, pričom si bielou oprstienkovanou rukou pomaly naberá biele mlieko.
Ranný slnečný lúč s chladným leskom ako v zime sa pohráva a ligoce na jeho prsteni, na striebornom držadle naberačky, na okraji porcelánového hrnčeka. Biely odlesk zasneženého sveta zalieva novú jedáleň, voňajúcu čistotou; vo veľkých železných kachliach praskoce a pukoce plameň z polien, z okrúhleho oka dvierok padajú teplé červené záblesky a plápolajúc sa pohrávajú na lesklej politúrovanej strane kredenca.
Môj manžel teraz vstal; fúzy má ešte previazané páskou, mokré vlasy sa mu lepia na čelo, ako sa špliechal vodou; celý pôsobí sviežo po voňavkách a mydle. Ale pred chvíľočkou som videla, ako si vyrezával kurie oko, stál pred umývadlom rozkročený a prskal vodu; ako si dôkladne piloval nechty, ako si kefou namočenou v liehu čistil hodvábnu kravatu. A čoskoro stadeto odíde upravený, naraňajkovaný, spokojný, usmiaty; ja po ňom pozbieram porozhadzované veci, posteliem posteľ, povynášam včerajšiu špinavú bielizeň, odpracem hrnček po káve a hneď sa s vyplazeným jazykom pustím so slúžkou do roboty, aby na obed, keď sa vráti, bol tu poriadok, úhľadnosť, čistota, obed, teplo, všetko. „Čo povie pán?“ vravievame si zavše. Slúžka a ja! Božemôj, taký bláznivý život! Pred rokom mi ešte opatroval vstupenku na ples a zbožne nosil za mnou môj vejár!...
Teraz, už je tomu takmer rok, je skoro každý deň rovnaký. Vstávam zavčasu, o dušu spasenú lietam po malom trojizbovom byte, po kuchyni; v hosťovskej som už utrela prach na všetkých porcelánových figúrkach na poličkách, potom tu v kredenci hrnčeky, vyčistila som lampu, natrela striebro kriedou, zametala, utierala a upratovala. Tak to ide celé predpoludnie, prášim koberce, leštím kľučky, čistím zeleninu a súrim, kontrolujem, nadávam a poúčam naše dievča pre všetko, svoju vlastnú, osobitnú, jedinú slúžku. Už to vždy bude tak. Dokedy?... Kým len žiť budeme!...
Eugen vypil kávu, prebehol očami po novinách, obliekol si sako, zapálil si cigaru; potom prišiel za mnou, aby ma pobozkal. Ale odvrátila som sa s nečakanou nechuťou.
– No, čo je?
– Nič! – trhlo mi ústami. Chvíľočku sa mi díval na tvár, patom ma zrazu objal, zvrátil mi hlavu a násilným, žartovným bozkom našiel moje spurné pery. Rozosmiala som sa, nerada som hrala komédiu. Potom mi spod červenej šatky vytiahol pradeno vlasov, figliarsky ho potriasol, poťapkal ma po bokoch a náhle ma pustil, akoby mu bolo prišlo voľačo súrne na um.
– Druhý raz dostaneš, keď tí vykypí mlieko, čarodejnica moja!
Už sa za ním zatvárali dvere na ulicu a ja som odstúpila od okna, aby ma nevidel. Chvíľu som pozerala na zasnežené strechy domov, do ranného mrazivého ticha Hajdúskej ulice, potom na zamrznutú vahadlovú studňu, ktorá sa so škripotom dvíhala na švábskom dvore oproti. Aké je všetko rovnaké, dnes, včera, vždy! Kúpili sme si byt v lacnej vedľajšej ulici, oddelene od Eugenovej kancelárie, lebo sme museli šetriť. Veľa so mnou nevyženil; po kúpe výbavy, nábytku, pekného strieborného riadu sotva voľačo zvýšilo. A náš život bol takto samá jednotvárnosť, ticho a slabý blahobyt: ako keď je už niečo hotové, zavŕšené, niet sa o čo usilovať, niet na čo čakať. „Teraz odišiel,“ uvažovala som, „dopoludnia sa stýka s ľuďmi, počuje novinky, vymení si niekoľko slov, diktuje v kancelárii, zájde k inšpektorovi, zasadá v sedrii, predpoludním si vypije pivo U jeleňa, prejde aj po Župnej ulici, pred starej maminým domom, kam sa otváralo okno s kvetmi za môjho dievoctva. Napoludnie sa vráti domov na dobrý obed, pohodlný spánok; na domáce nerušené objímanie v čistých útulných izbách, a možno si ani nezmyslí, koľko pre toto lietam, súrim, nabehám sa. Tá otročina, po ktorej nič nevidieť, ktorá sa dennodenne znova začína, ten kolobeh domácnosti! Pre jedného muža!“ 



Source of the quotationFabry a roky, p. 53-60., Vydavateľstvo Pravda, 1972

minimap