Kaffka Margit: Pljuštavo neprekidno pismo (Záporos, folytonos levél in Croatian)

Portre of Kaffka Margit

Záporos, folytonos levél (Hungarian)

(...És minden szebb és minden tisztább, gazdagabb!

Nagy erővel ömlik ki becsületességem;

És becsületes, egyszerü. tiszta a világ

Mint mi ketten!...

Egy nem-poéta drága, rossz verséből.)

 

Mily sokan vagytok!...

Millió kis katona gázol

Most vérködben, fagyott mocsáron, füstpernyés, fölsebzett uton

- (A végek vad völgyein át már fujdogál a hideg szél!) -

Oly kábán egy-ritmusu léptük, oly egyszinü szürke gunyájok!

Élet töméntelene! Durva fölösség porszeme egy-egy;

A szédült sokaságban nem kérdhetik: hova? meddig?

Csak mennek, bár nem értik - mi sodorja őket - a tébolyt,

Hogy tűzhelyet, műhelyet hagyva, otthoni szokást és gondot,

Várjanak dult faluk utján, vérködben fagyott mocsáron,

S ha kiáltanak nekik, öljenek szörnyű robajjal -

Mert másmezű, másszavú szomszéd ugyanezt műveli vélük,

T ú l akar jönni, hogy nevezze "enyém"-nek a földet,

(Bár azé örökre a föld, ki túrja s rátapad élte!)

...Nem, nem értik?... Ki akarta?... Honnét jött e suta kényszer,

Hogy ember törjön így emberre, föld alól lesve, mint okos vad?

(Mily jó most a föld vadjának! Kimélik attól a fegyvert

És téli álmot alszik kis párjával csendes odúban!)

Nem értik!... Pihenvén néznek a tűzbe, s nevetik: milyen egyenlők,

Most sárosan, férgesen, fázva, testvérré-fosztva így együtt!

Bár van, amelyik könyvre is gondol és hajdani, halk muzsikára;

De a baka is "rögényezi magát" és lidércet álmod a lángban.

S m i n d gondol jó, asszonyi szóra, meleg asszonyanyás kézre.

...Majd vitatják: kifelé tart-e már a kergült, beteg idő,

Hogy folytatná kiki önéltét, mit gyerekkora óta ösmer! -

Ám addig szótfogad, (mit tegyen?) húnyt lélekkel megy előre,

Megadja magát, (ez a legjobb!) s próbál az ételnek örülni,

Részvét elől becsukja szívét, egy gondja van: "Ma még élek!"

Siratlan temet bajtársat: "Ez hült ki szegény ma, nem én!"

...Jaj, milliónyi közös nyomorból ki se látszik a tied, szerelmem!"...

 

S mily sokan vagyunk!...

Millió picike asszony

Sir itthon a párja után, méri gyötrődve az időt, -

Ír biztató levelet és könnyje zilálja betüjét,

Lesi a póstát: "Jaj, eleven még a kéz, mely irta?..."

Asztalnál e g y hely üres,... és torkán akad a meleg étel.

Keserüen száll özvegyi ágyba: "Mi vackon pihen a másik?"

Majd imádkozik és tervez. - Ó, hogy terít majd neki asztalt!

Hogy kimél meg a gondtól! Hogy keresi mindenbe kedvét!

Sohase mond kifogást; engedve hajol szavára!

Körötte lábujjhegyen jár, hogy csenddel gyógyítsa szivét;

"Hozd vissza, Isten! Csak őt! Ha betegen... kigyógyítom én!

Csak jöjjön, ha csonkán is,... felderítem éltét halálig!

Ha elrutítva... nézze tükörbe, szivembe magát!

Elváltozva... majd vissza, volt-magához terelem!

Kis ajándék legyen éltem, hogy neki szenteljem ezentul!...

Mily jók leszünk ezután: egyszerüek, békések, tűrők;

Ki akad fenn kavicson, ha hegyomlásból szabadult élve?"

- Így beszél ma minden asszony, ki gyötrődve, méri az időt.

Hogy elbirhassa ép ésszel - idegen munkába roskad

Idegen sebet iral; - hátha lát mégis az Isten?

(Ha nem rejtőz szégyenkezőn most tág ege kárpítja mögé;)

...Jaj, millió asszonyi kin közt ki se ösmerszik asszonyodé...

 

S mégis... csak te meg én!...

Kiáltom feléd most e zord éjtszakán át,

Hogy nincs egyéb mirajtunk kivül; mert e kivül nincs egyebünk!

S ha elmulunk, - kis szemünkkel a világ hunyja be szemét!...

...Emlékszel? E nyár havában, ős fórum tört kövei fölött

S az antik szüzek feredője felé kiáltoztuk egymás nevét,

Majd gyönyörű dombok lábján mondtad: "Itt harcoltak hajdan!"

...Álmodtuk-e akkor e rengést? Oly külön voltunk! Csak mi voltunk!

- Társam te! Harmóniám! Első jó s boldog szerelmem!

Társad én! Harmóniád! Első jó s boldog szerelmed!

Kik tapintva egymás szivét: "Egy matéria!" - szóltunk,

Kik ámulva öleltük egymást: "Szégyentelen ölelés!" -

Halld, Életem! E mai orkán n e művész történik mivélünk!

Közénkesett vakeset csak; nincs értelme, oka bennünk

Mi csak egymásnak vagyunk: becsület, élet, adósság!

- Mi próbáltuk, s j ó nekünk együtt bárhol a földön;

S valahol mécset gyujtottunk, körültünk nyugalom zenélt,

...Tudod-e még a balkont, az olajfás kertre tekintőt?

(A szép hegyi város kőkútja csicsergett a holdfényben alattunk,)

"Most boldog vagyok!" - o t t mondtam; s tudod, hogy először mondtam,

Te szeretőn betakartál, mert hirtelen zizzent hüvös szél...

 

És reggelre jött a hír, menned kell, zajlik a világ,

Lavina indul, orkán zúg, delirizál az élet!...

(- Lásd, szó köztünk maradjon, - megmondom, mért jött az egész:

Mert éltemben egyszer én: "Boldog vagyok!" ezt mondtam.)

Ám isteni gőgben Örök: te, én, s a mi egy-pár voltunk;

S már Isten, aki művelte sem művelheti mássá!

 

Te messze, én itt?

Most ugyanazt a holdat nézzük s egymáson pihen szivünk!

Bár egy percünk se hasonlit, bár hetekig jön tőled a hír;

Bár gázolsz sarat és vért s a téli földbe tanyázol;

Bár sírva irok itt most s mellettem bús, üres ágyad.

 

Mi történhet velünk?...

Megölnek? (Ó, nyügözi e gyilkot görcsösen virrasztó szerelmem!

Ha percre ellankadnám, tán meglelné drága szived!)

De régebben vagyunk mi egyek, - tovább is egy a mi utunk!...

...Tán elmossa képem az idő?... (Hogy szánnálak nélkülem téged!)

De csak egy szót kell majd szólnom, hogy szivemre ösmerjen szived

És visszajöjj akárhonnan Solweigod esti dalára!

- Mint pecsétet tettem szivedre magam, mint bélyeget a te karodba,

Mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a koporsó

Az igazi szeretet!

 

1914



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.epa.hu/00000/00022

Pljuštavo neprekidno pismo (Croatian)

(…I sve je lepši, čišći, bogatiji!

Snažno izvire moje poštenje;

I svet je pošten, jednostavan, čist

Kao nas dva!...

Iz drage, loše pesme jednog ne-pesnika.)

 

Što vas  je mnogo!...

Milijuni malih vojnika gazi

kroz krvavu maglu, močvaru smrzlu, zadimljenim ranjenim drumom,

(iz slijepih dolina s krajeva vjetrušina već zapuhuje led).

Tup im je ritmički korak, jednolični sivi šinjeli!

Ujednačenost života! Praška korova množine – pojedinac,

član skupine nesvjesne upitati ne smije: kamo?

Tek idu, premda ne shvaćaju što im je valjuka – kakav bijes,

da ognjišta, radionice napustivši svoje, domaće navike, brige,

prolaze kroz srušena sela, krvavu maglu, močvaru smrzlu –

i kad im zapovijed viknu, ubijaju s užasnim gnjevom…

Jer u drugoj odori drugačiji susjed to isto sa njima čini,

hoće da granicu probije i zemlju nazove „svojom”.

(A zemlja pripada tek onom koji je kopa i život u nju zakopa.)

… Ne shvaćaju… Tko htjede to? Odakle taj kusasti nalog

da čovjek čovjeka vreba ispod zemlje ko razumna zvijer?

(Kako je sad zvjeradi dobro. Ne moraju nositi pušku

i zimski spavaju san uz ženku sred brloga tiha.)

… Ne shvaćaju… Odmarajuć se u vatru zure i smiju se kako su jednakii

sad blatnjavi, učljivi, prozebli u braću pretopljeni ovako zajedno,

a ima ih koji čak i na knjige misle i na lijepu staru glazbu,

ali se i redov „ukoči u sebi” i vampire sanja pri vatri

i misli na dobru ženinu riječ, na toplu žensku ruku.

Raspravljaju: kada će prestati to žuljevito bolesno vrijeme?

Kako će nastaviti svaki tad život svoj što ga iz detinjstva nosi,

a sad kao dijete poslušno sklopljnih očiju duše juri naprijed.

Predaje se sav – najbolje je to – i pokušava se radovati životu,

zatvara srce pred samilošću, jedina mu je briga: „Danas sam još živ!”

Ne oplakujuć ukopava druga: „Ovaj se jadnik ohladio danas, ne ja!”

… Jao, u milijunu zajedničkih bijeda, ljubavi, vidi i tvoju.

 

I što nas je mnogo.

Milijuni sićušnih žena

kod kuća plaču za drugom, užasnuto mjere vrijeme,

pišu pisma ohrabrenja i suzama zamućuju slova.

Izviruju poštara… Joj, živi li još ruka što mi to napisa?

Za stolom im jedno mjesto prazno, u grlu im toplo zapinje jelo.

Gorko u svoj udovički liježu krevet. Na čemu li spava moj drug?

Pa molitve šapću i snuju: o, kako će mu prostrti stol,

kao će ga rješavati briga, tražiti da mu ugode u svemu,

nikad prigovoriti neće, popustiti na svaku mu riječ,

oko njega hodati na vrhovima prstiju da u miru izliječi srce

i pomoći mu da zaboravi mnoga užasna priviđenja.

„Vrati ga, Bože! Tek njega! Bude li bolestan, izliječit ću ga,

samo neka dođe, makar i sakat… do smrti ću mu razvedriti život,

makar iznakažen… u svom će ogledalu – u mom srcu – vidjeti sebe

promijenjena i ja ću ga vratiti u njegov bivši lik!

Moj život malen bit će mu dar kog njemu posvećujem rado!

– Kako ćemo dobri od sada biti: jednostavni, podnošljivi, tihi…

Tko das se o kamičak spotakne kad ispod srušenih stijena izašao je živ?”

– Tako sad govore sve žene što nestrpljivo mjere vrijeme,

da zdrava izdrže razuma sve to, u radu za druge se lome

i drugima povezuju rane – možda to ipak, ipak vidi Bog…

(Ako se sramežljivo ne skriva sad za široki nebeski zastor.)

… Joj, međ patnjama milijuna žena ne propznaješ svoje žene jad…

 

A ipak… samo ti i ja!

Dovikujem sad tebi kroz ovu surovu noć

da osim nas i nema drugih, a osim tog ni mi nemamo drugo!

I ako prestanemo biti – s našim će očima malim cijeli zažmiriti svijet.

Sjećaš se?… Ovoga ljeta nad kamenjem foruma drevnog

prema kupalištu antičkih djevica dozivasmo se po imenu mi,

tad mi u podnožju krasnog brijega reče: „Tu ratovahu nekad!”

… Da li već tad sanjasmo pomor? tako smo čudnovati bili. Bili samo mi.

… Druže moj! Harmonijo! Prva i sretna ljubavi moja!

Drugarica ti ja! Tvoja harmonija! I prva sretna ti ljubav!

Zaneseno se grljasmo sretni: „Besmrtni zagrljaj!”

Čuj, moj živote! Taj današnji orkan u nama se ne zbiva,

tek pao je međ nas, slučajno pao, on smisla nema ni uzroka u nama,

mi jedno smo za drugo: čestitost, shvaćanje, život.

– Mi smo pokušali, i dobro nam je na svijetu, makar gdje,

i gdje smo god upalili luč, oko nas se oglasio mir…

… Sjećaš li se još balkona što je u crni maslinik gledao?

(Kamena fontana lijepog brdskog gradića žuborila u mjesečini pod nama.)

„Sada sam sretna!” – rekoh ti tamo, ti znaš: to prvi put šapnuh.

Pokrio si me nježno, jer iznenada hladan zapirio je vjetrić;

a ujutro stigla je vijest: odlaziš, svijet se lomi,

lavina se ruši, orkan već zabruja, život je u delirij pao.

(Čuj, neka ostane međ nama tajna, reći ću ti zašto se to zbilo,

zato, jer sam u životu jednom i ja rekla: „Sada sam sretna!”)

A gospodnja je obijest vječna: ti, ja i mi bili smo zaista jedno,

pa ni Bog koji nas stvori, sad ne može stvoriti drugo.

 

Ti si daleko – ovde sam ja.

Sad u isto gledamo Mjesec i jedno na drugom počivaju nam srca,

makar nam nijedan tren sličan nije, makar tjednima zalud čekam pismo,

makar što blato i krv gaziš sada i u zimskom bivaku drijemaš,

makar što ja plačuć tu pišem, uz mene prazan tuguje tvoj krevet.

 

Što s nama može se zbiti?...

Zar da te ubiju? (O, grčevito sputavam svoju ljubav što bdije,

znam, u trenu kad tvoje klone, moje bi našlo te srce!)

Odavna mi smo jedno – i dalje isti nam je put…

Možda će vrijeme isprati moj lik? (Kako bih žalila tebe bez svog lika!)

Al samo riječ trebam reći da tvoje prepozna me srce

i da se ma odakle vratiš noćnoj pjesmi tvoje Solvejg!

– Ko pečat utisnuh se u svoje srce, ko biljeg na dlan,

jer naša je ljubav snažna kao smrt, tvrda kao grob –

prava ljubav.



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://feherilles.blogspot.com

minimap