Kalász Orsolya: Scongiuro (Ráolvasó in Italian)

Portre of Kalász Orsolya

Ráolvasó (Hungarian)

Amikor az Utazó Medve nem szomjas és nem éhes,

ha nem gyötri sem fáradtság, sem nyugtalanság,

nem fázik és melege sincs, amikor nem érez

sem örömet, sem bánatot, akkor szerelmed sebét

két történettel gyógyítja:

 

A nő, aki elutazik egy városba, ahová a férfi csak bonyolult

engedélyekkel követhetné, de nem akarja követni,

ott a nő egy este sírva és öklendezve,

megeszi a papírt, amelyre a férfi felírta a telefonszámát,

rögtön azután fejből tárcsázza a számokat, hogy megmondja

a férfinak, mindent elvesz  tőle, mindent,

mert ettől a pillanatól fogva ő született abban a kis faluban

és nem a férfi, hogy mostantól

nem a férfi, a nő jobb térde alatt van az a függőleges heg,

és a férfi nehéz teste alatt ívben

feszülő nők kemény mellbimbóját ő fogja csókolni,

és már soha a férfi,

de akkor sem veszi fel senki a telefont.

 

És a krónikásnő, aki azt álmodja, hogy egy városban

sétál, ahol nagyon sok kávéház van, és végül

bemegy abba, amely előtt szelíd sakálok napoznak.

Az egyik asztalnál egy férfit és egy nőt lát,

akik egymásra nyújtják a nyelvüket. A nőé tűrkíz színű,

a férfié kármin. Hol közelednek, hol pedig

távolodnak, de összeérni egyszer sem engedik.

A krónikásnő közelebb lép, hogy megbizonyosodjék,

valóban nem érnek-e össze, de ekkor szeme

megpattan, onnan apró kislányok pördülnek ki

és visongva szaladnak narancsszín pezsgőporért,

átlátszós nyalókáért és selyemcukorért.

A krónikásnő vakon belekapaszkodik az óriásnő

izmos karjába, akinek arcpórusaiban legyek

pihennek, de fölröppennek, amikor énekelni kezd:

»férfi nyelv és nő nyelv

nő nyelv és férfi nyelv

papír és kút: a víznő eláztatja a papírt

olló és papír: a papírt vágja a férfiolló

kút és kő: a nőkkő elzárja a nőkutat

kút és kút: a kútban elsüllyed férfi és nő

olló és olló: kő és kő

férfi kút és férfi kő

nők papír és férfiak papír,

nő és férfi: én és én

nyelvetek jobb és bal haléntokomon át

fejembe hatol, és ott összeér.«

A krónikásnő ekkor megérzi, hogy az óriásnő szelídített

sakáljainak egyike a combjának dől.

Így, mindketten átadva a testük súlyából a másiknak,

pihennek egy kicsit.

 

Másnap reggel a fenevad a szokottnál bőbeszédűbb:

»Most elmehetsz, menj odakint jó az idő, igyál

az egyik levegős teraszon kávét sok tejjel,

olvasd el a napilapokat. Sétálj és ne gondolj rám,

szükségtelen, majd küldök érted.«

Odakint színtelen az ég, úgy ragyog a nap.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://lyrikline.de

Scongiuro (Italian)

Quando l’Orso Viandante non ha sete né fame,

se non lo tortura né stanchezza né irrequietezza,

non ha freddo ma neppure caldo, quando non sente

né gioia né tristezza, allora la ferità del tuo amore

con due storie cura:

 

La donna, che parte per una città, dove l’uomo solo con

complicati permessi potrebbe seguirla, ma non la vuole seguire,

là la donna una sera piangendo e rigurgitando

si mangia la carta, dove l’uomo il proprio numero di telefono

aveva vergato, per comporre a mente subito dopo il numero, per

dirlo all’uomo, che gli leverà tutto, tutto,

perché da questo momento in poi è lei a esser nata in quel paesino,

e non l’uomo, e da ora in poi, quella cicatrice verticale sotto il ginocchio destro

è della donna e non dell’uomo,

e i capezzoli duri delle donne, tese come un arco

sotto il corpo pesante dell’uomo, sarà lei a baciarli,

e mai più l’uomo,

ma la cornetta neanche stavolta alza nessuno.

 

E la cronista, che sogna di passeggiare in una città,

dove ci sono tanti caffè, e infine entra in quella,

davanti cui mite iene prendono il sole.

Presso un tavolo vede un uomo e una donna,

che fanno linguaccia uno all’altra.

La lingua della donna è di color turchese quello

dell’uomo è color carminio. A volte s’avvicinano

a volte s’allontanano ma non si lasciano mai toccare.

La cronista s’avvicina per verificare che non si

toccassero per davvero, ma in quel momento le

si squarcia l’occhio, riversando  di là minute

ragazzine che strillando corrono a comprare

idrolitina all’arancia, dei lecca – lecca trasparenti e caramelle.

La cronista s’aggrappa ciecamente alle braccia

muscolose della donna gigante, nelle cui pori del

viso mosche riposano, ma spiccano il volo appena

lei comincia a cantare:

“lingua d’uomo e lingua di donna

lingua di donna e lingua d’uomo

papiro e pozzo: pietra e pietra

la donna d’acqua inzuppa la carta

forbici e carta: forbice d’uomo taglia la carta

pozzo e pietra: la donna di pietra chiude il pozzo

di donna pozzo e pozzo: pietra e pietra

pozzo d’uomo e pietra d’uomo

carta di donne e carta d’uomini

donna e uomo: io ed io

le vostre lingue mi penetrano attraverso la tempia

sinistra e destra e là si toccano.”

In quel momento la cronista se ne accorge che una delle

iene addomesticate della donna gigante, le s’appoggia alla coscia.

Cosi, tutti e due cedendo qualcosa del proprio

peso del corpo all’altro si riposano un po’.

 

Indomani mattina il mostro è più ciarliero del solito:

“Or’ puoi andare, vai, fuori fa bel tempo, beviti

un caffè con molto latte su una terrazza areata,

leggiti i quotidiani. Fa’ una passeggiata e non

pensare a me, è inutile, se avrò bisogno ti farò cercare.”

Fuori brilla il sole cosi forte che il cielo diventa incolore.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap