Kardos G. György: Die sieben Tage des Abraham Bogatir (Avraham Bogatir hét napja in German)

Portre of Kardos G. György

Avraham Bogatir hét napja (Hungarian)

Avraham egy ízben kirándult Jaffába Harpaghoz, akinek akkor még csak bádogosműhelye volt az első zsidó házak egyikében. Késő este érkezett, és sehogy sem sikerült megtalálni a házat, fáradtan bolyongott a mocskos és sötét városka szélén. Egy fiatal férfi lépett melléje, erősen barna bőrű, kis, leheletnyi bajusszal, és héberül, melybe arab torokhangok vegyültek, megkérdezte:
– Keresel valamit, barátom?
Avraham bizalmatlanul hallgatott, akkor a férfi egy szuszra elmondta, hogy ő is zsidó, cipész a mestersége, Jaffában lakik, és három gyermeke van.
Avraham gyanakvása valamelyest eloszlott.
– Egy barátomat keresem. Elmagyarázta, hol lakik, de nem találom meg.
– Nagyon sötét van – bólogatott megértően a férfi –, de ha már találkoztunk, tisztelj meg vele, hogy az én házamban töltöd az éjszakát.
Avrahamot meglepte az ajánlat, és hirtelenében nem talált rá indokot, hogy visszautasítsa. Hallgatott.
Az ismeretlen érezte a beleegyezést, és már úgy is folytatta:
– Benn lakom a városban, barátom, tizenöt perc alatt odaérünk, de vissza kell mennünk a jaffai útra, erre itt egy falu van, Abu Kabir. – S egy pillanat szünetet tartott. – Miért ne innánk meg, barátom, egy kávét előbb Abu Kabirban?
Avraham ezt sem bánta.
– Alig néhány lépés Abu Kabir – mondta a férfi, és Avrahamba karolt.
A falu valóban rögtön az új házak után kezdődött, s alig mentek valamit a vályogkerítések tetején ugató kutyák között, az ismeretlen megállt egy kőház előtt, melynek udvarára külön kapu nyílt.
– Lépj be, barátom.
A pici udvaron, a vadszőlővel befuttatott, málló falak mellett körös-körül falusi arabok ültek, gyékényeken és apró zsámolyokon, pillantásukat a földre szegezve, előttük az alacsony asztalokon üres kávéscsészék. A házból kilépett a főnök, és könnyedén meghajolt az ismeretlen előtt, aki valamit mondott neki arabul. Avraham egy szót sem értett belőle, de megérezte, hogy a férfi jobban beszél arabul, mint héberül. S a biztonságból, ahogy az udvar mélyéről előhúzott két zsámolyt, azt is látta, hogy gyakran megfordult már ezen a helyen.
– Dzsamal! – kiáltott a főnök után a férfi. – Franszaui! – Ez a kávéra vonatkozott, hogy nem sűrű és tömény török kávét kér, hanem felhígítva s a zaccot leszűrve. Ezt hívják francia kávénak.
A petróleumlámpák gyér fényében a falhoz támaszkodó fellahok hosszú árnyakat vetettek, a dermedt mozdulatlanság kísérteties volt. De az ismeretlen nem alkalmazkodott a csendhez, hangosan faggatni kezdte Avrahamot, mikor jött Palesztinába, mi a véleménye neki és barátainak a törökökről, angolokról, franciákról. Avraham óvatosan válaszolgatott, s amikor a férfi szavaiból leplezetlenül áradt a törökök gyűlölete, olyan közhelyeket ismételgetett, melyekről feltételezte, hogy a férfi szája íze szerint valók.
– A törökök úgy bánnak az arabokkal, mint az állatokkal.
S ezzel a kijelentésével nagyon elégedett volt.
Ismét megjelent a főnök, kezében nargilét tartott. Különös szertartás kezdődött. Dzsamal körüljárt a vízipipával, melyből minden fellah szívott egyet-kettőt. Avraham először vonakodott elvenni a feléje nyújtott szívókát, de az ismeretlen rosszallóan csóválta a fejét.
– Ez sértés, ha nem fogadod el.
Avrahamnak sejtelme nem volt róla, miféle szertartáson vehet részt, de hát nem akart senkit megsérteni. Fanyalogva vette szájába a szívókát úgy, hogy alig érintette ajkával. A füst jó ízű volt, illatos. Bő gomolyagban fújta ki, és még egyszer megszívta a pipát. Ezután megittak újra egy kávét, és rövid idő múlva az előbbi szertartás megismétlődött. Az ismeretlen fizetett, felállt, és hívta Avrahamot, itt az ideje, hogy induljanak. Amikor kiértek az útra, megkérdezte:
– Hogy ízlett, barátom, amit szívtál?
– Ízlett – felelte Avraham, és könnyű szédülés fogta el. – Ez rendes dohány volt?
– Nem, valamiféle fű.
A szédülés rohamosan nőtt, nem is szédülés volt valójában, a teste lett inkább egyre könnyebb. Ha arabra fordítja az ismeretlen válaszát, megkapja rögtön a magyarázatot. Fű arabul hasis.
Avraham szinte súlytalanul imbolygott a férfi mellett, nyoma sem volt már a fáradtságnak, óriási léptekkel lebegett a város felé, s kellemes izgalom öntötte el.
– Menjünk még valahova? – kérdezte az ismeretlen, s hangja titokzatosnak és sokat sejtetőnek tűnt.
Avraham izgalma közben határozott tartalmat kapott.
– Menjünk el egy bordélyházba.
De ezt nem is ő mondta. A torkából egy idegen, mély hang szólalt meg.
A férfi valamit motyogott feleségéről és gyerekeiről, Avraham tudatáig csak a kérdés megtagadása ért el.
Jaffa azonban kárpótlásul tündöklő fényben várta őket. A cukrászda, melynek teraszára leültek, csillogott a tükrök sokaságától, a pult édességektől roskadozott. – Hol lehetett ez a cukrászda a szeméttel, bűzzel és rejtélyes bűnökkel zsúfolt városban? – Jól öltözött, kellemes arcú fiatalemberek vették körül asztalukat, az ismeretlent barátként üdvözölték. Társalgás közben olykor tekintetüket Avrahamra emelték, s ő tudta, hogy róla beszélnek, de már nagyon kábult volt ahhoz, hogy ennek jelentőséget tulajdonítson. A cukrászda előtt csodálatos nők sétáltak, olajos bőrűek, puhák, kívánatosak, az egyik leült a teraszon és Avrahamot nézte, összeszűkült szemmel, félig nyitott ajakkal, és ringatta magát a széken. Avraham irtózatos vágyat érzett, de már menni kellett tovább, útitársa idegesen sürgette. Egy csúf, koldusféle, rongyos ember jött velük, egész úton vitatkozott valamiről a férfival, s az utolsó utcai lámpánál elmaradt. A tengerparton húzódó kivilágítatlan óvárosba értek, mely romházaival lakatlannak látszott. A félelem hirtelen tört Avrahamra, és lépésről lépésre nőtt.
– Meddig megyünk? – kérdezte elszorult torokkal.
– Ott lakom – mondta nyugodtan az ismeretlen, és egy bizonytalan irányt mutatott, de néhány lépés után éppen ellenkező irányba fordult be. Avraham szeme már hozzászokott a sötéthez, s a szűk utca végén látni vélte a tengert, melynek zúgása az óváros kezdete óta kísérte őket. Megállt.
– Nem megyek tovább.
– Miért? – kérdezte az ismeretlen, kellemetlenül meglepve.
– Félek – rebegte Avraham.
A férfi megragadta a csuklóját.
– Akkor most mondok neked valamit – mondta fojtottan. – Én nem vagyok ember.
Avraham összeszorította fogait, hogy ne vacogjanak. Némán álltak szemben egymással, míg végre elég ereje volt, hogy fulladozva megszólaljon.
– Mit akarsz ezzel mondani? Ki vagy te? – és próbálta kiszabadítani a kezét.



PublisherSzépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Source of the quotationhttp://dia.pool.pim.hu/html/muvek

Die sieben Tage des Abraham Bogatir (German)

Einmal unternahm Abraham einen Ausflug zu Harpag nach Jaffa, der damals in einem der ersten jüdischen Häuser eine Klempnerwerkstatt hatte. Er traf spätabends ein und konnte das Haus nicht finden, müde irrte er am Rande des schmutzigen und dunklen Städtchens umher. Ein junger Mann trat zu ihm, mit sehr dunkler Haut und der Andeutung eines Schnurrbarts. Er fragte in einem Hebräisch; in das sich arabische Kehllaute mischten: »Suchst du etwas, mein Freund?«
Abraham schwieg mißtrauisch, da erzählte der Mann in einem Atemzug, auch er sei Jude, Schuster von Beruf, wohne in Jaffa und habe drei Kinder.
Abrahams Mißtrauen schwand ein wenig.
»Ich suche einen Freund. Er hat mir erklärt, wo er wohnt, aber ich finde ihn nicht.«
»Es ist sehr dunkel«, sagte der Mann verständnisvoll. »Aber da wir uns schon getroffen haben,


erweise mir die Ehre, die Nacht in meinem Hause zu verbringen.«
Abraham war über das Angebot erstaunt und fand in aller Eile keinen Grund, es abzulehnen. Er schwieg.
Der Fremde spürte die Zustimmung und fuhr fort: »Ich wohne mitten in der Stadt, mein Freund, in fünfzehn Minuten sind wir dort. Wir müssen aber auf die Straße nach Jaffa zurückgehen.« Er legte eine kleine Pause ein. »Warum sollten wir, mein Freund, nicht vorher in Abu Kabir einen Kaffee trinken?«
Abraham war auch das recht.
»Es sind nur ein paar Schritte bis Abu Kabir«, sagte der Mann und hängte sich bei Abraham ein.
Das Dorf begann tatsächlich gleich hinter den neuen Häusern, und kaum waren sie ein Stückchen gegangen, als der Unbekannte vor einem Steinhaus stehenblieb, in dessen Hof ein Tor führte.
»Tritt ein, Freund.«
'In dem kleinen Hof, an den mit wildem Wein bewachsenen, abbröckelnden Mauern, saßen ringsherum Araber auf Matten und kleinen Schemeln. Sie schlugen die Blicke nieder, vor ihnen standen auf niedrigen Tischen leere Kaffeetassen. Aus dem Haus trat der Besitzer und verbeugte sich leicht vor dem Fremden, der ihm etwas auf arabisch sagte. Abraham verstand kein Wort, spürte aber, daß der Mann besser arabisch als hebräisch sprach. Und an der Sicherheit, mit der er aus der Tiefe des Hofes zwei Schemel hervorzog, erkannte er auch, daß er öfter hierherkam.


»Dschamal!« rief der Mann dem Besitzer nach. »Fransaawi!« Das bezog sich auf den Kaffee, er verlangte nämlich nicht den dicken und starken türkischen, sondern den verdünnten durchgesiebten, den sie »französisch« nannten.
Im schwachen Licht der Petroleumlampen warfen die an der Wand lehnenden Fellachen lange Schatten, die starre Bewegungslosigkeit war gespenstisch. Aber der Unbekannte fügte sich nicht in die Stille ein, sondern begann Abraham laut auszufragen, wann er nach Palästina gekommen sei, was er und seine Freunde von den Türken, Engländern und Franzosen hielten. Abraham antwortete vorsichtig, und als aus den Worten des Mannes unverhüllt der Türkenhaß hervorbrach, äußerte er Gemeinplätze, von denen er annahm, daß sie nach dem Geschmack des Mannes seien. »Die Türken behandeln die Araber wie Vieh.« Und mit dieser Äußerung war er sehr zufrieden. Der Besitzer erschien wieder, in der Hand eine Wasserpfeife. Eine eigenartige Zeremonie begann. Dschamal ging mit der Wasserpfeife herum, und jeder Fellache zog ein-, zweimal daran. Abraham sträubte sich zuerst, das ihm hingehaltene Mundstück anzunehmen, aber der Fremde schüttelte mißbilligend den Kopf.
»Das ist eine Beleidigung, wenn du es nicht annimmst.«
Abraham hatte keine Ahnung, an welchem Ritual er teilnehmen sollte, aber er wollte niemanden beleidigen. Widerwillig nahm er das Mundstück so, daß er es kaum mit den Lippen berührte. Der Rauch duftete und war wohlschmeckend. Er blies


ihn in dichten Schwaden aus und zog noch einmal an der Pfeife. Dann tranken sie noch einen Kaffee, und dann wiederholte sich nach kurzer Zeit dieselbe Zeremonie. Der Unbekannte zahlte, stand auf und rief Abraham zu, es sei an der Zeit, aufzubrechen. Auf der Straße fragte er: »Wie hat dir das geschmeckt, was du geraucht hast, mein Freund?«
»Gut«, antwortete Abraham, und ihn überkam ein leichter Schwindel. »War das richtiger Tabak?« »Nein, eine Art Gras.«
Das Schwindelgefühl nahm zu, eigentlich war es gar kein richtiger Schwindel, eher war ihm, als , würde sein Körper immer leichter. Hätte er die Antwort des Fremden ins Arabische übersetzt, wäre ihm alles klargeworden. Gras heißt auf arabisch Haschisch.
Abraham taumelte wie schwerelos neben dem Mann her, seine Müdigkeit war verschwunden, mit Riesenschritten schwebte er stadtwärts und spürte eine angenehme Erregung.
»Wollen wir noch irgendwo hingehen?« fragte der Unbekannte, und seine Stimme ließ manches ahnen.
Abrahams Erregung hatte unterdessen eine bestimmte Richtung genommen.
»Gehen wir in ein Bordell.«
Aber das hatte gar nicht er gesagt. Aus seiner Kehle hatte eine fremde, tiefe Stimme gesprochen.
Der Mann murmelte etwas von seiner Frau und seinen Kindern, ihm, Abraham, aber kam nur die Ablehnung seiner Bitte zu Bewußtsein.


Als Entschädigung empfing Jaffa sie in strahlendem Licht. Die Konditorei, auf deren Terrasse sie sich setzten, funkelte durch eine Unzahl von Spiegeln, und die Regale brachen fast unter den Süßigkeiten zusammen. Wie war diese Konditorei in diese dreckige, stinkende Stadt gekommen? Gut gekleidete, angenehme junge Männer saßen am Tisch und begrüßten den Fremden wie einen Freund. Im. Gespräch hoben sie hin und wieder ihren Blick zu Abraham. Er wußte, daß über ihn gesprochen wurde, aber er war schon zu betäubt, um dem Bedeutung beizumessen. Vor der Konditorei spazierten wunderschöne Frauen. Ihre Haut war ölig, sie waren weich, begehrenswert; eine setzte sich auf die Terrasse und blickte Abraham mit schmalen Augen und halb geöffnetem Mund an und schaukelte auf ihrem Stuhl. Abraham fühlte ein schreckliches Verlangen, aber sie mußten schon weitergehen, sein Gefährte drängte nervös zum Aufbruch. Ein häßlicher, zerlumpter Mann, wie ein Bettler, ging mit ihnen und stritt den ganzen Weg mit dem Fremden über irgend etwas, an der letzten Straßenlaterne blieb er zurück. Sie kamen in die unbeleuchtete Altstadt an der Küste, die verfallenen Häuser schienen unbewohnt zu sein. Unvermittelt bekam Abraham Angst, die mit jedem Schritt zunahm.
»Wie weit gehen wir?« fragte er mit versagender Stimme.
»Dort wohne ich«, sagte der Unbekannte ruhig und zeigte in eine ungewisse Richtung, bog aber nach wenigen Schritten in die entgegengesetzte Richtung ein. Abrahams Augen hatten sich inzwischen


an die Dunkelheit gewöhnt, und er meinte am Ende der engen Straße das Meer zu sehen, dessen Rauschen sie begleitete, seit sie in der Altstadt waren. Er blieb stehen.
»Ich gehe nicht weiter.«
»Warum?« fragte der Unbekannte unangenehm überrascht.
»Ich habe Angst«, flüsterte Abraham. Der Mann packte ihn am Handgelenk. . »Dann sage ich dir etwas«, sagte er gepreßt. »Ich bin kein Mensch.«
Abraham preßte die Zähne aufeinander, damit sie nicht klapperten. Sie standen sich stumm gegenüber, bis er endlich mit erstickter Stimme fragen konnte: »Was willst du damit sagen? Wer bist du?« Er versuchte, seine Hand zu befreien.



PublisherVerlag Volk und Welt, Berlin
Source of the quotation426-431

minimap