This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Kardos G. György: De zeven dagen van Abraham Bogatyr (Avraham Bogatir hét napja in Dutch)

Portre of Kardos G. György

Avraham Bogatir hét napja (Hungarian)

Avraham egy ízben kirándult Jaffába Harpaghoz, akinek akkor még csak bádogosműhelye volt az első zsidó házak egyikében. Késő este érkezett, és sehogy sem sikerült megtalálni a házat, fáradtan bolyongott a mocskos és sötét városka szélén. Egy fiatal férfi lépett melléje, erősen barna bőrű, kis, leheletnyi bajusszal, és héberül, melybe arab torokhangok vegyültek, megkérdezte:
– Keresel valamit, barátom?
Avraham bizalmatlanul hallgatott, akkor a férfi egy szuszra elmondta, hogy ő is zsidó, cipész a mestersége, Jaffában lakik, és három gyermeke van.
Avraham gyanakvása valamelyest eloszlott.
– Egy barátomat keresem. Elmagyarázta, hol lakik, de nem találom meg.
– Nagyon sötét van – bólogatott megértően a férfi –, de ha már találkoztunk, tisztelj meg vele, hogy az én házamban töltöd az éjszakát.
Avrahamot meglepte az ajánlat, és hirtelenében nem talált rá indokot, hogy visszautasítsa. Hallgatott.
Az ismeretlen érezte a beleegyezést, és már úgy is folytatta:
– Benn lakom a városban, barátom, tizenöt perc alatt odaérünk, de vissza kell mennünk a jaffai útra, erre itt egy falu van, Abu Kabir. – S egy pillanat szünetet tartott. – Miért ne innánk meg, barátom, egy kávét előbb Abu Kabirban?
Avraham ezt sem bánta.
– Alig néhány lépés Abu Kabir – mondta a férfi, és Avrahamba karolt.
A falu valóban rögtön az új házak után kezdődött, s alig mentek valamit a vályogkerítések tetején ugató kutyák között, az ismeretlen megállt egy kőház előtt, melynek udvarára külön kapu nyílt.
– Lépj be, barátom.
A pici udvaron, a vadszőlővel befuttatott, málló falak mellett körös-körül falusi arabok ültek, gyékényeken és apró zsámolyokon, pillantásukat a földre szegezve, előttük az alacsony asztalokon üres kávéscsészék. A házból kilépett a főnök, és könnyedén meghajolt az ismeretlen előtt, aki valamit mondott neki arabul. Avraham egy szót sem értett belőle, de megérezte, hogy a férfi jobban beszél arabul, mint héberül. S a biztonságból, ahogy az udvar mélyéről előhúzott két zsámolyt, azt is látta, hogy gyakran megfordult már ezen a helyen.
– Dzsamal! – kiáltott a főnök után a férfi. – Franszaui! – Ez a kávéra vonatkozott, hogy nem sűrű és tömény török kávét kér, hanem felhígítva s a zaccot leszűrve. Ezt hívják francia kávénak.
A petróleumlámpák gyér fényében a falhoz támaszkodó fellahok hosszú árnyakat vetettek, a dermedt mozdulatlanság kísérteties volt. De az ismeretlen nem alkalmazkodott a csendhez, hangosan faggatni kezdte Avrahamot, mikor jött Palesztinába, mi a véleménye neki és barátainak a törökökről, angolokról, franciákról. Avraham óvatosan válaszolgatott, s amikor a férfi szavaiból leplezetlenül áradt a törökök gyűlölete, olyan közhelyeket ismételgetett, melyekről feltételezte, hogy a férfi szája íze szerint valók.
– A törökök úgy bánnak az arabokkal, mint az állatokkal.
S ezzel a kijelentésével nagyon elégedett volt.
Ismét megjelent a főnök, kezében nargilét tartott. Különös szertartás kezdődött. Dzsamal körüljárt a vízipipával, melyből minden fellah szívott egyet-kettőt. Avraham először vonakodott elvenni a feléje nyújtott szívókát, de az ismeretlen rosszallóan csóválta a fejét.
– Ez sértés, ha nem fogadod el.
Avrahamnak sejtelme nem volt róla, miféle szertartáson vehet részt, de hát nem akart senkit megsérteni. Fanyalogva vette szájába a szívókát úgy, hogy alig érintette ajkával. A füst jó ízű volt, illatos. Bő gomolyagban fújta ki, és még egyszer megszívta a pipát. Ezután megittak újra egy kávét, és rövid idő múlva az előbbi szertartás megismétlődött. Az ismeretlen fizetett, felállt, és hívta Avrahamot, itt az ideje, hogy induljanak. Amikor kiértek az útra, megkérdezte:
– Hogy ízlett, barátom, amit szívtál?
– Ízlett – felelte Avraham, és könnyű szédülés fogta el. – Ez rendes dohány volt?
– Nem, valamiféle fű.
A szédülés rohamosan nőtt, nem is szédülés volt valójában, a teste lett inkább egyre könnyebb. Ha arabra fordítja az ismeretlen válaszát, megkapja rögtön a magyarázatot. Fű arabul hasis.
Avraham szinte súlytalanul imbolygott a férfi mellett, nyoma sem volt már a fáradtságnak, óriási léptekkel lebegett a város felé, s kellemes izgalom öntötte el.
– Menjünk még valahova? – kérdezte az ismeretlen, s hangja titokzatosnak és sokat sejtetőnek tűnt.
Avraham izgalma közben határozott tartalmat kapott.
– Menjünk el egy bordélyházba.
De ezt nem is ő mondta. A torkából egy idegen, mély hang szólalt meg.
A férfi valamit motyogott feleségéről és gyerekeiről, Avraham tudatáig csak a kérdés megtagadása ért el.
Jaffa azonban kárpótlásul tündöklő fényben várta őket. A cukrászda, melynek teraszára leültek, csillogott a tükrök sokaságától, a pult édességektől roskadozott. – Hol lehetett ez a cukrászda a szeméttel, bűzzel és rejtélyes bűnökkel zsúfolt városban? – Jól öltözött, kellemes arcú fiatalemberek vették körül asztalukat, az ismeretlent barátként üdvözölték. Társalgás közben olykor tekintetüket Avrahamra emelték, s ő tudta, hogy róla beszélnek, de már nagyon kábult volt ahhoz, hogy ennek jelentőséget tulajdonítson. A cukrászda előtt csodálatos nők sétáltak, olajos bőrűek, puhák, kívánatosak, az egyik leült a teraszon és Avrahamot nézte, összeszűkült szemmel, félig nyitott ajakkal, és ringatta magát a széken. Avraham irtózatos vágyat érzett, de már menni kellett tovább, útitársa idegesen sürgette. Egy csúf, koldusféle, rongyos ember jött velük, egész úton vitatkozott valamiről a férfival, s az utolsó utcai lámpánál elmaradt. A tengerparton húzódó kivilágítatlan óvárosba értek, mely romházaival lakatlannak látszott. A félelem hirtelen tört Avrahamra, és lépésről lépésre nőtt.
– Meddig megyünk? – kérdezte elszorult torokkal.
– Ott lakom – mondta nyugodtan az ismeretlen, és egy bizonytalan irányt mutatott, de néhány lépés után éppen ellenkező irányba fordult be. Avraham szeme már hozzászokott a sötéthez, s a szűk utca végén látni vélte a tengert, melynek zúgása az óváros kezdete óta kísérte őket. Megállt.
– Nem megyek tovább.
– Miért? – kérdezte az ismeretlen, kellemetlenül meglepve.
– Félek – rebegte Avraham.
A férfi megragadta a csuklóját.
– Akkor most mondok neked valamit – mondta fojtottan. – Én nem vagyok ember.
Avraham összeszorította fogait, hogy ne vacogjanak. Némán álltak szemben egymással, míg végre elég ereje volt, hogy fulladozva megszólaljon.
– Mit akarsz ezzel mondani? Ki vagy te? – és próbálta kiszabadítani a kezét.



PublisherSzépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Source of the quotationhttp://dia.pool.pim.hu/html/muvek

De zeven dagen van Abraham Bogatyr (Dutch)

Abraham maakte eens een uitstapje naar Jaffa, naar Harpag, die toen een loodgieterswerkplaats in een van de nieuwe joodse huizen had. Hij kwam ’s avonds laat aan, maar het lukte hem niet het huis te vinden, hij dwaalde moe rond aan de rand van het vuile, donkere stadje. Een jongeman met een donkere huid en een vleugje snor kwam op hem af en vroeg met Arabische keelgeluiden in het Hebreeuws: ‘Zoek je iets, vriend?’
Abraham zweeg wantrouwend, waarop de man achterelkaar door vertelde dat hij jood was, schoenmaker van beroep, burger van Jaffa en vader van drie kinderen.
Abrahams wantrouwen werd al wat minder.
‘Ik zoek een van m’n vrienden. Hij heeft me uitgelegd waar hij woont, maar ik kan het niet vinden.’
‘Het is heel donker,’ knikte de man begrijpend, ‘maar nu we elkaar toch ontmoet hebben, zal het me een eer zijn wanneer je de nacht in mijn huis doorbrengt.’
Abraham was overrompeld door het aanbod en vond niet meteen een reden om te weigeren. Hij zweeg.
De onbekende had het idee dat Abraham toestemde en ging verder: ‘Ik woon in de stad, vriend, we zijn er in een kwartiertje, maar we moeten terug over de weg naar Jaffa. Dit hier is een dorp, Abu Kabir.’
Hij wachtte even en vervolgde toen: ‘Waarom zouden we niet eerst in Abu Kabir een kopje koffie drinken?’
Daar had Abraham niets tegen.
‘Het is maar een kein eindje naar Abu Kabir,’ zei de man en hij gaf Abraham een arm.
Het dorp begon inderdaad vlak achter de nieuwe huizen en ze hadden nauwelijks een eindje gelopen of de onbekende bleef voor een poort staan, waardoor je bij een stenen huis kwam.
‘Kom binnen, vriend.’
Rondom op de kleine binnenplaats, tegen de met wingerd begroeide verweerde muren, zaten Arabieren uit het dorp op matten en lage krukjes. Ze staarden voor zich uit naar de grond. Op kleine tafeltjes stonden lege koffiekopjes. De eigenaar kwam het huis uit, hij boog even voor de onbekende. Die zei iets tegen hem in het Arabisch. Abraham verstond er niets van, maar hij voelde dat de man beter Arabisch sprak dan Hebreeuws. Aan de manier waarop hij zonder aarzelen twee krukjes ging halen uit een hoek van de plaats, begreep hij dat de man al vaak in dit café geweest was.
‘Djamal,’ riep de man de eigenaar nog na, ‘fransaawi.’ Dat had betrekking op de koffie. Hij wilde niet de sterk geconcentreerde Turkee koffie, maar een slappere, gefilterde, die Franse koffie werd genoemd.
In het zwakke licht van de petroleumlampen wierpen de fellahs lange schaduwen op de muur waartegen ze zaten. Hun roerloosheid maakte een spookachtige indruk. Maar de onbekende trok zich niets van de stilte aan, hij begon Abraham te vragen wanneer hij naar Palestina gekomen was, wat hij en zijn vrienden vonden van de Turken, de Fransen en de Engelsen. Abraham antwoordde voorzichtig. Omdat er haat tegen de Turken uit de woorden van de onbekende sprak, herhaalde hij alleen maar gemeenplaatsen waarvan hij aannam dat ze naar de zin van de onbekende waren.
‘De Turken behandelen de Arabieren net als hun vee!’ Dat vond hijzelf een erg mooi zinnetje.
De eigenaar verscheen weer, nu met een waterpijp in de hand. Er begon een merkwaardige ceremonie. Djamal ging met de waterpijp rond en iedere fellah inhaleerde de rook een paar maal.
Toen hem het mondstuk aangeboden werd, wilde Abraham het eerst niet aannemen, maar de onbekende schudde afkeurend zijn hoofd. ‘Niet aannemen geldt als een belediging.’
Abraham had geen idee aan wat voor plechtigheid hij deelnam, maar hij wilde niemand beledigen. Met tegenzin pakte hij het mondstuk, hij raakte het nauwelijks met zijn lippen aan. Het rook lekker en smaakte goed. Hij blies geweldige wolken uit en nam nog een trekje. Toen dronken ze nog een kopje koffie en dezelfde ceremonie herhaalde zich. De onbekende betaalde, stond op en riep Abraham toe dat het tijd was om te gaan.
Op straat vroeg hij aan Abraham: ‘Hoe heeft je dat gesmaakt, wat je gerookt hebt, m’n vriend?’
‘Goed,’ antwoordde Abraham. Hij voelde een lichte duizeligheid. ‘Was dat echte tabak?’
‘Nee, dat was een soort gras.’
Het gevoel van duizeligheid werd steeds erger, eigenlijk was het alsof zijn lichaam steeds lichter werd. Als hij het antwoord van de onbekende in het Arabisch had vertaald, dan zou hij meteen de verklaring gevonden hebben: gras betekent in het Arabisch hasj.
Abraham zweefde bijna gewichtloos naast de man voort, zijn moeheid was spoorloos verdwenen, hij zweefde met reuzenpassen stadwaarts en voelde een aangename spanning.
‘Zullen we nog ergens heen gaan?’ vroeg de onbekende, zijn stem klonk geheimzinnig en wekte allerlei verwachtingen. Abrahams gespannenheid had zich intussen in een zeer bepaalde richting ontwikleeld.
‘Laten we naar een bordeel gaan.’
Maar dat zei hij niet zelf, er kwam een vreemde, diepe stem uit zijn keel. De man stotterde iets over zijn vrouw en zijn kinderen.
Abraham concludeerde alleen dat zijn verzoek afgewezen was. Als schadeloosstelling verwelkomde Jaffa hem in een stralend licht. Het koffiehuis waar ze op het terras gingen zitten, schitterde door een geweldige hoeveelheid spiegels, op de toonbank stonden stapels zoetigheden. Hoe was het mogelijk dat er in deze vuile, zondige stad zo’n koffiehuis kon bestaan? Chique, knappe jongemannen kwamen om hun tafel staan en begroetten de onbekende als een vriend.
Tijdens het gesprek richtten ze af en toe hun blik op Abraham, hij merkte dat er over hem gesproken werd, maar hij was te zeer verdoofd om zich daar iets van aan te trekken. Langs het koffiehuis wandelden mooie vrouwen. Ze hadden een glanzende huid en waren soepel en opwindend. Eén van hen ging op het terras zitten, keek naar Abraham en begon met halfgesloten oogleden te schommelen op haar stoel. Abraham voelde een onweerstaanbare begeerte maar ze moesten verder gaan, de vreemde drong erop aan om op te breken. Een afschuwelijke, haveloze kerel, misschien een bedelaar, ging met hen mee, discussieerde de hele weg door met Abrahams metgezel en bleef eindelijk bij de laatste straatlantaarn staan.
Toen kwamen ze in de onverlichte oude stad aan zee, de halfvervallen huizen leken allemaal onbewoond. Opeens werd Abraham overvallen door een angst, die bij iedere stap groeide.
‘Hoe ver gaan we?’ vroeg hij, iets snoerde zijn keel dicht.
‘Daar woon ik,’ zei de onbekende rustig en hij wees in een bepaalde richting, maar na een paar passen ging hij een andere kant op. Abrahams ogen waren intussen aan het donker gewend en hij meende aan het einde van de steeg de zee te zien, waarvan ze het ruisen gehoord hadden zolang ze in de stad waren. Hij bleef staan. ‘Ik ga niet verder.’
‘Waarom niet?’ vroeg de onbekende teleurgesteld.
‘Ik ben bang,’ stotterde Abraham.
De man pakte hem bij zijn pols. ‘Dan zal ik je nu wat vertellen,’ zei hij met gedempte stem. ‘Ik ben geen mens.’



PublisherVan Gennep, Amsterdam
Source of the quotationpp. 309-313.

minimap