Karinthy Ferenc: Primavera em Budapeste (Budapesti Tavasz in Portuguese)

Portre of Karinthy Ferenc

Budapesti Tavasz (Hungarian)

Pest fölött, messze, lent az ég alján szürkén derengeni kezdett a hajnal. Gyönge volt a fény, alig egy vonal: ki hinné, hogy ez a csenevész, sápadt kis világ legyőzhetné a mindenség tenger-éjszakáját? De ami csekély volt, szemlátomást nőtt, terjedt, már az égbolt harmadáig, feléig ért, s lassan kioldotta a háztetők, tornyok körvonalait a sötétből. Egy kupola merült föl, tüntető sértetlenségben, aztán egy kisoszlopcsarnok, timpanonnal, amely csonkán most még inkább görög templomra hasonlított: a Cukor utcai barna iskolaépület csúcsdíszítménye. És tetők, tornyok, kupolák, mind bénán, lyukasan, derékba törve, kicsavarva: akár egy vad, vulkáni, ember nem lakta hegy-völgy-vidék – földrengés után. Templomok körben mindenütt, a Belvárosi Plébánia, a ferenceseké, a Calvin téri, az egyetemi megbicsaklott vagy árván maradt, egyetlen tornyaikkal irgalomért imádkozva a süket éghez. És bedőlt, foghíjas, üres utcák, a halott város megfeketült ütőerei.
Ez maradt hát, ez lett belőle… ez lett az ezeréves határokból, a Kárpát-Duna nagyhazákból, európai nagytérségekből, turulmadarakból, keresztes háborúkból… Hová lettek, akiknek mindig úgy teli volt vele a pofájuk, a hangjukat remegtették, és vérték a mellüket reggeltől estig? Elpárologtak, a világ végén lógatják le a lábukat – s maradt az üszökváros, a pincékbe szorult éhség, a halottait gyászoló, rongyokban vánszorgó nyomorúság. Rokkantférfiak, szomorú némberek, hirtelen megvénült gyerekek…
A fény most már eluralkodott az égbolton, és kibontotta az egész várost, megszámlálhatatlan sebével, amelyeket a jótékony éjszaka eltakart. A Soroksári út és Csepel megmaradt kéményei nem füstöltek; Budán a Vár félig már ledőlve, halálos sérüléssel, vakon meredt a hajnalba: márványtermeiben most lovak, szalma és piszkos, káromkodó katonák tanyázhatnak… Nincs őrségváltás dobogó díszlépésben, nincs koronaőrség, s a Vár urai sem páváskodnak többé fehér lovon, nem lépegetnek tükrös csizmában sárfalak előtt, fényképészek rajától követve – csöndben eltávoztak autóikon, különvonataikon, mielőtt itt az első puska elsült; s most fűtött szobában, kávét iszogatva, két ép sor ablak mögött – merengenek valahol Magyarország sorsán. Ha ugyan ébren vannak már ilyen korán reggel… De annak az egymilliónak vagy másfél milliónak, aki a pincékben kucorog vagy a vackait keresi össze – nincs hová mennie innen.
És neki sem… Próbálta megkeresni az egyetem épületét, de az egyformán szürke és égett tetők közt nem találta; kereste a budai házat a Fadrusz utcában: azt a Gellérthegy takarta el. A hegy fölött egy héja vitorlázott magasan; kiterjesztett szárnnyal: alig mozdult a levegőben. Nézte a madarat, a hegyet, az Erzsébet-hídnak a házak fölé nyúló, sárga tornyát bénán lecsüngő láncaival, a végtelen, megtiport várost – torka elszorult, szeméből ki akartak törni a könnyek, és életében először kimondta ezt a szót: hazám: Hiszen hová is futhatna innen, hol tudna másutt élni a világban? Vannak országok, amelyeket megkímélt a háború; vannak régi, tiszta városok hidakkal, sima folyókkal, villamosokkal, csöndes múzeumokkal és könyvtárakkal – de mit keresne ő azokban? Ha ért is hét vagy nyolc nyelvet, gondolkozni csak magyarul tud, és szép a nagyvilág, de gyerekkorának tanúit, a Fadrusz utcát, Gellérthegyet, a Feneketlen tavat nem találja meg másutt. Vagy itt, vagy sehol, és ha így fordult, akkor is csak itt: huszonkét éves elmúlt, nem bírja már a szívét elcserélni.
Amióta az eszét tudta, félt a nagy szavaktól, és kerülte őket: annyit kiabáltak itt nemzetről, hazáról, népről… de az ő szájában ez most nem üres szó, és ha a vihar kifújta börtönéből, hát nem hagyja magát többé visszazárni: látni és érteni akar… Sohasem szerette a zajos sokaságot és a pesti körutakat, ha tehette, elkerülte, inkább a mellékutcákba csapott. De most mindenét odaadta volna, hogy újra ott tolongjon a nép a széles utakon, hogy újra lássa ezt a nyüzsgést, és maga is ott sodródjon áramában: egy a millióból. Megtorpanni és elindulni, amerre a tömeg viszi, rábízni magát a meleg emberfolyamra, elácsorogni a kirakatok, az újságok hírtáblái előtt, hallgatni az utcai árusok hetvenkedő kiabálását, körülállni a veszekedőket, fülelni az örökös lármát, vitatkozni, megfordulni a lányok után: igen, megismerni az emberek gondját, őrömét, vágyait… Úgy vetette volna bele magát az utcák forgatagába s olyan erőt érzett, szinte indulni akart: járni, tenni, buzdítani azért, hogy ez az elesett város föltápászkodjék, hogy újra a magasba emelkedjék Budapest!
Ez volt hát az élet? Homályos volt a jövő, és homályos még a város, tejszínpára úszott a messzi síkságokon: az már a Nagy Magyar Alföld: A nap fölkelt a felhők mögött, fénye ónosan, fátyolozva szűrődött át a ködökön, és fáradtan, nedvesen elterült Budapest tépett tetői fölött.
Reggel fél kilenc után néhány perccel egy alacsony katona sétált be az udvarra; hátán keresztbe átvetett géppisztollyal, kerek kucsmáján ötágú vörös csillag. Kényelmesen lépegetett, minden hivatalos merevség nélkül, kíváncsian forgatta fejét, nézelődött, mint egy külföldi utas, aki valami érdekes épületet talált, aztán fesztelenül megállt az udvar közepén.
A ház népe egy perc alatt körülvette. Húszan is tolakodtak, hogy a közelébe kerüljenek, keze után kapdostak, megérintették ruháját, fegyverét, kucsmáján a vörös csillagot. És kézzel-lábbal magyaráztak, kiabáltak neki, szlovákul, ruszinul, németül, románul, franciául, még görögül is: ki mit tudott. A lakók másik része nem mert előbújni a pincéből. Sinkovicsot, a keresztény kiskereskedőt küldték fel, nézze meg, mi van. Az öles termetű férfi előbb csak az orrát dugta ki, de mikor látta, hogy a világ nem dőlt össze, ő is odamerészkedett, egész a kőzetébe furakodott, és hatalmas, vörös öklével verni kezdte a mellét: – Kommuniszt, kommuniszt!
A katona csak állt az embergyűrű közepén, állt, komolyan, csöndesen, mit is válaszolt volna, hiszen e soknyelvű zűrzavarban egy szót sem érthetett. Ferde, keleti metszésű szeme meg-megpihent valakin, vékony, barnás arcáról azonban nem lehetett leolvasni, mire gondol. Szemhéjain a fáradtság, amelyet, ki tudja, mióta hordoz – de inas testének tartása könnyed és fiatalos: minden mozdulatában a készség, hogy ha kell, rögtön harci állásba ugorjék. Hallgatása lassan a többieket is lecsöndesítette:
– Nyemet katona?… – kérdezte végül, lágyan felhúzva a szó végét.
Két kézzel is bizonygatták, hogy nincs, nincs, nincs német.



PublisherSzépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Source of the quotationp. 228-231.

Primavera em Budapeste (Portuguese)

Mais para além de Peste, no horizonte distante, começou a despontar uma alvorada cinzenta: um simples assomo de luz pálida a princípio, mas que depressa dissiparia as trevas em toda a abóboda celeste. Viu-a crescer invadindo agora um terço, depois metade do firmamento, até libertar todos os confins das garras da noite. Primeiro surgiu uma cúpula milagrosamente intacta. Depois uma colunata rematada pelo seu tímpano, que dava agora muito melhor a imagem de um templo grego em ruínas que antes do bombardeamento; depois, um atrás de outro, toda uma série de telhados, zimbórios, capitéis e cúpulas, todos lacerados, perfurados, amolgados ou torcidos, como a paisagem macabra deixada por um terramoto. Gradualmente foi distinguindo as igrejas: a dos franciscanos, a da Universidade, a Igreja Paroquial do Centro, a da Praça Calvino, e muitas outras; umas parcialmente destruídas e todas danificadas pela metralha. E entre elas e em volta, ruas inteiras de casas em ruínas, e espaços vazios, artérias enegrecidas de uma cidade moribunda.
A luz fizera-se dona indisputada do céu. A todo o comprimento da Rua Soroksári e na ilha Csepel, de nenhuma das gigantescas chaminés que ficaram se elevava fumo. Buda, mortalmente ferida, metade dela totalmente destruída, fitava a manhã com um olhar vazio. Os seus edifícios de mármore albergavam cavalos e palha e soldados sujos e blasfemos. Não mais render da guarda, não mais sentinelas para guardar as jóias da Coroa. Os ocupantes do Castelo já não voltariam a exibir-se nos seus altivos cavalos; já não marchariam com as suas botas lustrosas diante de fileiras de notáveis, seguidos pelo fotógrafos: todos tinham fugido nas pontas dos pés, de automóvel ou em comboio especial, antes de se disparar o primeiro tiro, e estariam agora muito comodamente em casas bem aquecidas, com vidraças duplas, sorvendo o café e meditando sobre o destino da Hungria. Mas para o milhão e meio que ficara nos refúgios, ou tentando reaver as suas coisas entre as ruínas, não haveria alívio nem fuga à dura realidade da destruição.
E Zoltán sabia que também para ele não havia escapatória. Procurou descobrir a Universidade, mas naquele mar uniforme de telhados destruídos não a podia encontrar. Lançou o olhar sobre o rio, procurando em Buda a casa da Rua de Fadrusz, mas estava escondida atrás de uma rocha da colina Gellért. Sobre ela cingia-se no alto um falcão, quase estacionário. Observou-o um momento e depois procurou a alta torre amarela da ponte Isabel. As correntes cortadas pendiam inúteis. Passeou os olhos por toda a cidade açoitada e sentiu que a alma lhe caía aos pés.
Haveria entre todas aquelas ruínas um refúgio para si? Haveria outro lugar no mundo onde pudesse construir a sua vida. É certo que havia ainda países que a guerra não ferira; havia cidades antigas atravessadas por pacíficos rios, onde corriam os eléctricos e tranquilos museus e bibliotecas abriam as suas portas. Mas que podiam significar para ele? De que podiam servir-lhe as sete ou oito línguas que sabia falar, se continuava a pensar exclusivamente em húngaro? Sem dúvida podia encontrar beleza e emoção no amplo mundo, mas nada poderia ocupar o lugar das cenas da sua meninice: a Rua Fadrusz, a colina Gellért, a Lagoa Sem Fundo. Para ele, era isto ou nada: aos 22 anos já é muito tarde para mudar os laços profundos do coração.
O seu futuro parecia-lhe tão impenetrável como à branca neblina que rastejava pelos campos além da cidade, onde se inicia a grande planície. E então o sol sacudiu as nuvens e o seu rosto cansado e húmido apareceu, e a sua luz, filtrada pela bruma, derramou-se sobre os telhados esfarrapados de Budapeste.

Pelas nove e meia da manhã, um soldadito atarracado fez a sua entrada no pátio do bloco de apartamento da Rua Váci. Levava uma metralhadora pendurada do ombro e no gorro redondo de pele a estrela vermelha de cinco pontas. Andava com ar despreocupado, olhando tudo em volta, e quando finalmente parou no meio do pátio, pareceu encontrar-se completamente a seu gosto.
Quase imediatamente se cncontrou no centro de uma vintena de inquilinos que se esforçavam por se aproximarem para o ver, procuravam apertar-lhe a mão, tocavam-lhe no unifor-
me, na arma. e na estrela vermelha do gorro. Alguns falaram-lhe numa mistura de línguas que iam do francês ao ruteno; outros tentaram fazer-se entender por gestos. O resto dos vizinhos, receosos de saírem do refúgio, enviaram o senhor Sinkovics para reconhecer o terreno.
Para começar, aquele homem tão alto contentou-se em olhar para o soldado à distância, todo precaução. Mas aos poucos, vendo que não lhe ia cair a casa em cima é que ninguém lhe ia dar com um pau na cabeça, abriu passagem à cotovelada- no grupo de gente e começou a bater no peito com um punho que parecia um presunto, repetindo:
– Comunista! Eu, comunista!
No meio de toda aquela gente, o soldado mantinha-se em silêncio e com cara séria. Não falava porque não compreendia uma palavra em toda aquela babel. Os seus olhos amendoados moviam-se lentos de uma cara para outra, mas a sua própria cara, magra e rígida, não revelava o que lhe passava pela mente. Sereno e impassível, só nas pálpebras dava sinais de fadiga. Era um homem jovem, ágil e musculoso, mas embora os seus movimentos fossem naturais e desembaraçados podia adivinhar-se que ao primeiro sinal de perigo entraria em acção. O seu silêncio teve gradualmente o efeito de acalmar a multidão excitada e, finalmente, disse em húngaro:
– Soldados alemães?
Imediatamente houve um agitar de mãos que lhe garantiam não haver nenhum.




minimap