Kemenczky Judit: Szent István országa

Portre of Kemenczky Judit

Szent István országa (Hungarian)

Csajka Gábor Cyprian emlékére

A természetes emberi jóság, amiből kifosztottak mindent.
A termékenység fája, aminek az utolsó gyökérszálait is kitépték.
A tűrőképesség, amelyet csonkig lepusztítottak.
Az irgalom, amely egyedül Istenben állandó.
A vágy, amelyből eltűnik az édesség és a remény.
A hit, amely a kereszten felkiált: Istenem, Istenem,
miért hagytál el engem?
A szépség, amely már nem leli önmagában örömét.
A szomjúság kínja, miközben a házakat pincétől padlásig kifosztja
a rázúduló pokoli árvíz, a leszakadó sziklakövek ördögi robaja.
A hideg, miközben lángolnak a búzamezők és
elrozsdásodnak az örökzöld fenyők.
A szerető sóhaj, ahonnan a hang elszabadult, és nem hang
már, csak sóhaj.
A tárgyak, amelyekről lepattogzott a lakk ragyogása.
Az élelmiszerek, amelyek megpenészednek az éhenhalók
tekintetének tükrében.
A gyermekek, akik anyák után kiabálnak.
Állatok a rájukszakadó üregekbe rejtőzve.
Háború, amit megüzentek.
Isten, aki ezt látja, és bennünk imádkozik a békéért.
Ember, aki mindezt előidézte és nem ismer irgalmat.
Én, aki puszta kezével eszköztelenül mindezt egy tollal leírja.
Madarak, akik közben a nyitott ablakon át az asztalomra szállnak
és mozdulatlanul nézik az író kéz mozdulatát.
Szeretet, amely nem képes fehér lángjait felemészteni;
Csak ég, ég, ég, ég szüntelen, mint az örökkévalóság
értünk meggyújtott gyertyája,
fehér zászló a fekete, szénné égett falak fölé húzva.
A Szent Szűz kezében a szív-kereszt;
A felfoghatatlan hit, a megtörhetetlen remény.
A remény sóhaja, hogy mindezt látva és tudva van Isten, személyes és él,
Aki véget vet ennek a felfoghatatlan rombolásnak!
A gyermek Jézus, aki azt akarja, hogy mi mégis megbocsássunk.
A parasztok, akik a búzát, a bort, a mézet az asztalokra felajánlják.
Akik a csűröket, a kamrákat, a padlásokat, a pincéket a munka
áldott gyümölcsével megtöltik.
Az asszonyok, akik az ünnepekre sütnek, főznek, akik mosnak, vasalnak,
virágos abroszt terítenek, akik menyegzői párnákat hímeznek.
A papok, akik mindezt megáldják.
A szerzetesek és szerzetesnők, akik imáikban magukat önként
a népért, az emberekért tiszta szívvel fölajánlják.
A szent öregek, akik a szegénységben mindennap tisztára fürödnek.
A bárány, akit értünk naponta a vágóhídon leölnek.
A kecskesajt, a túró, a tejszín, amit titokban valami mással vegyítenek.
Az ásók, a lapátok, a kapák, az ekék, a szénásszekér, az elgörbült kerék
a roncstelepre hányt mezőgazdasági eszközök között
az elgörbült pléhkrisztus egy száraz virágkoszorúval, amit a
rozsdás tövisek közé helyezett egy munkáskéz.
A gyárak leomló kéményei, a nyomorba fulladt ipartelepek.
A szent őrző angyalok, akik mindezt némán, sírva,
lehajtott fejjel körülállják.
Magyar parasztok, munkások, cigányok, árvák, akiknek a polcairól
eltűnt a liszt, a cukor, a vaj, a kenyér.
Gyermekek, akik az elveszett éden smaragdzöld rétjein kidobált,
szétesett háztartási gépek között nevetve, futva a szélben lebegő,
szálldosó pillangókat kergetnek.
Istenem az életnek mégse legyen értelme a vége:
„Jézusom, ha jön
a végnap, Ismerj engem magadénak, Homlokomon piros véred,
Tied vagyok, úgy ítélj meg, Jézus add, hogy hozzád térjek,
Veled haljak, veled éljek!
Ez volt a vasárnapi templomi ének.
Bükkaranyos, visszaszállunk a középkori zsolozsmából.
Bükkaranyos!
Üdvözöllek drága szent magyarok,
Ti rózsakeresztes gyönyörű lovagok!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://epa.oszk.hu

Il paese di Santo Stefano (Italian)

In memoria di Csajka Gábor Cyprian

La bontà insita dell’uomo, che fu privata di tutto.
L’albero della fecondità, di cui anche le ultime radici
furono estirpate.
La tolleranza, avevano distrutta del tutto.
La misericordia, che solo in Dio è costante.
Il desiderio, che perde tutta la dolcezza e la speranza.
La fede che grida sulla croce: Dio mio, Dio mio,
      perché mi hai abbandonato?
La bellezza, che non trova soddisfazione in se stessa.
Il tormento della sete, mentre le case, dalla cantina
fino al solaio, vengono devastate dalle alluvioni,
e il fracasso terribile delle rocce distaccate.
Il freddo, mentre ardono i campi di grano, i pini
     sempreverdi dalla ruggine corrosi.
Il sospiro amoroso, abbandonato dalla voce,
     che non è più voce, solo sospiro.
Gli oggetti, cui la superficie aveva perso la lucentezza.
Il cibo, che si amuffisce, nello sguardo
     dei morti di fame.
I bambini, che invocano le madri.
Gli animali nascosti, nelle tane crollate.
Le guerre intimate.
Dio, che vede tutto ciò, e tramite noi prega per
la pace.
L’uomo, che aveva provocato tutto ciò, e non
conosce pietà.
Io, che senza un mezzo scrivo tutto ciò, con le
mani nude.
Gli uccelli, che volano, attraverso la finestra aperta
sul mio tavolo e guardano immobili i movimenti
della mano che scrive.
L’amore, che le sue fiamme bianche non è in grado
di smaltire.
Brucia senza sosta, all’infinito, come la candela
     dell’eternità , per noi accesa.
una bandiera, bianca, tesa sulle pareti bruciate,
che son divantate  nere come il carbone.
Nella mano dell’Immacolata Santa, un cuore – croce;
La fede imperscrutabile, la speranza infrangibile.
Il sospiro della speranza, vedendo tutto ciò,
e sapendo che Dio esiste, è personale e vive.
Colui che porrà fine a questa distruzione inconcepibile.
Il Gesù  Bambino vuole che noi malgrado, tutto ciò,
perdoniamo.
I contadini, che ai tavoli offrono grano, vino e miele.
Coloro che, con i frutti del lavoro benedetto,
     riempono i granai, le dispense, le cantine.
Le donne, che cucinano per le feste, lavano, stirano,
imbandiscono la tavola con la tovaglia fiorita, che
ricamano cuscini nuziali.
I preti che benedicono tutto ciò.
I monaci e le monache, che nelle loro preghiere,
per il popolo, per gli uomini, offrono se stessi con
tutto il cuore.
I vecchi santi, che pur nella povertà, fanno il bagno,
tutti i giorni.
L’agnello, che per noi uccidono, tutti i giorni
al mattatoio.
Il formaggio di capra, la ricotta, la panna, che
in gran segreto mescolano con qualcos’altro.
Le vanghe, le pale, le zappe, gli aratri, il carro
del fieno, la ruota storta buttata allo sfascio, tra
i mezzi agrari, Cristo storto di latta con una
ghirlanda secca, che la mano di un operaio aveva
posato tra le spine arrugginite. Le ciminiere delle
fabbriche crollate, gli insediamenti industriali finiti
nella miseria.
Gli angeli custodi, che tutto ciò, circondano con
      la testa china, piangendo.
Dalle mensole del popolo magiaro, operai, zingari
e  orfani, è sparita la farina, lo zucchero, il burro,
il pane.
I bambini che corrono ridendo nel prato verde del
paradiso perduto, rincorrendo farfalle svolazzanti
nell’aria, tra gli elettrodomestici sfasciati.
Dio, fa’ che non sia la fine, il senso della vita:
                  “ Gesù mio, se giunge
 l’ultimo giorno, Riconoscimi come tuo, Sulla mia
fronte v’è il tuo sangue rosso, Sono tua, giudicami
secondo questo, Gesù, lascia che io venga da te,
Che muoia e viva con te!”
Questo è stato il salmo domenicale della chiesa.
Bükkaranyos, torniamo dal salmo del medioevo.
Bükkaranyos!
Cari, magiari santi, vi saluto,
Voi, splendidi cavalieri rosacrociani!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationC. I.

minimap