Kertész Imre: Kaddiš za nenarodené dieťa (Kaddis a meg nem született gyermekért in Slovak)

Portre of Kertész Imre

Kaddis a meg nem született gyermekért (Hungarian)

„Nem!” – mondtam rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, igen, ösztönösen még, egyelőre ösztönösen csak, ha természetes ösztöneim ellen működő ösztöneimmel is, melyek azonban a természetes ösztöneimmé, sőt a természetemmé lesznek – lettek – lassan; nem döntés volt tehát ez a „nem”, mintha mondjuk szabadon dönthetnék – dönthettem volna – „igen” és „nem” között, nem, felismerés volt ez a „nem”, a döntés, de nem az általam hozott vagy hozható, hanem a rólam való döntés, nem is döntés: ítéletem felismerése, és döntésnek legföljebb csak annyiban tekinthető döntés, hogy nem döntöttem a döntés ellen, ami, semmi kétség, hibás döntés lett volna, mert hiszen hogyan is dönthetne az ember a sorsa ellen, hogy ezt a nagyzoló kifejezést használjam, amin – mármint a sorson – többnyire azt értjük, amit a legkevésbé értünk, azaz önmagunkat, ezt az álnok, ezt az ismeretlen, ezt a folyton-folyvást ellenünk munkálkodó tényezőt, melyet így, idegenül és elidegenítetten, hatalma előtt undorral meghajolva mintegy, mégiscsak legegyszerűbb a sorsunknak neveznünk. És ha életemet nem csupán a megszületésem önkényes véletlenjét követő további önkényes véletlenek sorozatának kívánom látni, ami az életnek mégiscsak, hogy is mondjam, eléggé méltatlan szemlélete volna, hanem inkább a felismerések sorozatának, amiben a büszkeségem, legalább a büszkeségem kielégül, akkor az Obláth doktor jelenlétében, mondhatnám az Obláth doktor asszisztenciája mellett körvonalat öltött kérdés: az én létezésem a te léted lehetőségeként szemlélve, a sorozatos felismerések fényében és a lejáró idő árnyékában immár egyszer s mindenkorra a következőképpen módosult: a te nemlétezésed az én létezésem szükségszerű és gyökeres felszámolásaként szemlélve. Mert egyedül így van értelme mindannak, ami történt, amit tettem, és amit tettek velem, egyedül így van értelme értelmetlen életemnek, még annak is, hogy folytassam, amit elkezdtem, élni és írni, mindegy, melyiket, mindkettőt együtt, hiszen a golyóstoll az én ásóm, ha előre nézek, kizárólag hátrafelé, ha a papírra meredek, kizárólag a múltba látok: és átkelt egy zöldeskék szőnyegen, mintha tengeren jönne, ugyanis beszélni akart velem, mert megtudta, hogy én vagyok én, B., író és műfordító, akinek olvasta „egy írását”, melyről feltétlenül beszélnie kell velem, mondta, és beszéltünk is, míg az ágyba nem beszéltük magunkat – uramisten! –, és beszéltünk aztán is, közben is, szakadatlan. Igen, és emlékszem, azzal kezdte, hogy komolyan gondolom-e, amit az előbb lezajlott vita hevében mondtam, nem tudom, hogy mit mondtam, mondtam, mint ahogy nem is tudtam, annyi mindent mondtam, és észrevétlenül („angolosan”, ahogy mondják) éppen elmenni készültem, mert ingerelt és untatott ez az előbbi vita, melynek során a mondottakat, szokott és utált beszédkényszeremtől hajtva, elmondtam, beszédkényszeremtől, mely főként olyankor tör rám, amikor hallgatni szeretnék, és beszédkényszerem ilyenkor nem is egyéb, mint hangos hallgatás, artikulált hallgatás, ha szabad fokoznom e szerény paradoxont: emlékeztessen hát, kértem, és ő fojtott, rekedtes hangon kijelölt néhány támpontot, csaknem szigorúan, támadóan és egészében valami sötét, szorongó izgalommal – értelmi szférába transzponált vagy szublimált vagy egész egyszerűen értelmi szférával álcázott szexuális töltés, gondoltam hanyagul és azzal a tévedhetetlenséggel, ahogyan tévedni szoktunk, azzal az eltökélt vaksággal, ahogyan sosem ismerjük fel a pillanatban a folytatást, a véletlenben a következetességet, a találkozásban az összeütközést, amelyből legalább az egyiknek roncsként kell tovább vonszolódnia majd, szexuális töltés, gondoltam természetesen és gyalázatosan, ahogyan a magunk szexuális töltését transzponáljuk vagy szublimáljuk vagy álcázzuk egész egyszerűen. Igen, és kivált most már, mélységes, sötét éjszakámban, inkább látom csak, mintsem hallom ezt a társasági beszélgetést, látom magam körül a mélabús arcokat, de csak mint megannyi színházi maszkot, rajtuk a különféle szerepek, a síróé meg a nevetőé, a farkasé meg a bárányé, a majomé, a medvéé, a krokodilé, és ez a tenyészet csendesen morajlott, mint valami végső, nagy mocsárban, ahol a szereplők, akár valamilyen aesopusi rémmesében, még levonják az utolsó tanulságot, és valakinek az a melankolikus ötlete támadt, hogy mindenki mondja meg, hol volt, amire bágyadt koppanásokkal, mint átvonuló felhőből, mely már rég kiadta erejét, hullani kezdtek a nevek: Mauthausen, a Don-kanyar, Recsk, Szibéria, a Gyűjtő, Ravensbrück, a Fő utca, az Andrássy út hatvan, a kitelepítés falvai, az 56 utáni börtönök, Buchenwald, Kistarcsa, már-már féltem, rám kerül a sor, de szerencsére megelőztek: „Auschwitz”, mondta valaki, a győztes szerény, de magabiztos hangján, és nagyot bólintott a társaság: „Überolhatatlan”, amiként a házigazda, félig irigykedő, félig neheztelő, de végső soron mégiscsak elismerő mosollyal nyugtázta.



PublisherMagvető Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 42-44.

Kaddiš za nenarodené dieťa (Slovak)

„Nie!“, ktoré som povedal hneď a zaraz, bez váhania a vlastne inštinktívne,
áno, ešte inštinktívne, predbežne len inštinktívne, aj keď inštinktom pôsobiacim
proti mojim prirodzeným inštinktom, ktorý sa však stane - stal sa - pomaly mojim
prirodzeným inštinktom, dokonca mojou prirodzenosťou; to „nie“ teda nebolo rozhodnutím,
takým, ako keby som sa mohol - bol mohol - rozhodnúť medzi „áno“ a „nie“, to
„nie“ bolo poznaním, a to rozhodnutie, no nie to, ktoré som prijal alebo mohol
prijať, ale rozhodnutie o mne ani nebolo rozhodnutím; bolo uvedomením si svojho
vlastného súdu, a rozhodnutím bolo nanajvýš len do tej miery, že som sa nerozhodol
proti rozhodnutiu, ktoré by bolo dozaista chybným rozhodnutím, veď ako by sa
aj mohol človek rozhodovať proti svojmu osudu, aby som použil toto zveličujúce
vyjadrenie, pod ktorým - teda pod osudom - rozumieme zväčša to, čo najmenej
chápeme, čiže samých seba, tento úskočný, tento neznámy faktor, ktorý neprestajne
pracuje proti nám a ktorý je predsa len najjednoduchšie takto cudzo a odcudzene,
s odporom sa skláňajúc pred jeho mocou, nazvať naším osudom. A ak svoj život
nechcem vidieť len ako rad svojvoľných náhod nasledujúcich po svojvoľnej náhode
môjho narodenia, čo by bolo predsa len, ako by som povedal, pomerne nehodný
pohľad na život, ale skôr ako rad aktov poznania, ktorý napĺňa satisfakciou
moju hrdosť, aspoň hrdosť, potom za prítomnosti doktora Oblátha, dalo by sa
povedať, že za asistencie doktora Oblátha vyvstala otázka: moja existencia z
pohľadu možnosti tvojej existencie sa v svetle radu aktov poznania a v tieni
plynúceho času raz a navždy modifikovala nasledujúcim spôsobom: tvoja neexistencia
z pohľadu nevyhnutného a zásadného zrušenia mojej existencie. Pretože jedine
tak má zmysel to všetko, čo sa stalo, čo som urobil a čo urobili so mnou, jedine
takto má zmysel môj nezmyselný život a to, aby som pokračoval v tom, čo som
začal, žiť a písať, všetko jedno, ktoré z toho, oboje spolu, pretože večné pero
je mojím čakanom, keď sa pozerám dopredu, vidím jedine dozadu, keď civiem na
papier, vidím výlučne do minulosti: a kráčala po zelenomodrom koberci, akoby
šla po mori, totiž chcela sa so mnou porozprávať, lebo sa dozvedela, že ja som
ja, spisovateľ a prekladateľ B., a ona čítala „niečo odo mňa“, o čom so mnou
bezpodmienečne musí hovoriť, povedala, a aj sme sa rozprávali, až kým sme sa
neprerozprávali do postele – panebože! – a rozprávali; sme aj potom, aj pritom,
bez prestania. Áno, a pamätám sa, začala tým, či to myslím vážne, čo som v zápale
debaty pred chvíľou povedal, neviem, čo som povedal, povedal som, tak ako som
ani nevedel, že som toho toľko povedal, a práve som sa chystal nenápadne („po
anglicky“) odísť, lebo ma dráždila a nudila tá predchádzajúca polemika, počas
ktorej som porozprával povedané, hnaný svojím obvyklým a odporným nutkaním hovoriť,
tým nutkaním hovoriť, ktoré ma zvyčajne pochytí vtedy, keď by som chcel mlčať,
a moje nutkanie hovoriť je vtedy jednoducho hlasným mlčaním, artikulovaným mlčaním,
ak môžem stupňovať tento skromný paradox; takže mi pripomeňte, poprosil som,
a ona priškrteným, trocha chrapľavým hlasom vyznačila zopár oporných bodov,
takmer prísne, útočne a celkove s akýmsi temným, úzkostlivým vzrušením - sexuálny
náboj, transponovaný či sublimovaný, alebo celkom jednoducho skrytý za rozumovú
sféru, pomyslel som si nedbalo a s neomylnosťou, s akou sa zvyčajne mýlime,
s uvzatou slepotou, s akou nikdy nerozpoznáme v okamihu jeho pokračovanie, v
náhode dôslednosť, v stretnutí stret, z ktorého sa aspoň jeden bude musieť odvliecť
ako ruina, sexuálny náboj, pomyslel som si prirodzene a hanebne, ako transponujeme
či sublimujeme, alebo jednoducho skrývame svoj vlastný sexuálny náboj. Áno,
a najmä teraz už, vo svojej hlbočiznej temnej noci, skôr len vidím, než počujem
túto spoločenskú konverzáciu, vidím okolo seba skormútené tváre, no len ako
divadelné masky, sú na nich rôzne roly, roly plačúcej a smejúcej sa figúry,
vlka a barana, opice, medveďa, krokodíla, a táto farma tíško bzučala ako v nejakom
konečnom grandióznom močiari, kde účinkujúci sťa v akejsi strašidelnej ezopovskej
bájke ešte vyvodia posledné ponaučenie, a niekto dostal melancholický nápad,
aby každý povedal, kde bol, na čo ako z nejakého odchádzajúceho oblaku, ktorý
už dávno stratil silu, začali mdlo klopkať mená: Mauthausen, Don, Recsk, Sibír,
Zhromaždisko, Ravensbrück, Hlavná ulica, Andrássyho cesta 60, osady násilne
vysídlených, väzenia po päťdesiatom šiestom, Buchenwald, Kistarcsa, už-už som
sa obával, že príde na mňa rad, ale našťastie ma predbehli: „Osvienčim,“ povedal
ktosi skromným, ale sebaistým hlasom víťaza, a spoločnosť mohutne prikývla:
„Neüberholiteľné,“ ako konštatoval domáci pán s napoly závistlivým, napoly dotknutým,
ale v konečnom dôsledku predsa len uznanlivým úsmevom.



PublisherVydavateľstvo Kalligram
Source of the quotationKaddiš za nenarodené dieťa, p. 39-43.

minimap