Kertész Imre: Безсъдбовност (Sorstalanság in Bulgarian)

Portre of Kertész Imre

Sorstalanság (Hungarian)

A pályaudvarhoz érve, mivel kezdtem igen érezni a lábom, no meg mivel a sok többi közt a régről ismert számmal is épp elibém kanyarodott egy, villamosra szálltam. Szikár öregasszony húzódott a nyitott peronon egy kissé félrébb, fura, ódivatú csipkegallérban. Hamarosan egy ember jött, sapkában, egyenruhában, és a jegyemet kérte. Mondtam néki: nincsen. Indítványozta: váltsak. Mondtam: idegenből jövök, nincsen pénzem. Akkor megnézte a kabátomat, engem, s azután meg az öregasszonyt is, majd értésemre adta, hogy az utazásnak törvényei vannak, s ezeket a törvényeket nem ő, hanem az ő fölötte állók hozták. – Ha nem vált jegyet, le kell szállnia – volt a véleménye. Mondtam neki: de hisz fáj a lábam, s erre, észrevettem, az öregasszony ki, a tájék felé fordult, de oly sértődötten valahogyan, mintha csak néki hánytam volna a szemére netán, nem tudnám, mért. De a kocsi nyitott ajtaján, már messziről nagy lármával, termetes, fekete, csapzott ember csörtetett ki. Nyitott inget, világos vászonöltönyt, a válláról szíjon függő fekete dobozt, kezében meg irattáskát hordott. Miféle dolog ez, kiáltotta, és: – Adjon egy jegyet! – intézkedett, pénzdarabot nyújtva, lökve inkább a kalauznak oda. Próbáltam köszönetet mondani, de félbeszakított, indulatosan tekintve körbe: – Inkább némelyeknek szégyenkezniük kellene – szólt, de a kalauz már a kocsiban járt, az öregasszony meg továbbra is kinézett. Akkor, megenyhült arccal, énfelém fordult. Kérdezte: – Németországból jössz, fiam? – Igen. – Koncentrációs táborból-e? – Természetesen. – Melyikből? – A buchenwaldiból. – Igen, hallotta már hírét, tudja, az is „a náci pokolnak volt egyik bugyra” – így mondta. – Honnan hurcoltak ki? – Budapestről. – Meddig voltál oda? – Egy évig, egészében. – Sok mindent láthattál, fiacskám, sok borzalmat – mondta arra, s nem feleltem semmit. No de – így folytatta – fő, hogy vége, elmúlt, s földerülő arccal a házakra mutatva, melyek közt épp csörömpöltünk, érdeklődött: mit érzek vajon most, újra itthon, s a város láttán, melyet elhagytam? Mondtam neki: – Gyűlöletet. – Elhallgatott, de hamarosan azt az észrevételt tette, hogy meg kell, sajnos, értenie az érzelmeimet. Egyébként őszerinte „adott helyzetben” a gyűlöletnek is megvan a maga helye, szerepe, „sőt haszna”, és föltételezi, tette hozzá, egyetértünk és jól tudja, hogy kit gyűlölök. Mondtam neki: – Mindenkit. – Megint elhallgatott, ezúttal már hosszabb időre, utána meg újra kezdte: – Sok borzalmon kellett-e keresztülmenned? –, s azt feleltem, attól függ, mit tart borzalomnak. Bizonyára – mondta erre, némiképpen feszélyezettnek látszó arccal – sokat kellett nélkülöznöm, éheznem, és valószínűleg vertek is talán, s mondtam neki: természetesen. – Miért mondod, édes fiam – kiáltott arra fel, de már-már úgy néztem, a türelmét vesztve –, mindenre azt, hogy „természetesen”, és mindig olyasmire, ami pedig egyáltalán nem az?! – Mondtam: koncentrációs táborban ez természetes. – Igen, igen – így ő –, ott igen, de… – s itt elakadt, habozott kissé – de… nohát, de maga a koncentrációs tábor nem természetes! – bukkant végre a megfelelő szóra mintegy, s nem is feleltem néki semmit, mivel kezdtem lassan belátni: egy s más dologról sosem vitázhatunk, úgy látszik, idegenekkel, tudatlanokkal, bizonyos értelemben véve gyerekekkel, hogy így mondjam. Különben is – kaptam magam a változatlanul ott levő, s éppen csak egy kissé kopárabbá és gondozatlanabbá vált térről rajta –, ideje leszállanom, és ezt be is jelentettem neki. De velem tartott, s egy árnyas, támlája vesztett padot mutatva arrébb, indítványozta: telepednénk oda egy percre.
Először némelyest bizonytalankodni látszott. Valójában – jegyezte meg – most kezdenek még csak „igazán feltárulni a rémségek”, és hozzátette, „a világ egyelőre értetlenül áll a kérdés előtt: hogyan, miként is történhetett mindez egyáltalán meg”? Nem szóltam semmit, és akkor egész felém fordulva, egyszerre csak azt mondta: – Nem akarnál fiacskám, beszámolni az élményeidről? – Elcsodálkoztam kissé, és azt feleltem, hogy roppant sok érdekeset nemigen tudnék mondani neki. Akkor mosolygott kicsikét, és azt mondta: – Nem nekem: a világnak. – Amire, míg jobban csodálkozva, tudakoltam tőle: – De hát miről? – A lágerek pokláról – válaszolta ő, melyre én azt jegyeztem meg, hogy meg egyáltalában semmit se mondhatok, mivel a pokolt nem ismerem, és még csak elképzelni se tudnám. De ő kijelentette, ez csak afféle hasonlat: – Nem pokolnak kell-e – kérdezte – elképzelnünk a koncentrációs tábort? – és azt feleltem, sarkammal közben néhány karikát írva lábam alá a porba, hogy ezt mindenki a maga módja és kedve szerint képzelheti el, hogy az én részemről azonban mindenesetre csak a koncentrációs tábort tudom elképzelni, mivel ezt valamennyire ismerem, a pokolt viszont nem. – De ha, mondjuk, mégis? – erősködött, s pár újabb karika után azt feleltem: – Akkor olyan helynek képzelném, ahol nem lehet unatkozni –; márpedig, tettem hozzá, koncentrációs táborban lehetett, meg Auschwitzban is – már bizonyos föltételek közt, persze. Arra hallgatott egy kicsit, majd meg azt kérdezte, de némiképp valahogy már-már a kedve ellenére szinte, úgy éreztem: – És ezt mivel magyarázod? –, s kis gondolkodás után azt találtam: – Az idővel. – Hogyhogy az idővel? – Úgy, hogy az idő segít. – Segít…? miben? – Mindenben –, s próbáltam neki elmagyarázni, mennyire más dolog például megérkezni egy, ha nem is éppen fényűző, de egészében elfogadható, tiszta, takaros állomásra, ahol csak lassacskán, időrendben, fokonként világosodik meg előttünk minden. Mire egy fokozaton túl vagyunk, magunk mögött tudjuk, máris jön a következő. Mire aztán mindent megtudunk, már meg is értettünk mindent. S mialatt mindent megért, ezenközben nem marad tétlen az ember: máris végzi az új dolgát, él, cselekszik, mozog, teljesíti minden újabb fok minden újabb követelményét. Ha viszont nem volna ez az időrend, s az egész ismeret mindjárt egyszerre, ott a helyszínen zúdulna ránk, meglehet, azt el sem bírná tán se koponyánk, sem a szívünk – próbáltam valamennyire megvilágítani néki, amire ő, zsebéből közben szakadozott papirosú dobozt halászva elő, melynek gyűrött cigarettáit énfelém is idetartotta, de elhárítottam, majd két nagy szippantás után két könyékkel a térdére támaszkodva, így előredöntött felsőtesttel és rám se nézve, kissé valahogy érctelen, tompa hangon ezt mondta: – Értem. – Másrészt, folytattam, az ebben a hiba, mondhatnám hátrány, hogy az időt viszont ki is kell tölteni. Láttam például – mondtam neki – foglyokat, akik négy, hat vagy éppen tizenkét esztendeje voltak már – pontosabban: voltak még mindig meg – koncentrációs táborban. Mármost ezeknek az embereknek mindezt a négy, hat vagy tizenkét esztendőt, vagyis utóbbi esetben tizenkétszer háromszázhatvanöt napot, azaz tizenkétszer, háromszázhatvanötször huszonnégy órát, továbbá tizenkétszer, háromszázhatvanötször, huszonnégyszer… s mindezt vissza, pillanatonként, percenként, óránként, naponként: vagyis végig az egészet el kellett valahogy tölteniök. Megint másrészt viszont – fűztem tovább – épp ez segíthetett őnekik is, mert ha mindez a tizenkétszer, háromszázhatvanötször, huszonnégyszer, hatvanszor és újra hatvanszornyi idő mind egyszerre, egyetlen csapással szakadt volna a nyakukba, úgy bizonyára ők se állták volna – mint ahogy így állani bírták – se testtel, sem aggyal. S mivel hallgatott, hozzátettem még: – Így kell hát körülbelül elképzelni. – Ő meg erre, ugyanúgy, mint előbb, csak cigaretta helyett, amit időközben eldobott már, ezúttal az arcát tartva mind a két kezében, s talán ettől még tompább, még fojtottabb hangon azt mondta: – Nem, nem lehet elképzelni –, s részemről ezt be is láttam. Gondoltam is: akkor hát, úgy látszik, ezért mondanak helyette inkább poklot, bizonyára.



Source of the quotationPIM

Безсъдбовност (Bulgarian)

Когато стигнах до гарата, тъй като бях започнал вече доста да си усещам краката, а и сред толкова непознати номера тъкмо тогава пред мен зави един трамвай с познат номер и се качих. Суха старица се беше свила в единия ъгъл на открития перон, имаше странна и старомодна дантелена якичка. Скоро дойде и някакъв човек с шапка и униформа и ми поиска билета. Казах му: нямам. Той предложи: да си купя. Казах му: идвам от чужбина, нямам пари. Тогава се вгледа в сакото ми, в мен, а след това и в старицата и ми даде да разбера, че пътуването си има закони и те не са създадени от него, а някъде много над него. – Ако не си купите билет, ще трябва да слезете – беше мнението му. Казах му: боли ме кракът, и тогава забелязах, че старицата се обърна навън и се загледа през прозореца, ама толкова обидено, сякаш съм й натякнал нещо в очите, без да знам защо. Но през отворената врата на вагона, вдигайки отдалече голям шум, връхлетя едър, чернокос и разрошен човек. Разкопчана риза, светъл летен костюм, на рамото му висеше на каиш черна кутия, а в ръката си носеше куфарче. Какви са тия работи, развика се, и: – Дайте един билет! – разпореди се той, давайки, по-скоро хвърляйки парите на кондуктора. Опитах се да му благодаря, ама ме прекъсна, оглеждайки се възбудено наоколо: – Срам за някои хора – каза, ама кондукторът вече бе отминал, а старицата продължаваше да гледа навън. Тогава с омекнало лице се обърна към мен. Попита ме: – От Германия ли идваш, момче? – Да. – От концентрационен лагер ли? – Естествено. – От кой? – От бухенвалдския. – Да, чувал е за него, знае, че е “един от кръговете на нацисткия ад” – тъй каза. – Откъде те отведоха? – От Будапеща. – Колко време беше там? – Една година, общо взето. – Много неща си видял, момче, какви ли не ужаси – каза, но аз не му отговорих нищо. Ама – така продължи – главното е, че свърши, минало-заминало и като ми сочеше с разведрено лице към сградите, край които тъкмо издрънчахме, се поинтересува: какво чувствам всъщност сега, като виждам града, който съм напуснал? Казах му: – Омраза. – Умълча се, но не дълго след това отбеляза, че за съжаление не може да не разбере чувствата ми. Впрочем според него в “настоящото положение” и омразата има свое място, своя роля, “дори полза” и той предполага, добави, че сме на едно мнение и добре знае кого мразя. Казах му: – Всички. – Пак се умълча, този път по-дълго, после отново започна: – Много ужаси са ти минали през главата, а? – и аз му отговорих, че зависи от това, какво разбира под ужас. Навярно – каза с донякъде напрегнато лице – си бил лишен от много неща, гладувал си, сигурно са те били, и аз му казах: естествено. – Защо казваш, бе момче – развика се той тогава, загубил търпение, – за всичко, че било “естествено”, това са все неща, които въобще не са естествени?! – Е, да, – пак той – там да, но... – и тук се запъна, поколеба се – но... самият концентрационен лагер не е естествен! – попадна най-сетне на подходящата дума и аз нищо не му отвърнах, защото полека бях взел да проумявам: има неща, за които никога не бива да спорим, както изглежда, с чужди хора, с непосветени, тъй да се каже, с деца, в известен смисъл. Пък и без това – улових се при вида на стоящия неизменно на мястото си, само станал изведнъж някак по-пуст и по-неподдържан отпреди площад – време е да слизам, това му го съобщих и на него. Ама той тръгна с мен и посочвайки ми към една сенчеста, останала без облегалка пейка малко по-нататък, предложи: да поседнем за минутка.
            В началото бе сякаш малко неуверен. Всъщност – отбеляза – едва сега започват “да се разкриват истинските ужасии”, и прибави, че “за момента светът недоумява по въпроса: как, по какъв начин е могло да се случи всичко това въобще?” Нищо не казах и тогава, обръщайки се право към мен, изведнъж попита: – Не искаш ли, синко, да разкажеш какво си преживял? – Малко се позачудих и му отговорих, че не бих могъл да му разкажа нещо кой знае колко интересно. Тогава се поусмихна и каза: – Не на мене, на света. – На което още повече се учудих и поисках да ми каже: – За какво? – За ада на лагерите – отговори той, на което пък аз отбелязах, че за това пък въобще нищо не мога да кажа, тъй като не познавам ада, не мога да си го представя даже. Но той заяви, че това е само сравнение: – Не бихме ли могли да си представим концентрационния лагер – попита – като същински ад? – а аз му отговорих, като очертавах с пета кръгове в праха около крака си, че всеки може да си представя по свой начин каквото си иска, но аз, от своя страна, мога да си представя само концентрационния лагер, тъй като донякъде го познавам, докато ада не познавам. – Но ако, да речем, все пак? – настояваше и след още няколко кръга в праха му отговорих: – Тогава бих си го представил като място, където не може да се скучае – а пък, добавих, в концентрационния лагер можеше, даже и в Аушвиц – при известни обстоятелства, разбира се. Тогава се умълча малко, след което попита, ама някак преко желанието си като че ли, така почувствах: – И как си го обясняваш това? – след кратък размисъл измислих следното: – С времето. – Как така с времето? – Така, че времето помага. – Помага...? В какво? – Във всичко – и се опитах да му обясня колко е по-различно да пристигнеш на една, ако не и бляскава, но затова пък съвсем нормална, чиста и спретната гара, където полека-полека, постепенно, стъпка по стъпка ти става ясно всичко. Тъкмо сме направили стъпката, тъкмо сме я оставили зад себе си, и идва следващата. И докато научим всичко, вече всичко сме и разбрали. Но докато разбере всичко, човек не е бездеен: върши новата си работа, живее, действа, движи се, отговаря на новите изисквания, които му поставя всяка нова стъпка. А ако я нямаше тази постепенност и цялото знание ни се стовареше изведнъж там, на самото място, това навярно не биха го понесли нито черепът, нито сърцето – опитвах се да му поизясня нещата, а той през това време изрови от джоба си скъсана хартиена кутия и ми поднесе и на мен смачканите цигари, но аз отказах, после след две яки подръпвания се опря с два лакътя на коленете си и така, с наведено напред тяло и без да ме поглежда, с един донякъде биззвучен, глух глас каза: – Разбирам. – От друга страна, продължих, това е грешката, бих казал недостатъкът, че времето от своя страна трябва да се запълва. Виждал съм например – казах му – пленници, които са били четири, шест или даже дванайсет години, по-точно продължаваха да са в концентрационния лагер. И тези хора всичките тези четири, шест или дванайсет години, или – в последния случай – дванайсет пъти по триста шейсет и пет дни, значи дванайсет пъти по триста шейсет и пет по двайсет и четири часа, и по-нататък – дванайсет пъти триста шейсет и пет по двайсет и четири... и всичко това и в обратен ред – секунда по секунда, минута по минута, час по час, ден по ден: всичко-всичко трябва да се запълни по някакъв начин. От друга страна обаче – продължавах, – именно това трябва да им е помогнало, защото, ако всичкото време – дванайсет по триста шейсет и пет по двайсет и четири по шейсет и още веднъж по шейсет – се беше стоварило наведнъж, с един удар на главата им, навярно нямаше да устоят – така както бяха устояли – нито телесно, нито с ума си. И тъй като мълчеше, добавих още: – Долу-горе така трябва да си представя човек. – А той, също както преди малко, само че вместо цигарата, дето междувременно я беше вече хвърлил, беше подпрял лице с двете си ръце и навярно и поради това с още по-глух, още по-сподавен глас каза: – Не, не може да си го представи – и аз, от своя страна, не можех да не призная, че е така. И си помислих: значи затова изглежда, затова казват ад вместо това най-вероятно.
 



Uploaded bySvetla Kjoseva
PublisherStigmati - Zhanett 45
Source of the quotation9 глава
Bookpage (from–to)268-273 стр.
Publication date

minimap