Kertész Imre: Fateless (Sorstalanság in English)

Portre of Kertész Imre

Sorstalanság (Hungarian)

A pályaudvarhoz érve, mivel kezdtem igen érezni a lábom, no meg mivel a sok többi közt a régről ismert számmal is épp elibém kanyarodott egy, villamosra szálltam. Szikár öregasszony húzódott a nyitott peronon egy kissé félrébb, fura, ódivatú csipkegallérban. Hamarosan egy ember jött, sapkában, egyenruhában, és a jegyemet kérte. Mondtam néki: nincsen. Indítványozta: váltsak. Mondtam: idegenből jövök, nincsen pénzem. Akkor megnézte a kabátomat, engem, s azután meg az öregasszonyt is, majd értésemre adta, hogy az utazásnak törvényei vannak, s ezeket a törvényeket nem ő, hanem az ő fölötte állók hozták. – Ha nem vált jegyet, le kell szállnia – volt a véleménye. Mondtam neki: de hisz fáj a lábam, s erre, észrevettem, az öregasszony ki, a tájék felé fordult, de oly sértődötten valahogyan, mintha csak néki hánytam volna a szemére netán, nem tudnám, mért. De a kocsi nyitott ajtaján, már messziről nagy lármával, termetes, fekete, csapzott ember csörtetett ki. Nyitott inget, világos vászonöltönyt, a válláról szíjon függő fekete dobozt, kezében meg irattáskát hordott. Miféle dolog ez, kiáltotta, és: – Adjon egy jegyet! – intézkedett, pénzdarabot nyújtva, lökve inkább a kalauznak oda. Próbáltam köszönetet mondani, de félbeszakított, indulatosan tekintve körbe: – Inkább némelyeknek szégyenkezniük kellene – szólt, de a kalauz már a kocsiban járt, az öregasszony meg továbbra is kinézett. Akkor, megenyhült arccal, énfelém fordult. Kérdezte: – Németországból jössz, fiam? – Igen. – Koncentrációs táborból-e? – Természetesen. – Melyikből? – A buchenwaldiból. – Igen, hallotta már hírét, tudja, az is „a náci pokolnak volt egyik bugyra” – így mondta. – Honnan hurcoltak ki? – Budapestről. – Meddig voltál oda? – Egy évig, egészében. – Sok mindent láthattál, fiacskám, sok borzalmat – mondta arra, s nem feleltem semmit. No de – így folytatta – fő, hogy vége, elmúlt, s földerülő arccal a házakra mutatva, melyek közt épp csörömpöltünk, érdeklődött: mit érzek vajon most, újra itthon, s a város láttán, melyet elhagytam? Mondtam neki: – Gyűlöletet. – Elhallgatott, de hamarosan azt az észrevételt tette, hogy meg kell, sajnos, értenie az érzelmeimet. Egyébként őszerinte „adott helyzetben” a gyűlöletnek is megvan a maga helye, szerepe, „sőt haszna”, és föltételezi, tette hozzá, egyetértünk és jól tudja, hogy kit gyűlölök. Mondtam neki: – Mindenkit. – Megint elhallgatott, ezúttal már hosszabb időre, utána meg újra kezdte: – Sok borzalmon kellett-e keresztülmenned? –, s azt feleltem, attól függ, mit tart borzalomnak. Bizonyára – mondta erre, némiképpen feszélyezettnek látszó arccal – sokat kellett nélkülöznöm, éheznem, és valószínűleg vertek is talán, s mondtam neki: természetesen. – Miért mondod, édes fiam – kiáltott arra fel, de már-már úgy néztem, a türelmét vesztve –, mindenre azt, hogy „természetesen”, és mindig olyasmire, ami pedig egyáltalán nem az?! – Mondtam: koncentrációs táborban ez természetes. – Igen, igen – így ő –, ott igen, de… – s itt elakadt, habozott kissé – de… nohát, de maga a koncentrációs tábor nem természetes! – bukkant végre a megfelelő szóra mintegy, s nem is feleltem néki semmit, mivel kezdtem lassan belátni: egy s más dologról sosem vitázhatunk, úgy látszik, idegenekkel, tudatlanokkal, bizonyos értelemben véve gyerekekkel, hogy így mondjam. Különben is – kaptam magam a változatlanul ott levő, s éppen csak egy kissé kopárabbá és gondozatlanabbá vált térről rajta –, ideje leszállanom, és ezt be is jelentettem neki. De velem tartott, s egy árnyas, támlája vesztett padot mutatva arrébb, indítványozta: telepednénk oda egy percre.
Először némelyest bizonytalankodni látszott. Valójában – jegyezte meg – most kezdenek még csak „igazán feltárulni a rémségek”, és hozzátette, „a világ egyelőre értetlenül áll a kérdés előtt: hogyan, miként is történhetett mindez egyáltalán meg”? Nem szóltam semmit, és akkor egész felém fordulva, egyszerre csak azt mondta: – Nem akarnál fiacskám, beszámolni az élményeidről? – Elcsodálkoztam kissé, és azt feleltem, hogy roppant sok érdekeset nemigen tudnék mondani neki. Akkor mosolygott kicsikét, és azt mondta: – Nem nekem: a világnak. – Amire, míg jobban csodálkozva, tudakoltam tőle: – De hát miről? – A lágerek pokláról – válaszolta ő, melyre én azt jegyeztem meg, hogy meg egyáltalában semmit se mondhatok, mivel a pokolt nem ismerem, és még csak elképzelni se tudnám. De ő kijelentette, ez csak afféle hasonlat: – Nem pokolnak kell-e – kérdezte – elképzelnünk a koncentrációs tábort? – és azt feleltem, sarkammal közben néhány karikát írva lábam alá a porba, hogy ezt mindenki a maga módja és kedve szerint képzelheti el, hogy az én részemről azonban mindenesetre csak a koncentrációs tábort tudom elképzelni, mivel ezt valamennyire ismerem, a pokolt viszont nem. – De ha, mondjuk, mégis? – erősködött, s pár újabb karika után azt feleltem: – Akkor olyan helynek képzelném, ahol nem lehet unatkozni –; márpedig, tettem hozzá, koncentrációs táborban lehetett, meg Auschwitzban is – már bizonyos föltételek közt, persze. Arra hallgatott egy kicsit, majd meg azt kérdezte, de némiképp valahogy már-már a kedve ellenére szinte, úgy éreztem: – És ezt mivel magyarázod? –, s kis gondolkodás után azt találtam: – Az idővel. – Hogyhogy az idővel? – Úgy, hogy az idő segít. – Segít…? miben? – Mindenben –, s próbáltam neki elmagyarázni, mennyire más dolog például megérkezni egy, ha nem is éppen fényűző, de egészében elfogadható, tiszta, takaros állomásra, ahol csak lassacskán, időrendben, fokonként világosodik meg előttünk minden. Mire egy fokozaton túl vagyunk, magunk mögött tudjuk, máris jön a következő. Mire aztán mindent megtudunk, már meg is értettünk mindent. S mialatt mindent megért, ezenközben nem marad tétlen az ember: máris végzi az új dolgát, él, cselekszik, mozog, teljesíti minden újabb fok minden újabb követelményét. Ha viszont nem volna ez az időrend, s az egész ismeret mindjárt egyszerre, ott a helyszínen zúdulna ránk, meglehet, azt el sem bírná tán se koponyánk, sem a szívünk – próbáltam valamennyire megvilágítani néki, amire ő, zsebéből közben szakadozott papirosú dobozt halászva elő, melynek gyűrött cigarettáit énfelém is idetartotta, de elhárítottam, majd két nagy szippantás után két könyékkel a térdére támaszkodva, így előredöntött felsőtesttel és rám se nézve, kissé valahogy érctelen, tompa hangon ezt mondta: – Értem. – Másrészt, folytattam, az ebben a hiba, mondhatnám hátrány, hogy az időt viszont ki is kell tölteni. Láttam például – mondtam neki – foglyokat, akik négy, hat vagy éppen tizenkét esztendeje voltak már – pontosabban: voltak még mindig meg – koncentrációs táborban. Mármost ezeknek az embereknek mindezt a négy, hat vagy tizenkét esztendőt, vagyis utóbbi esetben tizenkétszer háromszázhatvanöt napot, azaz tizenkétszer, háromszázhatvanötször huszonnégy órát, továbbá tizenkétszer, háromszázhatvanötször, huszonnégyszer… s mindezt vissza, pillanatonként, percenként, óránként, naponként: vagyis végig az egészet el kellett valahogy tölteniök. Megint másrészt viszont – fűztem tovább – épp ez segíthetett őnekik is, mert ha mindez a tizenkétszer, háromszázhatvanötször, huszonnégyszer, hatvanszor és újra hatvanszornyi idő mind egyszerre, egyetlen csapással szakadt volna a nyakukba, úgy bizonyára ők se állták volna – mint ahogy így állani bírták – se testtel, sem aggyal. S mivel hallgatott, hozzátettem még: – Így kell hát körülbelül elképzelni. – Ő meg erre, ugyanúgy, mint előbb, csak cigaretta helyett, amit időközben eldobott már, ezúttal az arcát tartva mind a két kezében, s talán ettől még tompább, még fojtottabb hangon azt mondta: – Nem, nem lehet elképzelni –, s részemről ezt be is láttam. Gondoltam is: akkor hát, úgy látszik, ezért mondanak helyette inkább poklot, bizonyára.



Source of the quotationPIM

Fateless (English)

On reaching the train station, I climbed aboard a streetcar because my leg was hurting and because I recognized one out of many with a familiar number. A thin old woman wearing a strange, old-fashioned lace collar moved away from me. Soon a man came by with a hat and a uniform and asked to see my ticket. I told him I had none. He insisted that I should buy one. I said I had just come back from abroad and was penniless. He looked at my coat, then at me, then at the old woman, and then he informed me that there were rules governing public transportation that not he but people above him had made. He said that if I didn’t buy a ticket, I’d have to get off. I told him my leg ached, and I noticed that the old woman responded to this by turning to look outside the window, in an insulted way, as if I were somehow accusing her of who knows what. Then through the car’s open door a large, black-haired man noisily galloped in. He wore a shirt without a tie and a light canvas suit. From his shoulder a black box hung, and an attaché case was in his hand. „What a shame!” he shouted. „Give him a ticket,” he ordered, and he gave or rather pushed a coin toward the conductor. I tried to thank him, but he interrupted me, looking around, annoyed: „Some people ought to be ashamed of themselves!” he said, but the conductor was already gone. The old woman continued to stare outside.
Then with a softened voice he said to me: „Are you coming from Germany, son?” „Yes,” I said. „From a concentration camp?” „Yes, of course.” „Which one?” „Buchenwald.” „Yes,” he answered, he had heard of it-one of the „pits of Nazi hell.” „Where did they carry you away from?” „Budapest.” „How long were you there?” „One year.” „You must have seen a lot, son, a lot of terrible things,” he said, but I didn’t reply. „Anyway,” he went on, „what’s important is that it’s over, it’s finished,” and with a cheerful face pointing to the buildings that we were passing, he asked me to tell him what I now felt, being home again, seeing the city I had left. I answered, „Hatred.” He fell silent, but soon he observed that, unfortunately, he had to say that he understood how I felt. He also felt that „under certain circumstances” there is a place and a role for hatred, „even a benefit,” and, he added, he assumed that we understood each other, and he knew full well the people I hated. I told him, „Everyone.” Then he fell silent again, this time for a longer period, and then he asked: „Did you have to go through many horrors?” I answered, „That depends on what you call a horror.” Surely, he replied with a tense face, I had been deprived of a lot, had gone hungry, and had probably been beaten. I said, „Naturally.” „Why do you keep saying ‘naturally,’ son,” he exclaimed, seeming to lose his temper, „when you are referring to things that are not natural at all?” „In a concentration camp,” I said, „they are very natural.” „Yes, yes,” he gasped, „it’s true there, but … well … but the concentration camp itself is not natural.” He seemed to have found the appropriate expression, but I didn’t even answer him, because I began to understand that there are certain subjects you can’t discuss, it seems, with strangers, ignorant people, and children, one might say. Besides - I suddenly noticed an unchanged, only slightly more bare and uncared-for square - it was time for me to get off, and I told him so. But he came after me, and pointing to a backless bench over in the shade, he suggested, „Let’s sit down for a minute.”
First he seemed somewhat insecure. „To tell the truth,” he observed, „it’s only now that the horrors are beginning to surface, and the world is still standing speechless and without understanding before the question How could all this have happened?” I was quiet, but he turned toward me and said: „Son, wouldn’t you like to tell me about your experiences?” I was a little surprised and told him that I couldn’t tell him very many interesting things. Then he smiled a little and said, „Not to me, to the world.” Even more astonished, I replied, „What should I talk about?” „The hell of the camps,” he replied, but I answered that I couldn’t say anything about that because I didn’t know anything about hell and couldn’t even imagine what it was like. He assured me that this was simply a metaphor. „Shouldn’t we picture the concentration camp like hell?” he asked. I answered, while drawing circles in the dust with my heels, that people were free to ignore it according to their means and pleasure but that, as far as I was concerned, I was only able to picture the concentration camp because I knew it a bit, but I didn’t know hell at all. „But, still, if you tried,” he insisted. After a few more circles, I answered, „In that case I’d imagine it as a place where you can’t be bored. But,” I added, „you can be bored in a concentration camp, even in Auschwitz - given, of course, certain circumstances.” Then he fell silent and asked, almost as if it was against his will: „How do you explain that?” After giving it some thought, I said, „By the time.” „What do you mean `by the time’?” „Because time helps.” „Helps? How?” „It helps in every way.”
I tried to explain how fundamentally different it is, for instance, to be arriving at a station that is spectacularly white, clean, and neat, where everything becomes clear only gradually, step by step, on schedule. As we pass one step, and as we recognize it as being behind us, the next one already rises up before us. By the time we learn everything, we slowly come to understand it. And while you come to understand everything gradually, you don’t remain idle at any moment: you are already attending to your new business; you live, you act, you move, you fulfill the new requirements of every new step of development. If, on the other hand, there were no schedule, no gradual enlightenment, if all the knowledge descended on you at once right there in one spot, then it’s possible neither your brains nor your heart could bear it. I tried to explain this to him as he fished out a torn package from his pocket and offered me a wrinkled cigarette, which I declined. Then, after two large inhalations, supporting his elbows on his knees with his upper body leaning forward, he said, without looking at me, in a colorless, dull voice: „I understand.”
„On the other hand,” I continued, „there is the unfortunate disadvantage that you somehow have to pass away the time. I’ve seen prisoners who were there for 4, 6, or even 12 years or more who were still hanging on in the camp. And these people had to spend these 4, 6, or 12 years times 365 days-that is, 12 times 365 times 24 hours - in other words, they had to somehow occupy the time by the second, the minute, the day. But then again,” I added, „that may have been precisely what helped them too, because if the whole time period had descended on them in one fell swoop, they probably wouldn’t have been able to bear it, either physically or mentally, the way they did.” Because he was silent, I added: „You have to imagine it this way.” He answered the same as before, except now he covered his face with his hands, threw the cigarette away, and then said in a somewhat more subdued, duller voice: „No, you can’t imagine it.” I, for my part, thought to myself. „That’s probably why they say `hell’ instead.”



Source of the quotationEvanston, Ill. Northwestern Iniv. Press, 1992. p. 179-182.

minimap