Kertész Imre: Bezosudovosť (Sorstalanság in Slovak)

Portre of Kertész Imre

Sorstalanság (Hungarian)

A pályaudvarhoz érve, mivel kezdtem igen érezni a lábom, no meg mivel a sok többi közt a régről ismert számmal is épp elibém kanyarodott egy, villamosra szálltam. Szikár öregasszony húzódott a nyitott peronon egy kissé félrébb, fura, ódivatú csipkegallérban. Hamarosan egy ember jött, sapkában, egyenruhában, és a jegyemet kérte. Mondtam néki: nincsen. Indítványozta: váltsak. Mondtam: idegenből jövök, nincsen pénzem. Akkor megnézte a kabátomat, engem, s azután meg az öregasszonyt is, majd értésemre adta, hogy az utazásnak törvényei vannak, s ezeket a törvényeket nem ő, hanem az ő fölötte állók hozták. – Ha nem vált jegyet, le kell szállnia – volt a véleménye. Mondtam neki: de hisz fáj a lábam, s erre, észrevettem, az öregasszony ki, a tájék felé fordult, de oly sértődötten valahogyan, mintha csak néki hánytam volna a szemére netán, nem tudnám, mért. De a kocsi nyitott ajtaján, már messziről nagy lármával, termetes, fekete, csapzott ember csörtetett ki. Nyitott inget, világos vászonöltönyt, a válláról szíjon függő fekete dobozt, kezében meg irattáskát hordott. Miféle dolog ez, kiáltotta, és: – Adjon egy jegyet! – intézkedett, pénzdarabot nyújtva, lökve inkább a kalauznak oda. Próbáltam köszönetet mondani, de félbeszakított, indulatosan tekintve körbe: – Inkább némelyeknek szégyenkezniük kellene – szólt, de a kalauz már a kocsiban járt, az öregasszony meg továbbra is kinézett. Akkor, megenyhült arccal, énfelém fordult. Kérdezte: – Németországból jössz, fiam? – Igen. – Koncentrációs táborból-e? – Természetesen. – Melyikből? – A buchenwaldiból. – Igen, hallotta már hírét, tudja, az is „a náci pokolnak volt egyik bugyra” – így mondta. – Honnan hurcoltak ki? – Budapestről. – Meddig voltál oda? – Egy évig, egészében. – Sok mindent láthattál, fiacskám, sok borzalmat – mondta arra, s nem feleltem semmit. No de – így folytatta – fő, hogy vége, elmúlt, s földerülő arccal a házakra mutatva, melyek közt épp csörömpöltünk, érdeklődött: mit érzek vajon most, újra itthon, s a város láttán, melyet elhagytam? Mondtam neki: – Gyűlöletet. – Elhallgatott, de hamarosan azt az észrevételt tette, hogy meg kell, sajnos, értenie az érzelmeimet. Egyébként őszerinte „adott helyzetben” a gyűlöletnek is megvan a maga helye, szerepe, „sőt haszna”, és föltételezi, tette hozzá, egyetértünk és jól tudja, hogy kit gyűlölök. Mondtam neki: – Mindenkit. – Megint elhallgatott, ezúttal már hosszabb időre, utána meg újra kezdte: – Sok borzalmon kellett-e keresztülmenned? –, s azt feleltem, attól függ, mit tart borzalomnak. Bizonyára – mondta erre, némiképpen feszélyezettnek látszó arccal – sokat kellett nélkülöznöm, éheznem, és valószínűleg vertek is talán, s mondtam neki: természetesen. – Miért mondod, édes fiam – kiáltott arra fel, de már-már úgy néztem, a türelmét vesztve –, mindenre azt, hogy „természetesen”, és mindig olyasmire, ami pedig egyáltalán nem az?! – Mondtam: koncentrációs táborban ez természetes. – Igen, igen – így ő –, ott igen, de… – s itt elakadt, habozott kissé – de… nohát, de maga a koncentrációs tábor nem természetes! – bukkant végre a megfelelő szóra mintegy, s nem is feleltem néki semmit, mivel kezdtem lassan belátni: egy s más dologról sosem vitázhatunk, úgy látszik, idegenekkel, tudatlanokkal, bizonyos értelemben véve gyerekekkel, hogy így mondjam. Különben is – kaptam magam a változatlanul ott levő, s éppen csak egy kissé kopárabbá és gondozatlanabbá vált térről rajta –, ideje leszállanom, és ezt be is jelentettem neki. De velem tartott, s egy árnyas, támlája vesztett padot mutatva arrébb, indítványozta: telepednénk oda egy percre.
Először némelyest bizonytalankodni látszott. Valójában – jegyezte meg – most kezdenek még csak „igazán feltárulni a rémségek”, és hozzátette, „a világ egyelőre értetlenül áll a kérdés előtt: hogyan, miként is történhetett mindez egyáltalán meg”? Nem szóltam semmit, és akkor egész felém fordulva, egyszerre csak azt mondta: – Nem akarnál fiacskám, beszámolni az élményeidről? – Elcsodálkoztam kissé, és azt feleltem, hogy roppant sok érdekeset nemigen tudnék mondani neki. Akkor mosolygott kicsikét, és azt mondta: – Nem nekem: a világnak. – Amire, míg jobban csodálkozva, tudakoltam tőle: – De hát miről? – A lágerek pokláról – válaszolta ő, melyre én azt jegyeztem meg, hogy meg egyáltalában semmit se mondhatok, mivel a pokolt nem ismerem, és még csak elképzelni se tudnám. De ő kijelentette, ez csak afféle hasonlat: – Nem pokolnak kell-e – kérdezte – elképzelnünk a koncentrációs tábort? – és azt feleltem, sarkammal közben néhány karikát írva lábam alá a porba, hogy ezt mindenki a maga módja és kedve szerint képzelheti el, hogy az én részemről azonban mindenesetre csak a koncentrációs tábort tudom elképzelni, mivel ezt valamennyire ismerem, a pokolt viszont nem. – De ha, mondjuk, mégis? – erősködött, s pár újabb karika után azt feleltem: – Akkor olyan helynek képzelném, ahol nem lehet unatkozni –; márpedig, tettem hozzá, koncentrációs táborban lehetett, meg Auschwitzban is – már bizonyos föltételek közt, persze. Arra hallgatott egy kicsit, majd meg azt kérdezte, de némiképp valahogy már-már a kedve ellenére szinte, úgy éreztem: – És ezt mivel magyarázod? –, s kis gondolkodás után azt találtam: – Az idővel. – Hogyhogy az idővel? – Úgy, hogy az idő segít. – Segít…? miben? – Mindenben –, s próbáltam neki elmagyarázni, mennyire más dolog például megérkezni egy, ha nem is éppen fényűző, de egészében elfogadható, tiszta, takaros állomásra, ahol csak lassacskán, időrendben, fokonként világosodik meg előttünk minden. Mire egy fokozaton túl vagyunk, magunk mögött tudjuk, máris jön a következő. Mire aztán mindent megtudunk, már meg is értettünk mindent. S mialatt mindent megért, ezenközben nem marad tétlen az ember: máris végzi az új dolgát, él, cselekszik, mozog, teljesíti minden újabb fok minden újabb követelményét. Ha viszont nem volna ez az időrend, s az egész ismeret mindjárt egyszerre, ott a helyszínen zúdulna ránk, meglehet, azt el sem bírná tán se koponyánk, sem a szívünk – próbáltam valamennyire megvilágítani néki, amire ő, zsebéből közben szakadozott papirosú dobozt halászva elő, melynek gyűrött cigarettáit énfelém is idetartotta, de elhárítottam, majd két nagy szippantás után két könyékkel a térdére támaszkodva, így előredöntött felsőtesttel és rám se nézve, kissé valahogy érctelen, tompa hangon ezt mondta: – Értem. – Másrészt, folytattam, az ebben a hiba, mondhatnám hátrány, hogy az időt viszont ki is kell tölteni. Láttam például – mondtam neki – foglyokat, akik négy, hat vagy éppen tizenkét esztendeje voltak már – pontosabban: voltak még mindig meg – koncentrációs táborban. Mármost ezeknek az embereknek mindezt a négy, hat vagy tizenkét esztendőt, vagyis utóbbi esetben tizenkétszer háromszázhatvanöt napot, azaz tizenkétszer, háromszázhatvanötször huszonnégy órát, továbbá tizenkétszer, háromszázhatvanötször, huszonnégyszer… s mindezt vissza, pillanatonként, percenként, óránként, naponként: vagyis végig az egészet el kellett valahogy tölteniök. Megint másrészt viszont – fűztem tovább – épp ez segíthetett őnekik is, mert ha mindez a tizenkétszer, háromszázhatvanötször, huszonnégyszer, hatvanszor és újra hatvanszornyi idő mind egyszerre, egyetlen csapással szakadt volna a nyakukba, úgy bizonyára ők se állták volna – mint ahogy így állani bírták – se testtel, sem aggyal. S mivel hallgatott, hozzátettem még: – Így kell hát körülbelül elképzelni. – Ő meg erre, ugyanúgy, mint előbb, csak cigaretta helyett, amit időközben eldobott már, ezúttal az arcát tartva mind a két kezében, s talán ettől még tompább, még fojtottabb hangon azt mondta: – Nem, nem lehet elképzelni –, s részemről ezt be is láttam. Gondoltam is: akkor hát, úgy látszik, ezért mondanak helyette inkább poklot, bizonyára.



Source of the quotationPIM

Bezosudovosť (Slovak)

Keď som prišiel k stanici, začal som si už priveľmi cítiť nohy, a keďže prichádzala električka so známym číslom, nastúpil som do nej. Vyziabnutá stará žena s čudným staromódnym čipkovaným golierikom, stojaca na otvorenej plošine električky, trochu ustúpila. Čoskoro ku mne pristúpil muž v uniforme a čiapke a pýtal si lístok. Povedal som mu, že nemám. Navrhol mi, aby som si ho kúpil. Povedal som, že prichádzam z cudziny, nemám peniaze. Pozrel sa mi na kabát, potom na starú paniu a dal mi na vedomie, že cestovanie má svoje pravidlá a tie nevymyslel on, ale jeho nadriadení. – Keď si nekúpite lístok, musíte vystúpiť, – trval na svojom. Pokúšal som sa mu vysvetliť, že ma bolí noha a všimol som si, že stará žena sa v tej chvíli obrátila smerom von, ale urobila to s takým urazeným gestom, akoby som to nebodaj vyčítal jej. Vtom sa znútra vozňa cez otvorené dvere s veľkým hrmotom vyrútil počerný spotený muž. Mal oblečenú rozopnutú košeľu a svetlý plátenný oblek, z pleca mu na remeni visela čierna škatuľa a v ruke držal aktovku. – Čo je to za poriadok, dajte jeden lístok! – prikázal sprievodcovi a podával mu, či skôr vrazil do ruky peniaz. Pokúšal som sa poďakovať, ale prerušil ma s pohnutím sa obzerajúc okolo seba: – Radšej by sa niektorí mali hanbiť, povedal, ale sprievodca už bol vo vozni a stará pani vytrvalo pozerala von. Obrátil sa teda už s nežnejším výrazom na tvári ku mne. Spýtal sa: - Z Nemecka prichádzaš, synak? – Áno. – Z koncentračného tábora? – Prirodzene. – Z ktorého? – Z buchenwaldského. – Áno, počul chýry o ňom, vie, že to bola jedna z „hlbín nacistického pekla“. Presne týmito slovami ho označil. – Odkiaľ ťa odvliekli? – Z Budapešti. – Ako dlho si tam bol? – Dovedna rok. – Veľa si toho musel vidieť, synček, veľa hrôz, – povedal na to a ja som mu neodvetil nič. – Nuž ale, – pokračoval, –hlavne, že je koniec, že je to preč. – S rozjasnenou tvárou ukázal na domy, medzi ktorými sme sa práve hrkotali, a zaujímal sa, čo tak cítim teraz, keď som opäť doma a vidím mesto, ktoré som opustil. Povedal som mu: – Nenávisť. – Odmlčal sa, ale čochvíľa konštatoval, že, žiaľ, musí chápať tento môj pocit. Mimochodom, podľa neho má „v danej situácii“ aj nenávisť svoje opodstatnenie, svoju úlohu, ba je aj „užitočná“, a predpokladá, dodal, že si rozumieme, a dobre vie, koho nenávidím. Povedal som mu: – Každého. – Opäť sa odmlčal, tentoraz na dlhší čas a potom začal odznova: – Veľa hrôz si musel absolvovať? – Na to som mu odpovedal, že to závisí od toho, čo pokladá za hrôzy. Nepochybne – pokračoval s istou úzkosťou v tvári – som iste veľa strádal, hladoval a možno ma aj bili. Povedal som: samozrejme. – Prečo vravíš, synak, – vykríkol, až sa mi zdalo, že stráca trpezlivosť, – na všetko „samozrejme“ a zakaždým na niečo, čo vôbec nie je samozrejmé?! – Povedal som: v koncentračnom tábore je to samozrejmé. – Áno, áno, – na to on, – tam áno, ale... – a tu sa zháčil, trochu zaváhal, – ale... nuž, koncentračný tábor ako taký nie je samozrejmosť! – našiel konečne vhodný argument a ani som mu nič neodvetil, lebo som si začal pomaly uvedomovať, že o niektorých veciach, zdá sa, nemôžeme polemizovať s cudzími neinformovanými ľuďmi, povedal by som v istom zmysle deťmi. Mimochodom - uvedomil som si pri pohľade na čoraz zanedbanejšie a pustejšie okolie – musím už vystúpiť, čo som oznámil aj jemu. Ale nasledoval ma a potom ukázal na jednu lavičku bez operadla, čo stála obďaleč v tieni a navrhol, aby sme si na chvíľu sadli.
Spočiatku sa zdalo, že je akýsi nesvoj. – Vskutku, – poznamenal, – len teraz začnú vychádzať na povrch všetky hrôzy, - a dodal, že „svet sa bezradne pýta: ako a prečo sa toto všetko vôbec mohlo stať“? Nepovedal som nič a vtedy sa celým telom obrátil ku mne a zrazu povedal: – Nechcel by si, synček, referovať o svojich zážitkoch? – Trochu som sa začudoval a odvetil som, že priveľa zaujímavého by som mu asi nevedel povedať. Pousmial sa a povedal: – Nie mne, ale svetu. – Ešte väčšmi som sa začudoval a zaujímal som sa: – Nuž ale o čom ? – O pekle lágrov, – odvetil, na čo som poznamenal, že o tom už vôbec nemám čo povedať, lebo peklo nepoznám a ani si ho len neviem predstaviť. Vyhlásil, že to je len také prirovnanie: – Či nie je koncentračný tábor samo peklo? – Pätou som kreslil do prachu kruhy a povedal som mu, že peklo si môže každý predstavovať, ako sa mu zachce, no ja osobne si viem predstaviť iba koncentračný tábor, lebo ten do istej miery poznám, no peklo nie. – No keby predsa? – nedal sa a ja som po niekoľkých ďalších kruhoch v prachu odpovedal: – Nuž by som si ho predstavoval ako miesto, kde sa nemožno nudiť, v koncentračnom tábore však, dokonca aj v Osvienčime, sa nudiť dá, pravdaže, za istých okolností. Chvíľu ostal ticho, potom sa spýtal, už takmer proti svojej vôli: – A čím si to vysvetľuješ? – Po krátkom premýšľaní som mienil: – Časom. – Akože časom? – Tak, že čas pomáha. – Pomáha? V čom? – Vo všetkom. – A pokúšal som sa mu vysvetliť, aké je to pricestovať napríklad na čistú útulnú stanicu, kde sa nám všetko odhaľuje pekne pomaly, v časovej následnosti, zo stupienka na stupienok. Keď sme jeden prekonali, okamžite nasleduje ďalší. A kým človek všetko pochopí, všetko robí, ako sa má, už ho čaká iná robota, činí sa, hýbe sa, plní úlohy, ktoré mu kladie každý ďalší stupeň. Keby nejestvovala istá časová postupnosť a všetko by sme sa dozvedeli naraz, všetko by sa na nás zosypalo hneď tam na mieste, možno by to naše hlavy neuniesli a nevydržalo by to ani srdce – pokúšal som sa mu ozrejmiť, ako to tam chodí. Vylovil z vrecka obtrhanú papierovú škatuľku a pokrkvané cigarety v nej otrčil aj mne. Odmietol som, on si dva razy šlukol, potom sa oboma lakťami oprel o kolená a takto naklonený, ani sa na mňa nepozrel, povedal nezvučným, tupým hlasom: – Rozumiem. – Inak, – pokračoval som, problém, povedal by som nevýhoda, je práve v tom, že čas treba nejako vyplniť. Stretol som sa s väzňami, – vravel som mu, – čo žili v koncentračnom tábore už štyri, šesť, alebo aj dvanásť rokov – presnejšie – ešte žili. A títo ľudia museli tie štyri; tých šesť či dvanásť rokov, čiže v tom poslednom prípade dvanásť krát tristošesťdesiatpäť krát dvadsaťštyri hodín ... a v tých hodinách každú minútu, sekundu nejako vyplniť. Na druhej strane – pokračoval som – práve toto asi pomohlo aj im, lebo keby tých dvanásť krát tristošesťdesiatpäť krát dvadsaťštyri krát šesťdesiat krát šesťdesiat časových jednotiek spadlo na nich naraz, neboli by to vydržali ani telom, ani mozgom. Keďže mlčal, ešte som dodal: – Takto nej ako si to treba predstavovať. – A on na to, podobne ako predtým, ibaže bez cigarety, lebo tú už zahodil, si tentoraz ponoril tvár do oboch rúk, a preto odpovedal ešte zastretejším, ešte priškrtenejším hlasom: – Nie, to sa nedá predstaviť. – Uznal som mu to a pomyslel som si: nuž zdá sa, že preto radšej hovoria o pekle.


Source of the quotationBezosudovosť, p. 197-201., Vydavateľstvo Slovart, spol.s.r.o., 2000

minimap