Kisfaludy Károly: Mohacs Field* (Mohács in English)

Portre of Kisfaludy Károly

Mohács (Hungarian)

Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,

   Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!

Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,

   S pusztitó erejét rád viharozta dühe,

S vak diadalma jelét robogó villámival itten

   Honni vitéz seregink holttetemikre süté.

Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked;

   Nem halt volna hazánk disze, virága veled.

Harcz tüze lángitá bizton viadalra kikelted',

   S érted mennyi dicsők estenek áldozatul!

Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod?

   Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad,

Nyugodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse;

   A békitő sír enyhe takarja porod.

Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel

   Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavész!

Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,

   Kit nemrég az öröm lágy öle ringata még!

Disztelen itt fekszik, deli termete összerutitva,

   Száguldó paripák vasszegü körmök alatt.

Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,

   Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok.

Hasztalan áll az uton váró hive friss koszoruval,

   Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz:

Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme,

   Néz, piheg, arcza tüzel s keble feszülve haboz.

Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe;

   Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered.

Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként

   Hervad el a szép szüz néma keserve között.

Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő

   S a hüség csendes angyala őrzi porát.

Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,

   Fénytelen itt szunnyad s kő se' mutatja helyét!

Ősi szabadságért harczolt bár férfikarokkal,

   Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát,

Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?

   Testhalmok közepett küzd, soha élte szakad.

Sinli szokott terhét tüzménje, nyikogva kapar, vág,

   Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog;

Elszáguld, hazatér, s igy hirli vitéz ura hunytát,

   Kit repedő szivvel hölgye zokogva sirat;

Mig sürü könnye apad, s ő is hű férje után hal,

   S a kiürült háznak csak döledéke marad.

A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,

   Dőltében viruló ágait igy temeti.

Hány bajnok hala igy, de csak a boldog leli bérét:

   A meggyőzöttnek csillaga véle tünik.

Igy hamvadtak el ők alacsony mohlepte gödörben,

   S a feledékenység éje boritja nevök',

Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját;

   És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt;

Titkon meg is eped, szomoru dalt zengedez ajka:

   A hősárnyékok csendesen ihletik őt.

A csatasikon mély borulattal ballag az utas,

   Elgondolva minő kétes az emberi sors;

Néz, és elkomorul s lesütött szemmel halad ismét;

   Felpattant sebeit belseje érzi maga.

Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt usztat az éren,

   Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk;

Ott vergőde Lajos, rettentő sorsu királyunk,

   Sülyedező lova érczhimzetü terhe alatt.

Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse!

   Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!

Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz,

   S összuzott testét hab fedi s barna iszap.

Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed igy tünt!

   Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt.

Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál;

   Szendergő porodat béke lebegje körül!

Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység,

   Egységünk törten törve, hanyatla erőnk.

A sorvasztó láncz igy készüle árva hazánkra;

   Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét.

Gyászemlékü vidék! mi sok inség kutfeje lettél:

   Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.

Nagygyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték,

   S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk.

Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,

   S a Duna szőke vizén hány rabok usztak alá!

Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon:

   Félhold kérkede szét városi tornyairól -

El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre!

   Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után,

Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,

   S égve honért bizton nézzen előre szemünk,

És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,

   Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

Mohacs Field* (English)

Oh, field of mourning red and lone, oh, grave

Of our dead greatness, with a heavy sigh

I greet thee ! Harsh decay has trailed her wing

Across the earth wherein our heroes lie.

The fierce, exultant lightning blazed forth here

Upon the lifeless bodies of the slain :

Scarred and forsaken is their sepulchre

Deep in the dark breast of this fatal plain.

Tomori, thou proud leader, oh wherefore

Didst thou desert the Archbishop's sacred chair ?

For thee our best and bravest children died.

Beneath thy banners fell the young and fair.

The flames of battle filled the quivering sky

And, led by thee, unnumbered heroes fell.

Too narrow for thy pride was Hungary,

Yet see how narrow is thine earthy cell!

Mute is the trumpet, and with hungry rust

The steel is red. Rest, conquered Captain, rest –

Fortune cannot torment thy weary dust.

Thou hast found peace, of all God's gifts the best.

Oh, many a heart warm with bright hopes and joys,

This direful havoc hath struck cold and still,

Even as a swift tempest oft destroys

The noblest saplings of the wooded hill.

Lo ! here lies one renowned for hero-deeds –

His lifeless limbs are trampled in the mire.

His fair locks stiffen as his forehead bleeds.

His soul departs as smoke wafts out of fire.

Beside the road his anxious lady stands

Watching and longing her true knight to see :

When a leaf stirs, with trembling lips and hands

She turns, believing that it must be he.

A chaplet of fair blossoms she has bound

To crown his brows withal, – but ah, in vain :

The fading wreath falls slowly to the ground

When she is told he will not come again.

Oh, Mohacs, fatal field of woe and death,

Her heart was cleft even as his that day,

When dire defeat from honour scourged the breath.

Beside her grave there shall keep watch alway,

Fidehty's mute angel. Oh, alas.

How many warriors worthy to have known

Centuries of achievement here are laid,

Bereft of splendour, and with not a stone

To mark their place of rest, with valiant arm

The patriot fights for liberty, he rides

Through ghastly scenes of carnage, wild alarm

Makes his tired horse fret as he spurs its sides.

Then, as inert its master sways and falls.

The charger gallops on, with flowing mane.

Nostrils dilated, eyes like fiery balls,

And riderless it plunges o'er the slain.

Then, as before the castle gate it stops,

The empty saddle tells the fatal tale:

Heart-broken the young widow pines and drops,

Smitten to earth by sorrow's lightning pale.

The house, once home of peace and simple joys,

Now stands a gaping ruin to the sky ;

The sovereign oak that braved so many storms

Now in the mire a mighty wreck doth lie.

How many warriors have died even so,

How few the fruits of fame and glory reap!

For in defeat their star must quench its glow

And in a nameless pit their ashes sleep.

The darkness of oblivion blurs their praise,

For by their dust the piping shepherd strolls ;

He knows not o'er whose bones his flock may graze,

And yet the shadow of heroic souls

Inspires him, and his song is a lament.

The traveller pauses on the fatal field:

The throb of sorrow in his heart is pent

To think how man to cruel fate must yield.

With downcast eyes and heavy heart he comes.

Musing on destiny's unstable pride.

While a pale mist creeps through the evening gold

The river from our curious eyes to hide.

There, on that spot, Louis, our ill-starred King,

Struggled beneath his horse's armoured weight,

In vain, with weary arm now brandishing

His blunted sword – none saves him from his fate.

The marshy bank gapes for its royal prey

Whose golden armour now is blurred with mud.

His bruised limbs are flecked with scum and spray,

And now he sinks into the hungry flood.

Thus didst thou perish, gallant King, and so

To die is bitter – for thou wast but young !

With thee the star of Hungary sank low,

For thee laments by countless lips were sung.

May peace still hover o'er thy place of rest.

Thou who hast died within that sombre hour

When envious factions tore their mother's breast.

And losing unity, lost us our power.

For so the chain that to the soul can pierce

Was forged ; yet, land of saddest memory,

Not alien hands dealt all those onslaughts fierce

But those of thine own children, Hungary!

Oh, home of hopeless care, mother of grief.

Behold, this field commemorates thy woe!

Beneath the harsh hand of the Moslem chief

How soon was Buda's ancient pride laid low.

Under the rule of Solyman this land

Lost all its' glory and its' old-time strength,

While from our towers, like a mocking hand,

The crescent standard flung its boastful length.

Begone, ye gloomy visions, for anew,

After long years, the sun for us arose :

Buda still stands,- there are Hungarians true

Who yet shall triumph oer their country's foes.

Inspired by patriotism let us see

Rich promise in the future half-concealed.

And thou, great Golgotha, vast cemetery,

A garden fair shalt blossom – Mohacs Field !

 

*The fatal battle of Mohacs Field was fought on August 2-th, 1526, when the Hungarians, commanded by the brave but reckless Pal Tomori, Archbishop of Kalocsa, were defeated by the Turks under Solyman II. Louis II., the young King of Hungary, while fleeing from the field, was drowned in a swollen stream, where his horse stumbled and fell. The Turkish Dominion in Hungary lasted for two hundred years after this disastrous battle.

 

Nora de Vallyi and 



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.archive.org/stream/magyarpoems

minimap