Kiss Noémi: Куче (Kutya in Bulgarian)

Portre of Kiss Noémi

Kutya (Hungarian)

Először csak feküdt egy fehér, hullámos kartondobozban, amit kibeleztünk neki. Véletlenül kigurult. Másnap pedig átmászott rajta magától, körbeszagolt, itt fogok lakni köztetek, az orrára volt írva, különben a csuklójára kötötték a nevét, nem vettük le. Jó, ha hord egy jelet, nehogy elvesszen a ligetben, és sose lássuk többé a védtelent. Túl kicsi és törékeny lényként látta meg a világot, majdnem ottmaradt a szülésnél, és ez meg is látszott rajta. Azt hitték, nincs odabent már semmi, mikor hirtelen és váratlanul előbújt az anyja hasából, egy harci nyomással lökte ki az élőkhöz.
Folyton édesen szunyókált, mint egy harmadnapos csecsemő. Néha azért a szemével nevetett, ha ránéztünk, vakkantott, aztán aludt megint tovább. Bömbölt ételért, tejért, cukorért, majd újra álomba itta magát. Folyt a nyála. Lábai felhúzva a derekáig, mint egy eltaposott béka az aszfalton. Ujján a köröm kaparóállásban fordult visszafelé, de igazán még fogni se tudott vele. Végtagjai semmire sem kellettek neki. Testét lazán szétterítve fészkelte be magát az ágyába, gyakorlatilag semmi hasznát nem vette a vonalainak. Úgy tűnt, csak a bőr érdekli.
Szívni és dörgölni szeretett, Szájnak becéztük. Adtunk neki bimbót, legalábbis az élő gumimásolatát, erre ő azonnal a csutorára harapott nyüszítve, megállás nélkül dolgozott vele, pumpálta a cuclit, a legmélyebb kútból felhozta volna szájpadlásához a vizet, olyan szomj tört rá. Úgy ivott, hogy majdnem belehalt. Ha a zabálás kimerítette, megelégedéssel bújt vissza papírágyába, tudomása így is csak meleg ölekről volt, oda fészkelt volna, ha madárnak születik. De ha madárnak születik, törve lett volna a szárnya. Vagy világra sem jött volna, a tojás héját eltapossák. Úgy meg el sem hoztuk volna, és akkor nem lenne a mi kölykünk. Folyton csukott szemmel dülöngélt. Először ijedve azt hittük, nem lát, nem hall, hiányoznak szervei. Nem is ment, gurult inkább, hiszen szétcsúsztak a lábai, sehogy sem tudott elindulni magától, karon fogva lehetett vezetgetni, pórázt közöttünk nyakára, úgy tanult meg járni, folyton kapaszkodott valamibe, asztalba, karfába, széklábába. Néha mozdulni is alig tudott, ilyenkor át kellett őt kézzel rakni, mint egy babzsákot. Beletört a derekam. Jártunk kezelésre, tornáztatták, kézzel stimulálták, nyújtották és erőltették a járást, az izmai megfeszültek a nyakánál, hasa előrebukott, megtanulta végül, de sokáig, hetekig keresztbe álltak a combcsontjai és erős lúdtalppal lépegetett. Gyorsan ment, mert lassan sokkal nehezebb.
Harmatgyenge állapotban fogtuk ki. Tanakodtunk, mi legyen, elhozzuk-e egyáltalán, kibírja az utat hazáig, vagy jobb volna neki a teremben maradni, ahol a többi csenevész lakott a születése után. Mind üveg mögött, etetőgépen. Vajon túléli az első hetet? Persze, vigyék csak, bíztatott a portás, mind így mennek el a szülés után, gyakorlatilag életjel nélkül. Azt, ha nehezen bírják, akkor nekik má’ úgyis mindegy, itt csak beleszürkülnek. Lehet, hogy erős lesz, erősebb, mint gondolnák, a semmiből is szokott lenni uralom. Az ilyen dolgok nem kiszámíthatók, egyáltalán, én is katona voltam, aztán most itt ülök egész nap egy kalitkában, tolókocsiban, pedig fordítva is lehetett volna. Akiben erő van, túléli a bántást, megerősödik a betegségtől. Az erőt még nem látni egy ilyen friss testen. Tessék jól gondozni! Enni és inni adni neki, jó zsíros, sárga tejet, attól felélednek!
Lebiggyedt a feje, tartani nem igazán bírta. Kezei, lába, mint rongyok tapadtak a törzséhez. Mintha nem az övé volna az ujja, az arca, körmei. Álltak keresztbe, össze-vissza. Mintha idegen ruhát hordott volna. Jöttek a három szomszédok megnézni, vajon micsoda született a mi házunkban. Köszöntés helyett hallgattak. Néma ámulatba estek. Volt, aki megpillantotta, aztán kiment a vécébe. Sietve mentek. Adjon Isten, ezzel a két szóval mentegetőztek. A boldogság cseppjéhez hozzátapadt egy szemtelen frász, félrenéztünk, ha gratulálni mertek, tudtuk, sajnálnak, hogy a mienk ilyen, görbe, sovány, csenevész, és hogy azt hiszik, meg sem éri a hajnalt. Hogy nekünk ilyen született. Hosszú utat tettek meg, csillag vezette őket. Élni fog, mondták, de mást gondoltak. A szívük mélyén talán még szurkoltak is érte, hogy így legyen, hogy legyen már vége, dobogtak azért, hogy nekünk jobb legyen, eltűnjön innen a féreg. Nekünk jó volt így, még ha majdnem bele is haltunk. Ha ő nem volna, mi lenne? Üres doboz, üres az ágy is. Hogy kell altatni, etetni, nevelni, öltöztetni? Mi lesz, ha nagy lesz? Semmit sem tudtunk róla. Csak csináltuk sután. Meg sem lepődtünk, mikor az első szava az volt: vauvau. Vagy úgy inkább, angolosan csücsörítve: bow-wow.
Forró meleg nyár, kettő elment. Elmúlt egy éves, aztán elmúlt még egy negyed, élt még, nemhogy élt, túlélt. Zihált a feje, úgy akart. Hűteni kellett. Jártunk ide-oda, játszani, fejlődni, takargattuk pelenkával az arcát, pedig már rég nem kellett volna, nyoma sem volt a születési hibáknak. Rossz szokásból betegnek tituláltuk, másnak. Kinyomkodta belőle a dévénytornász a frászt. Élt, mint egy kis virág, félig belegyökerezve a földbe. Növekedett, hogy elérje az asztal tetejét, és fellépjen a sámlira.
Mikor megjött, bemutattuk neki az ikreket, hamar megszerette őket. Először csak kicsit, aztán nagyon. Egy szobába kéredzkedtek, közösen játszottak papást, mamást, autóst, montessori karikákkal, bébitaxit tologattak, pikleremmi mászókán feküdtek, formabedobósoztak, befáslizták őt, ágyba dugták és kockából várat építettek neki. Szekrényben kakilt ő is. Sátorban ivott. Csörgőket harapdáltak, és együtt, egyszerre csüccsögtek a koszos a pelenkákkal. Szájukba dugták apránként, ha készen voltak, kezdték újra elölről vacsoráig. A fakanál és a tányéralátét lett a kedvenc. Neveltük őt, mintha a sajátunk volna. Mindenki úgy hívta, úgy köszöntötte az utcában, hogy ő a mienk már, örökre kértük, elintéztük az oltásokat, más papírokat, bejelentettük az apehnál és megrendeltük a tébékártyáját. Nem bántott senkit, pedig erős lett.
Mígnem egy szép napon jól megharapta őt a fiam. Visított, egy fél órán át nyögött és ordított, kijött a vállából egy nagyobb darab. Hívtuk az orvost, alig bíztunk benne, hogy megéri, azt hittük, elvérzik azonnal, kibírta. Teltek a percek, közben egyre halkabb lett az ordítása, egyre csendesebb a harapás helye, már nem bugyogott a vér, csak szivárgott, fekete, sűrű patakká vált a parkettán, ahogy felitta és megtöltötte a fabarázdák lyukait. Ott feküdt a játékok között, a babaszoba közepén. A fiam későn tanult meg járni, a fiamnak gondjai voltak, a fiam imádta. Meg akarta büntetni, ilyen lett az édes kisfiam. Ösztönös, mondta a gyógypedagógus, ne büntessük érte, szorongatott helyzetben volt, túl szerette volna élni, és védekezett. Az ember is harap, ha az ember a kutya.
Érkezett az orvos, elég hamar. Kerékpárját leparkolta a ház elé, ollóval és egy nagy szatyorral a kezében jött fel. Gyorsan ideért, csak pár perc telhetett el, miután felhívtuk az állatügyeletet. Körbenézett, kezet fogott. Hideg, őszi kézzel. A gyerekeket kiküldte. Meg sem kérdezte, hol van, érezte a szagát a lépcsőházban. A vizsla élt még, halkan szuszogott, feküdt hangtalanul, néma tartásban, kiterülve keze, lába, szétcsúszva a gerince mellett, bőre ráncosan, néha szippantott egy nagyobbat az orrával, elbódította a sok elveszett vér. Fertőtlenítette, injekciózta, bekötette. Kért tőlem vizet és ételt, mossam meg és adjak neki enni. Itassam is, minél többet. Hogy legyen új vére. Töltöttem tejet, megcumiztattam, a mellemhez is odaengedtem az arcát. Hozzáértem háromszor a sebe pereméhez. A fiam bocsánatot kért, és megharapta a saját kezét, jó mélyen. Kiabált egyet, aztán némán tűrte. Vinnyogott rám. Úgy kért, hogy hagyjam abba, vagy mentsem meg, fogalmam sem volt, mi lesz. Libabőrös lettem, hogy elveszítem őt.
Az orvos kiment vizelni, kért törölközőt, utána kezet mosott a szappannal és megszárította a kezét, letörölte az arcát. Egy ideig egyhelyben állt, szótlanul. Majd egyszer csak magabiztosan a cuccához kapott. Elővett a nagy, fehér, spáros szatyrából egy hosszú, fekete zsákot. Széthúzta, a férjemet kérte meg, hogy segítsen kifeszíteni és szétnyitni, a hideg párában bizonyára összeragadtak az oldalai. Rángatták, húzkodták. Majd feltépték, így is jó lesz, mondta. Célnak megfelel. Bement a szobába, minket kizárt. Pisszentett. Csend lett, levegőt sem vettünk, úgy féltünk tőle és a haláltól, amit behozott a lakásunkba. Tizenegy perc telt el, néztem az órát a mobilomon, fülemben halk percegéseket hallottam. Kattogtak a másodpercek törtjei. Amióta megjött az orvos, elfelejtettem lerakni a telefont a kezemből, néha hadonásztam is. A szomszéd kutyája törte meg a feszült némaságot, beleugatott. Aztán négy macska kezdett rá odakint, nyígtak, akár a csecsemők, öblös oázásuk ömlött be az ablakon át, cukkolták a kölyköt. Az megint bentről vakkantott egyet, aztán nyekk. Kihúzták az utolsó prést a száján. Végre kinyílt az ajtó. Angyalok szökhettek ki, nem láttam élesen. Hirtelen egy pillanatra erős fény lett.
Az orvos kilépett, izzadt volt, zsebkendőt kért, hoztam neki nedves törlőkendőt, az éjjeliszekrényen tartottam. Elpakolt, leült az ebédlőasztalunkhoz, kár, hogy ilyen éles a foga annak a gyereknek, mondta. Egy évesen még nem szokott kibújni, csak a tejfoguk. Kért egy tollat. Különben talán meg lehetett volna menteni. Kiállított egy számlát, aláíratta velem, meg egy leletet, az volt a halotti bizonyítvány, erre az esetre nem kell többet ebtartást fizetnünk, kivéve, ha elhoznánk a telepről egy másikat. Ugye nem tervezik, kérdezte, tekintettel a körülményekre, nem volna tanácsos.
A kutya nem játékból volt, de ő nem tud különbséget tenni. Gondolja, hogy direkt tette? Nem tudom, fogalmam sincs, mi az ösztön, nekem rég nincs olyan, legyőztem. Korán érkezett, és lassan tanul, járni se bír még. Helyette harap, és mióta harap, kinőtt az összes nagyfoga. Nagyon szelíd, okos fiú, szeretik, sőt a csodájára járnak, mert göndör haja van hátul. Szőke, a cipőboltban megint angyalkának becézte egy öreg néni, meg is simogatta a cipőkanállal. Abba is beleharapott, mert megijedt, közben pedig irtózik a fájdalomtól. Nagyon haragudhatott, hogy így elvesztette a fejét, hiszen alig bírja tartani, annyi izma sincs, mint egy légynek. Persze, védi, értem, ez a dolga, anya.
Megírta a papírokat, összepakolt, megkérdezte, elvigye-e. Hát, nem is tudom, jó lenne, mondta a férjem, hiszen itt két baba lakik, csak kerülgetnénk a zsákot. Az orvos felrakta a biciklijére a szatyrot, még simán ráfért a kormányra. Lógott lefelé súlyánál fogva a fülön, a gyerekek szobája ablakából figyeltem, hogy egyensúlyoz vele a patka és az autók között. Csak feküdt egy nylonban, nem volt már szorítása, lifegett ide-oda. Néha belerúgott, ahogy tekert, vagy a lánchoz csapódott. Lukas lehetett, mert cseppenként szállt le a vére a vizes aszfaltra. Követni tudtam a nyomát, aztán egyszer csak kiesett a képből.



Uploaded bySvetla Kjoseva
PublisherMagvető
Source of the quotationkézirat
Publication date

Куче (Bulgarian)

В началото само си лежеше в бялата картонена кутия от велпапе, в която му бяхме постлали. Претъркули се навън, на другия ден сам си се изкатери, подуши, ще живея тук, сред вас – беше му изписано на муцунката, впрочем името му още висеше на китката, не го свалихме. Добре е да носи някакъв знак, за да не се загуби из парка и после никога да не го видим горкичкия. Беше се появил на тоя свят прекалено малък и уязвим, едва беше преживял раждането, още му личеше. Мислеха, че няма никой повече, когато внезапно и неочаквано се подаде от корема на майка си, а тя с боен напън го изтласка в света на живите.
Дремеше сладко като тридневно пеленаче. Понякога ни се засмиваше с очи, а погледнехме ли го, джафкаше и продължаваше да спи. Скимтеше за храна, за мляко, за захарче и отново се унасяше в сън. Течаха му лиги. Крачетата му бяха прилепнали до тялото, приличаше на размазана върху асфалта жаба. Ноктите на пръстите му се бяха извити да дращи, макар че дори не умееше да хваща с тях. Крайниците не му служеха за нищо. Беше се разтлал с отпуснато тяло в леговището си, собствените му очертания бяха фактически без значение. Сякаш роля играеше само кожата.
Обичаше да суче и да се отърква, нарекохме го галено Уста. Дадохме му цицка, всъщност гумено копие на живата гръд и то захапа чучурчето със скимтене, труди се без прекъсване, изпомпа цицката, сякаш вадеше вода от най-дълбокия кладенец до небцето си, такава жажда го беше налегнала. Пи така, че едва не умря. Лоченето го изтощи, доволно се сви в картоненото си легло, познаваше единствено този топъл скут и би се сгушил в него дори ако се беше родил птица. Ала ако се беше родил птица, щеше да е със счупено крило. Или да не се роди, ако стъпчат черупката на яйцето. А ние нямаше да го вземем и той нямаше да стане наше кутре. Ходеше със затворени очи. Отначало уплашено си помислихме, че нито вижда, нито чува, че няма сетива. Не вървеше, а се търкаляше, понеже краката му се хлъзгаха настрани, не успяваше да тръгне само, ние го водехме за лапичка, сложихме му нашийник, с него се научи да ходи, все се вкопчваше в нещо, в масата, в подлакътника на фотьойла, в крака на стола. Понякога се движеше едва-едва, в такива случаи се налагаше да го вземем на ръце, като чувалче. Чак ми се секна кръстът. Водехме го на процедури, правеха му гимнастика, разтриваха го, караха го да се протяга и го насърчаваха да ходи, мускулите на врата му се опъваха, коремчето му висваше, накрая се научи, ала много дълго, седмици наред костите на бедрата му се оплитаха и той се движеше с подчертано плоскостъпие. Вървеше бързо, защото бавно му беше много по-трудно.
Когато го намерихме, състоянието му беше жалко. Чудехме се какво да правим, дали въобще да го вземаме, дали ще издържи пътя до дома или ще е по-добре да си остане в помещението, където живееха след раждането и другите новородени. Всички поставени зад стъкло, на хранилка. Дали ще преживее първата седмица? Вземете го, естествено, насърчи ни портиерът, всички са такива след раждането, не дават никакъв признак на живот. Ако не им понесе, е все едно, тук само ще посивеят. Може и да укрепнат, да станат по-силни отколкото човек предполага, тя силата понякога идва от нищото. Тези неща въобще не могат да се предвидят, и аз съм бил войник, а сега седя по цял ден в тоя кафез на инвалидна количка, а можеше да е обратното. Ако у някого има сила, той ще оцелее и да го нападат, него и болестта го прави силен. Силата не се вижда в едно такова малко тяло. Хубаво да се грижите за него! Давайте му да яде и да пие добро и мазно жълто мляко, от него ще живне!
Главата му клюмаше, не умееше да я държи. Ръцете и краката бяха прилепнали като парцали към тялото. Сякаш пръстите, лицето и ноктите не бяха негови. Преплитаха се на кръст, безредно. Като облечен с чужда дреха. Тримата съседи дойдоха да видят какво се е родило в нашата къща. И вместо поздрав замълчаха. Изпаднаха в нямо обожание. Някои, като го видеха, се отправяха към клозета. Тръгваха си забързано. Боже помози, с тези две думи се измъкваха. По мъничката ни радост лепнеше някакъв нагъл смут, извръщахме се настрани, когато се осмеляха да ни честитят, знаехме, че ни съжаляват, задето нашето е такова, сгърбушено, кльощаво, недорасло, и са уверени, че няма да доживее до сутринта. Такова ни се е родило. А те бяха извървели дълъг път, предвождани от звезда. Ще живее, казаха, макар и да мислеха друго. Дълбоко в сърцето си даже се надяваха да се свърши най-сетне, от сърце го желаеха,за да ни е по-добре на нас, да се отървем от тази гад. Ала на нас ни беше добре, въпреки че едва не се съсипахме. Какво щяхме да правим, ако го нямаше? Празна кутия, празно легло. Как щяхме да го приспиваме, да го храним, да го възпитаваме, да го обличаме? Какъв щеше да стане, като порасне? Нищо не знаехме за него. Вършехме нещата неумело. Дори не се учудихме, когато първата му дума беше: бау-бау. Или с издадени устнички, като на английски: уау-уау.
Беше жежко лято, отминаха две. Стана на година, минаха още три месеца, а то беше живо, нещо повече: оцеля. Задъхваше се – по собствено желание. За да се охлажда. Водехме го насам-натам: да играе, да се развива, завивахме лицето му с пеленка, макар и отдавна да нямаше нужда, нямаше и следа от родилните деформации. По лош навик го наричахме болнав, различен. Стресът беше преминал. Живееше като цветенце, полувкоренен в земята. Растеше, за да може да достигне масата и да се качи на столчето.
Когато дойде, му показахме близнаците. Бързо ги обикна. Отначало малко, после много. Извоюваха си обща стая, заедно играеха на „мама и татко”, на колички, с колелцата на Монтесори, бутаха мъничкото такси, лежаха в катерушката, пъхаха формички в кутия, бинтоваха го, слагаха го в леглото и му строяха крепост от кубчета. Той също акаше в гардероба. Пиеше в палатката. Гризеха дрънкалките и едновременно подгизваха в мръсните пеленки. Тъпчеха ги в уста, а когато свършеха, започваха всичко отначало и така чак до вечеря. Дървената лъжица и подложката за чаши им бяха любимци. Гледахме го като свое. На улицата всички така го наричаха и ни поздравяваха, сякаш вече е наше, поискахме да го осиновим, уредихме ваксинациите, нови документи, регистрирахме го в данъчното и му поръчахме здравна карта. Никого не закачаше, макар че вече беше силно.
Докато един хубав ден синът ми не го ухапа. Простена и цял половин час скимтя и врещя, от рамото му се беше откъснал голям къс. Извикахме лекар, макар и да не вярвахме, че ще го дочака, мислехме, че ще се обезкърви, но то издържа. Минаваха минута след минута, скимтенето ставаше все по-слабо, мястото на ухапването се поуспокои, кръвта вече не бълбукаше, стичаше се бавно, на паркета се образува гъста черна локва, след като попи в браздите на дървото и запълни грапавините по повърхността. Лежеше сред играчките в средата на детската. Синът ми проходи по-късно, синът ми имаше проблеми, синът ми го обожаваше. Искаше да го накаже, такъв беше моят малък син. Инстинктивна реакция, каза лечебната педагожка, да не го наказваме, обстоятелствата го притискат, иска да оцелее и се бори. И човекът хапе, когато е в ситуацията на кучето.
Лекарят пристигна доста бързо. Паркира колелото пред къщата, дойде с ножица и голяма торба в ръката. Бързо дойде, трябва да бяха минали само няколко минути след като се обадихме във ветеринарната служба. Огледа се, стиснахме си ръце. Студена есенна ръка. Отпрати децата. Даже не попита къде е, усети миризмата още от стълбището. Вижлата беше още жива, тихичко сумтеше, лежеше безгласна, нямо застинала, с разперени покрай гръбнака ръце и крака, кожата й беше сбръчкана, понякога подсмърчаше силно с нос, от загубената кръв й прилошаваше. Дезинфекцира я, би й инжекция, превърза я. Поиска ми вода и храна, каза ми да я измия и да й дам да яде. И да пие, колкото може повече. За да има нова кръв. Налях й мляко, дадох й го с биберон, притиснах лицето й в скута си. Три пъти докоснах крайчеца на раната й. Синът ми се извини и ухапа собствената си ръка доста надълбоко. Изпищя веднъж, после мълчаливо търпя. Проскимтя към мен. С това ме помоли да престана или да я спася, представа нямах какво ще стане. Кожата ми настръхна при мисълта, че ще я загубя.
Докторът излезе да пикае, поиска кърпа, изми си ръцете със сапун и ги подсуши, избърса си и лицето. Известно време стоя безмълвно. В един момент грабна решително вещите си. Извади от бялата рекламна торбичка дълъг черен чувал. Разтегна го и помоли мъжа ми да му помогне да го опънат и да го отворят, на студената пара краищата му се бяха слепнали. Дърпаха ги, разтърсваха го. Чак го скъсаха, и така ще стане, каза. Става за целта. Влезе в стаята, нас ни остави вън. Изшътка. Настъпи тишина, не си поемахме дъх, страхувахме се от смъртта, която беше довел в жилището ни. Минаха единайсет минути, гледах часовника на джиесема, чувах в ухото си тихо тиктакане. Цъкаха десетите на секундата. Откак бе дошъл докторът, бях забравила да оставя телефона и той беше още в ръката ми, понякога дори ръкомахах с него, не си спомням точно. Кучето на съседа наруши напрегнатото мълчание, залая. После отвън се обадиха четири котки, скимтяха като бебета, гърленият им рев нахлу през прозореца, оплакваха малкото. То джафна веднъж отвътре и замлъкна. Последният дъх се изниза през устата му. Вратата най-сетне се отвори. Сякаш излетяха ангели, не видях ясно. За миг нахлу силна светлина.
Докторът си тръгна, беше изпотен, поиска носна кърпа, донесох му влажни салфетки, държах ги на нощното шкафче. Прибра си багажа, седна на масата, жалко че това дете е с такива остри зъби, каза. На годинка обикновено нямат други, освен млечните. Поиска нещо за писане. Иначе навярно можеше да се спаси. Написа фактура, накара ме да я подпиша, и някакъв формуляр, това беше смъртният акт, отсега нататък не трябва да плащаме повече данък-куче, освен ако не си вземем друго от кучкарника. Нали нямате такива планове, попита, предвид обстоятелствата, не е препоръчително.
Кучето не е играчка, но детето не може да направи разлика. Да не мислите, че го е направило нарочно? Не знам, представа нямам какво нещо са инстинктите, аз отдавна нямам, преодолял съм ги. Беше се родило по-рано, учеше бавно, дори не успя да се научи да ходи. Вместо това хапе и откакто хапе, му изникнаха всички кътници. Много кротко и умно момче, обичат го, даже му се възхищават, защото отзад косичката му се къдри. Русичък е, в магазина за обувки една лелка пак му каза, че е ангелче, даже го погали с обувалката. И нея ухапа, защото се уплаши, а иначе се ужасява от болката. Трябва да е бил много разярен, щом така го е ударило в главата, иначе едва я държи, има мускули като на муха. Защитавате го, разбира се, разбирам ви, вие сте майка.
Попълни документите, събра си багажа, попита дали да го вземе. Ами не знам, добре би било, каза мъжът ми, тук има две бебета, само ще обикаляме чувала. Докторът натовари чувала на колелото, който се побра лесно върху кормилото. От тежестта провисна надолу, наблюдавах от прозореца на детската как пази равновесие между колите и канавката. Лежеше в торбата, нищо не го стягаше, поклащаше се насам-натам. Понякога го подритваше докато караше или се удряше във веригата. Чувалът трябва да е бил пробит, защото кръвта се стичаше на капки по мокрия асфалт. Бих могла да тръгна по следите, накрая го загубих от поглед.



Uploaded bySvetla Kjoseva
Source of the quotationsaját

minimap