Kiss Noémi: Il cane (Kutya in Italian)

Portre of Kiss Noémi

Kutya (Hungarian)

Először csak feküdt egy fehér, hullámos kartondobozban, amit kibeleztünk neki. Véletlenül kigurult. Másnap pedig átmászott rajta magától, körbeszagolt, itt fogok lakni köztetek, az orrára volt írva, különben a csuklójára kötötték a nevét, nem vettük le. Jó, ha hord egy jelet, nehogy elvesszen a ligetben, és sose lássuk többé a védtelent. Túl kicsi és törékeny lényként látta meg a világot, majdnem ottmaradt a szülésnél, és ez meg is látszott rajta. Azt hitték, nincs odabent már semmi, mikor hirtelen és váratlanul előbújt az anyja hasából, egy harci nyomással lökte ki az élőkhöz.
Folyton édesen szunyókált, mint egy harmadnapos csecsemő. Néha azért a szemével nevetett, ha ránéztünk, vakkantott, aztán aludt megint tovább. Bömbölt ételért, tejért, cukorért, majd újra álomba itta magát. Folyt a nyála. Lábai felhúzva a derekáig, mint egy eltaposott béka az aszfalton. Ujján a köröm kaparóállásban fordult visszafelé, de igazán még fogni se tudott vele. Végtagjai semmire sem kellettek neki. Testét lazán szétterítve fészkelte be magát az ágyába, gyakorlatilag semmi hasznát nem vette a vonalainak. Úgy tűnt, csak a bőr érdekli.
Szívni és dörgölni szeretett, Szájnak becéztük. Adtunk neki bimbót, legalábbis az élő gumimásolatát, erre ő azonnal a csutorára harapott nyüszítve, megállás nélkül dolgozott vele, pumpálta a cuclit, a legmélyebb kútból felhozta volna szájpadlásához a vizet, olyan szomj tört rá. Úgy ivott, hogy majdnem belehalt. Ha a zabálás kimerítette, megelégedéssel bújt vissza papírágyába, tudomása így is csak meleg ölekről volt, oda fészkelt volna, ha madárnak születik. De ha madárnak születik, törve lett volna a szárnya. Vagy világra sem jött volna, a tojás héját eltapossák. Úgy meg el sem hoztuk volna, és akkor nem lenne a mi kölykünk. Folyton csukott szemmel dülöngélt. Először ijedve azt hittük, nem lát, nem hall, hiányoznak szervei. Nem is ment, gurult inkább, hiszen szétcsúsztak a lábai, sehogy sem tudott elindulni magától, karon fogva lehetett vezetgetni, pórázt közöttünk nyakára, úgy tanult meg járni, folyton kapaszkodott valamibe, asztalba, karfába, széklábába. Néha mozdulni is alig tudott, ilyenkor át kellett őt kézzel rakni, mint egy babzsákot. Beletört a derekam. Jártunk kezelésre, tornáztatták, kézzel stimulálták, nyújtották és erőltették a járást, az izmai megfeszültek a nyakánál, hasa előrebukott, megtanulta végül, de sokáig, hetekig keresztbe álltak a combcsontjai és erős lúdtalppal lépegetett. Gyorsan ment, mert lassan sokkal nehezebb.
Harmatgyenge állapotban fogtuk ki. Tanakodtunk, mi legyen, elhozzuk-e egyáltalán, kibírja az utat hazáig, vagy jobb volna neki a teremben maradni, ahol a többi csenevész lakott a születése után. Mind üveg mögött, etetőgépen. Vajon túléli az első hetet? Persze, vigyék csak, bíztatott a portás, mind így mennek el a szülés után, gyakorlatilag életjel nélkül. Azt, ha nehezen bírják, akkor nekik má’ úgyis mindegy, itt csak beleszürkülnek. Lehet, hogy erős lesz, erősebb, mint gondolnák, a semmiből is szokott lenni uralom. Az ilyen dolgok nem kiszámíthatók, egyáltalán, én is katona voltam, aztán most itt ülök egész nap egy kalitkában, tolókocsiban, pedig fordítva is lehetett volna. Akiben erő van, túléli a bántást, megerősödik a betegségtől. Az erőt még nem látni egy ilyen friss testen. Tessék jól gondozni! Enni és inni adni neki, jó zsíros, sárga tejet, attól felélednek!
Lebiggyedt a feje, tartani nem igazán bírta. Kezei, lába, mint rongyok tapadtak a törzséhez. Mintha nem az övé volna az ujja, az arca, körmei. Álltak keresztbe, össze-vissza. Mintha idegen ruhát hordott volna. Jöttek a három szomszédok megnézni, vajon micsoda született a mi házunkban. Köszöntés helyett hallgattak. Néma ámulatba estek. Volt, aki megpillantotta, aztán kiment a vécébe. Sietve mentek. Adjon Isten, ezzel a két szóval mentegetőztek. A boldogság cseppjéhez hozzátapadt egy szemtelen frász, félrenéztünk, ha gratulálni mertek, tudtuk, sajnálnak, hogy a mienk ilyen, görbe, sovány, csenevész, és hogy azt hiszik, meg sem éri a hajnalt. Hogy nekünk ilyen született. Hosszú utat tettek meg, csillag vezette őket. Élni fog, mondták, de mást gondoltak. A szívük mélyén talán még szurkoltak is érte, hogy így legyen, hogy legyen már vége, dobogtak azért, hogy nekünk jobb legyen, eltűnjön innen a féreg. Nekünk jó volt így, még ha majdnem bele is haltunk. Ha ő nem volna, mi lenne? Üres doboz, üres az ágy is. Hogy kell altatni, etetni, nevelni, öltöztetni? Mi lesz, ha nagy lesz? Semmit sem tudtunk róla. Csak csináltuk sután. Meg sem lepődtünk, mikor az első szava az volt: vauvau. Vagy úgy inkább, angolosan csücsörítve: bow-wow.
Forró meleg nyár, kettő elment. Elmúlt egy éves, aztán elmúlt még egy negyed, élt még, nemhogy élt, túlélt. Zihált a feje, úgy akart. Hűteni kellett. Jártunk ide-oda, játszani, fejlődni, takargattuk pelenkával az arcát, pedig már rég nem kellett volna, nyoma sem volt a születési hibáknak. Rossz szokásból betegnek tituláltuk, másnak. Kinyomkodta belőle a dévénytornász a frászt. Élt, mint egy kis virág, félig belegyökerezve a földbe. Növekedett, hogy elérje az asztal tetejét, és fellépjen a sámlira.
Mikor megjött, bemutattuk neki az ikreket, hamar megszerette őket. Először csak kicsit, aztán nagyon. Egy szobába kéredzkedtek, közösen játszottak papást, mamást, autóst, montessori karikákkal, bébitaxit tologattak, pikleremmi mászókán feküdtek, formabedobósoztak, befáslizták őt, ágyba dugták és kockából várat építettek neki. Szekrényben kakilt ő is. Sátorban ivott. Csörgőket harapdáltak, és együtt, egyszerre csüccsögtek a koszos a pelenkákkal. Szájukba dugták apránként, ha készen voltak, kezdték újra elölről vacsoráig. A fakanál és a tányéralátét lett a kedvenc. Neveltük őt, mintha a sajátunk volna. Mindenki úgy hívta, úgy köszöntötte az utcában, hogy ő a mienk már, örökre kértük, elintéztük az oltásokat, más papírokat, bejelentettük az apehnál és megrendeltük a tébékártyáját. Nem bántott senkit, pedig erős lett.
Mígnem egy szép napon jól megharapta őt a fiam. Visított, egy fél órán át nyögött és ordított, kijött a vállából egy nagyobb darab. Hívtuk az orvost, alig bíztunk benne, hogy megéri, azt hittük, elvérzik azonnal, kibírta. Teltek a percek, közben egyre halkabb lett az ordítása, egyre csendesebb a harapás helye, már nem bugyogott a vér, csak szivárgott, fekete, sűrű patakká vált a parkettán, ahogy felitta és megtöltötte a fabarázdák lyukait. Ott feküdt a játékok között, a babaszoba közepén. A fiam későn tanult meg járni, a fiamnak gondjai voltak, a fiam imádta. Meg akarta büntetni, ilyen lett az édes kisfiam. Ösztönös, mondta a gyógypedagógus, ne büntessük érte, szorongatott helyzetben volt, túl szerette volna élni, és védekezett. Az ember is harap, ha az ember a kutya.
Érkezett az orvos, elég hamar. Kerékpárját leparkolta a ház elé, ollóval és egy nagy szatyorral a kezében jött fel. Gyorsan ideért, csak pár perc telhetett el, miután felhívtuk az állatügyeletet. Körbenézett, kezet fogott. Hideg, őszi kézzel. A gyerekeket kiküldte. Meg sem kérdezte, hol van, érezte a szagát a lépcsőházban. A vizsla élt még, halkan szuszogott, feküdt hangtalanul, néma tartásban, kiterülve keze, lába, szétcsúszva a gerince mellett, bőre ráncosan, néha szippantott egy nagyobbat az orrával, elbódította a sok elveszett vér. Fertőtlenítette, injekciózta, bekötette. Kért tőlem vizet és ételt, mossam meg és adjak neki enni. Itassam is, minél többet. Hogy legyen új vére. Töltöttem tejet, megcumiztattam, a mellemhez is odaengedtem az arcát. Hozzáértem háromszor a sebe pereméhez. A fiam bocsánatot kért, és megharapta a saját kezét, jó mélyen. Kiabált egyet, aztán némán tűrte. Vinnyogott rám. Úgy kért, hogy hagyjam abba, vagy mentsem meg, fogalmam sem volt, mi lesz. Libabőrös lettem, hogy elveszítem őt.
Az orvos kiment vizelni, kért törölközőt, utána kezet mosott a szappannal és megszárította a kezét, letörölte az arcát. Egy ideig egyhelyben állt, szótlanul. Majd egyszer csak magabiztosan a cuccához kapott. Elővett a nagy, fehér, spáros szatyrából egy hosszú, fekete zsákot. Széthúzta, a férjemet kérte meg, hogy segítsen kifeszíteni és szétnyitni, a hideg párában bizonyára összeragadtak az oldalai. Rángatták, húzkodták. Majd feltépték, így is jó lesz, mondta. Célnak megfelel. Bement a szobába, minket kizárt. Pisszentett. Csend lett, levegőt sem vettünk, úgy féltünk tőle és a haláltól, amit behozott a lakásunkba. Tizenegy perc telt el, néztem az órát a mobilomon, fülemben halk percegéseket hallottam. Kattogtak a másodpercek törtjei. Amióta megjött az orvos, elfelejtettem lerakni a telefont a kezemből, néha hadonásztam is. A szomszéd kutyája törte meg a feszült némaságot, beleugatott. Aztán négy macska kezdett rá odakint, nyígtak, akár a csecsemők, öblös oázásuk ömlött be az ablakon át, cukkolták a kölyköt. Az megint bentről vakkantott egyet, aztán nyekk. Kihúzták az utolsó prést a száján. Végre kinyílt az ajtó. Angyalok szökhettek ki, nem láttam élesen. Hirtelen egy pillanatra erős fény lett.
Az orvos kilépett, izzadt volt, zsebkendőt kért, hoztam neki nedves törlőkendőt, az éjjeliszekrényen tartottam. Elpakolt, leült az ebédlőasztalunkhoz, kár, hogy ilyen éles a foga annak a gyereknek, mondta. Egy évesen még nem szokott kibújni, csak a tejfoguk. Kért egy tollat. Különben talán meg lehetett volna menteni. Kiállított egy számlát, aláíratta velem, meg egy leletet, az volt a halotti bizonyítvány, erre az esetre nem kell többet ebtartást fizetnünk, kivéve, ha elhoznánk a telepről egy másikat. Ugye nem tervezik, kérdezte, tekintettel a körülményekre, nem volna tanácsos.
A kutya nem játékból volt, de ő nem tud különbséget tenni. Gondolja, hogy direkt tette? Nem tudom, fogalmam sincs, mi az ösztön, nekem rég nincs olyan, legyőztem. Korán érkezett, és lassan tanul, járni se bír még. Helyette harap, és mióta harap, kinőtt az összes nagyfoga. Nagyon szelíd, okos fiú, szeretik, sőt a csodájára járnak, mert göndör haja van hátul. Szőke, a cipőboltban megint angyalkának becézte egy öreg néni, meg is simogatta a cipőkanállal. Abba is beleharapott, mert megijedt, közben pedig irtózik a fájdalomtól. Nagyon haragudhatott, hogy így elvesztette a fejét, hiszen alig bírja tartani, annyi izma sincs, mint egy légynek. Persze, védi, értem, ez a dolga, anya.
Megírta a papírokat, összepakolt, megkérdezte, elvigye-e. Hát, nem is tudom, jó lenne, mondta a férjem, hiszen itt két baba lakik, csak kerülgetnénk a zsákot. Az orvos felrakta a biciklijére a szatyrot, még simán ráfért a kormányra. Lógott lefelé súlyánál fogva a fülön, a gyerekek szobája ablakából figyeltem, hogy egyensúlyoz vele a patka és az autók között. Csak feküdt egy nylonban, nem volt már szorítása, lifegett ide-oda. Néha belerúgott, ahogy tekert, vagy a lánchoz csapódott. Lukas lehetett, mert cseppenként szállt le a vére a vizes aszfaltra. Követni tudtam a nyomát, aztán egyszer csak kiesett a képből.



Uploaded bySvetla Kjoseva
PublisherMagvető
Source of the quotationkézirat
Publication date

Il cane (Italian)

Al’inizio, stava solo accovacciato dentro un cartone ondulato, che abbiamo svuotato per lui. Accidentalmente ruzzolò fuori. All’indomani aveva scavalcato già da solo, annusandosi tutt’intorno, abiterò qui, tra di voi, c’era stampato sul suo musetto, il suo nome era legato al polso, non l’abbiamo levato. E’ meglio che porti qualche segno per non perdersi nel parco, altrimenti non l'avremmo potuto ritrovare mai più, il piccolo indifeso. E' venuto al mondo che era troppo piccolo, gracilino, per poco non ci ha rimesso la pelle, e si vedeva pure. Credevano che dentro non ci fosse più niente, quando all’improvviso spuntò dalla pancia della madre, che lo spinse fuori con una spinta eroica, tra i vivi.
   Dormicchiava continuamente, dolcemente, come un neonato di tre giorni. Qualche volta rideva con gli occhi, se lo osservavamo, faceva un squittio, dopodiché continuava a dormire. Pretendeva il cibo urlando, il latte, lo zucchero, poi, si addormentava, sugando. Gli colava la bava. Le gambe tirate su, fino la vite, come un ranocchio calpestato sull’asfalto. L’unghia sul dito era voltata all’indietro, come per grattarsi, ma in verità non riusciva neppure a tener qualcosa. Dalle membra non ne aveva bisogno per niente. Con il corpo mollemente spaparanzato,si sistemò dentro il letto, in pratica non aveva nessuna utilità legata alla propria forma. Sembrava gli interessasse solo la pelle.
   Gli piaceva sugare e strusciarsi. Gli facevamo i vezzi chiamandolo bocca. Gli abbiamo dato un capezzolo, quantomeno un’imitazione, fatto di gomma, lui addento subito il cannello, guaendo, ci lavorava senza sosta, succhiando il succhiotto, ci sarebbe riuscito a far risalire l’acqua anche dal pozzo più profondo, tale era la sua sete. Beveva, quasi fino a strozzarsi. Poi esausto dal mangiare, si infilò col gran soddisfazzione nel suo lettino di carta, aveva nozioni solo del grembo materno caldo, se fosse nato uccello, anche il nido l’avrebbe fatto là. Ma se fosse nato uccello, avrebbe avuto le ali spezzate. O forse non sarebbe neppure nato, avrebbero calpestato il guscio dell’uovo. E cosi noi non l’avremmo preso e oggi non sarebbe il nostro cucciolo. Sbandava continuamente, con gli occhi chiusi. All’inizio, spaventati, credevamo che non vedesse, non sentisse, che fosse sprovisto di organi. Non camminava, piuttosto ruzzolava sui piedini che scivolavano, non ci riusciva a incamminare da solo, si poteva portare a spasso tenendolo sottobraccio, gli abbiamo messo un gunzaglio, cosi imparò a camminare, reggendosi continuamente adosso al tavolo, al braciolo, alla gamba della sedia. Qualche volta faceva fatica perfino a muoversi, bisognava spostarlo in braccio da una parte all’altra, come un sacco di patate. Era un osso duro per me.
   Lo portavo in terapia, gli facevano gli esercizi, stimolavano con le mani, lo allungavano, forzavano a camminare, gli si tendavano i muscoli sul collo, la pancia cadeva in avanti, alla fine imparò, ma a lungo, per settimane, aveva i femori incrociati e camminava col piede piatto. Camminava veloce, perché piano gli era più difficile. L’avevamo preso in uno stato pietoso. Rifflettevamo sul da farsi, se prenderlo, c’è l’avrebbe fatta fino la casa, o sarebbe stato meglio per lui rimanere nello stanzone, dove aloggiavano tutti gli immaturi dopo la nascita. Tutti dietro un vetro, attaccati alla macchina per alimentazione artificiale. C’è la farà a soppravvivere alla prima settimana? Certo, prendetelo pure, ci rassicuro il portinaio, vanno via tutti cosi dopo la nascita, praticamente senza segni di vita. Anche se per loro è molto difficile,tanto, qui ne morirebbero comunque. Può darsi che diventerà forte, più forte di quel che potete immaginare, anche dal niente può nascere forza. E’ assolutamente imprevedibile, anch’io ero un soldato, ed ora sto seduto qui, tutto il giorno, in questa gattabuia, sulla sedia a rotelle, eppure poteva essere anche all’incontrario. Chi possiede forza, supera l’aversità, la malatia lo renderà più forte. Su un corpicono neonato la forza non si vede ancora. Abbiate cura di lui! Dategli da bere e da mangiare, del buon latte giallo, grasso, quello lo farà riprendere!
   Aveva la testa a ciondoloni, non riusciva mica a reggerla. Le gambe, le braccia sembravano delle pezze incollate al corpo. Come se le dita, il viso, le unghie non fossero le sue. Stavano di traverso, alla rinfusa. Come se avesse portato un vestito non suo. I tre vicini sono venuti a vederlo, che portento sarà mai nato a casa nostra. Al posto del saluto stavano in silenzio. Caddero in uno stupore muto. C’era chi dopo avergli dato un occhiata sene andò al gabinetto. Si congedarono velocemente. Volesse Iddio, si scusarono con queste due parole. Alla nostra felicità si aggiunse una paura sfacciata, se osavano a congratularsi ci giravamo d’altra parte, facevamo pena, lo sapevamo, perché il nostro era magro, immaturo, erano convinti che non sarebbe arrivato al mattino. Perché il nostro è nato cosi. Avevano fatto una lunga strada, guidati da una stella. Vivrà, dicevano, ma pensavano tutt’altra cosa. Forse, in fondo al cuore, facevano perfino il tifo, perché ciò succedesse, che sia finita, palpitavano, perché per noi sarebbe stato meglio, che questo verme sparisse di qua. Per noi andava bene cosi, anché se per poco non siamo morti. Senza di lui, ora come sarebb la nostra vita? Cartone vuoto, anche il lettino vuoto. Come si fa, a farlo dormire, nutrire, educare, vestirlo? E che succederà quando sarà grande? Non sapevamo niente di lui. Procedevamo, maldestramente. Alla sua prima parola non eravamo sorpresi per niente: vauvau. O piuttosto alla maniera inglese: bow – wow.
   Un estate torrido, due ne sono passati. Ha compiuto un anno, poi ne passò un altro quarto, viveva ancora, non solo viveva, soppraviveva. La testa ansimava dallo sforzo, tanto era la voglia di farcela. Dovevamo raffreddarlo. A giocare andavamo qua e là, per rinforzarsi, coprivamo il viso con un pannolino, anche se, da tempo non c’era bisogno, di difetti di nascità non c’era neppure traccia. Lo consideravamo malato, cosi, per cattiva abitudine, un'altra cosa. Il terapista l’ha liberato da tutte le sue paure. Viveva come un piccolo fiore, attecchito per metà alla terra. Stava crescendo per raggiungere la sommità del tavolo, per poter salire sullo sgabello.
   Quando arrivò, gli presentammo i gemelli, si affezionò presto a loro. All’inizio solo un pochino, poi sempre di più. Volevano stare nella stessa stanza, giocavano insieme a mamma e papà,con le macchinette, con gli anelli della Montessori, spingevano i minuscoli taxi, dormivano insieme sul arrampicatoio di Pinkler Emmi, con i modellini, lo fasciavano, lo ficcavano nel letto, dai mattoncini gli costruirono un castello. Anche lui faceva la cacca nel’armadio. Beveva nella tenda. Rossicchiavano i sonagli, uniti, insieme ciancicavano i pannolini sporchi, se lo ficcavano in bocca, poco alla volta, e dopo averlo finito, ricominciavano da capo, fino la cena. Il cucchiaio di legno e il sottopiatto son diventati i loro preferiti. lo educavamo, come se fosse stato nostro figlio. Per strada ormai tutti lo chiamavano,lo salutavano cosi, come nostro, nostro per sempre, abbiamo sbrigato i vaccini, tutte le sue carte, l’abbiamo dichiarato all’agenzia delle tasse, abbiamo ordinato la tessera sanitaria. Pur essendo diventato forte, non faceva male a nessuno.
   Finché un bel giorno, mio figlio, l’ha morso. Guaiva, strillava e gemeva per mezz’ora, gli si stacco un pezzo di carne, piuttosto grande dalla spalla. Abbiamo chiamato il veterinario, avevamo poche speranze che c’è l’avrebbe fatta, credevamo che si sarebbe dissanguato subito; ha resistito. I minuti passavano, il suo guaire divenne sempre più flebile. Il morso sempre più calmo, il sangue non gorgogliava più, trasudava piano, diventando un rivoletto nero sul parquet dove veniva assorbito e riempiva i solchi tra i listelli di legno. Giaceva in mezzo ai giocattoli, al centro della stanza. Mio figlio aveva imparato tardi a camminare, aveva dei problemi, mio figlio lo adorava. Voleva punirlo, cosi che è diventato, il mio figlioletto caro. Istintivo, disse lo psicopedagogo, non dovete punirlo per questo. Si è trovato in un brutto frangente, voleva sopravvivere, si è diffeso. Anche l’uomo morde, se l’uomo è un cane. Il veterinario arrivò piuttosto celermente. Parcheggiò la sua bici davanti la casa, salì con un paio di forbici e una sporta in mano. Arrivò subito, saranno passati, giusto un paio di minuti, dalla chiamata alla guardia veterinaria. Si guardò intorno, ci strinse la mano. Con mano fredda autunnale. Mandò fuori i bambini. Neanche domandò dov’era, percepiva l’odore sulla scalinata. Il bracco era ancora in vita, ansimava piano, giaceva quieto, un contegno muto, le mani spiegate, i piedi scivolati di lato vicino la spina dorsale, la pelle aggrinzita, ogni tanto tirava su col naso, era stordito dalla perdita di tanto sangue. Lo desinfettò, gli fece una puntura, lo fasciò. Mi chiese dell’acqua e del mangiare, mi disse di lavarlo e di dargli da mangiare e anche da bere. Il più possibile. Per produrre sangue nuovo. Ho riempito il biberon, l’ho fatto bere, ho adaggiagiato il suo viso sul mio petto. Ho toccato i bordi della ferita tre volte. Mio figlio chiese perdono, si morse la propria mano, profondamente. Cacciò un urlo, poi sopportò in silenzio. Emetteva guaiti, chiedendomi di smetterlo, di salvarlo, non avevo idea, cosa sarebbe successo. Mi venne la pelle d’oca al pensiero di perderlo.
   Il veterinario uscì per urinare, mi chiese una sciugamano, si lavò le mani e il viso. Poi stette per un po’, in silenzio. Poi all’improviso afferrò il suo fagotto. Dalla sua busta delle spese, bianca e grossa, estrasse un sacco nero. L’allargò, pregando mio marito di aiutarlo per aprirla e stenderla, dai vapori freddi si son sicuramente incollati i lembi. Lo strattonarono, lo tirarono. Poi lo squarciarono, andra bene anche cosi, disse. E’ adatto allo scopo. Entrò nella stanza chiudendoci fuori. Ci ha zittiti. Fu silenzio, non osavamo neppure a respirare, tanta era la nostra paura di lui e della morte che aveva portato in casa. Erano passati undici minuti, lo guardavo sul cellulare, sentivo un flebile schricciolio nel orecchio. Erano le frazioni dei secondi che tichettavano. Da quando è arrivato il veterinario mi son dimenticato a posare il cellulare, lo agitavo perfino, qualche volta. Il silenzio pesante fu rotto dal abbaiare di un cane del vicinato. Poi fuori, incominciarono quattro gatti a miagolare, come i neonati, il gnegne cavernoso inondò la stanza, gabbando il cucciolo. Lui, come risposta di dentro, emise un squittio, poi paffete! Ha esalato l’ultimo respiro. Finalmente la porta si aprì. Saranno scappati gli angeli, non vedevo chiaramente. Per un attimo ci fu una luce accecante. Il veterinario uscì, era sudato, mi chiese un fazzoletto, gli portai un asciugamano umido, lo tenevo sul comodino del letto. Mise via le cose, si sedette al tavolo, peccato che il ragazzino abbia dei denti cosi taglienti, disse. In genere, a un anno hanno solo i denti di latte. Mi chiese una penna. Altrimenti, forse, si sarebbe potuto salvarlo. Scrisse la fattura, mi fece firmare, più un referto, che valeva come certificato di morte, questo ci avrebbe esonerato a pagare la tassa per i cani, eccetto nel caso, se decidessimo di prendere un altro, dal canile. Non è prevvisto, nevvero, domandò, considerando le circostanze non sarebbe consigliabile. Il cane non è un giocattolo, ma lui non è in grado di fare distinzioni. Lei pensa che lo abbia fatto apposta? Non so, non ho idea cos’è l’istinto, io da tanto che non c’è l’ho, l’ho debellato. E’ nato prematuro, impara piano, neanche cammina ancora. In cambio morde, e da quando morde gli son cresciuti tutti i denti grandi. E’ un ragazzino calmo,intelligente, tutti gli vogliono bene, anzi lo ammirano perché di dietro ha i capelli ricci. Biondi, una vecchietta nel negozio di scarpe l’ha nuovamente chiamato angioletto,l’ha pure accarezzato con il calzascarpe. L’ha morso pure a lei, perché si era spaventato, mentre rifugge il dolore. Deve essersi arrabbiato molto, per perdere la testa cosi, infatti malapena la regge, ha meno muscoli di una mosca. Certo, lei lo diffende, capisco, fa bene, lei è la madre.
   Scrisse le carte, sgombero e domando, se doveva portarlo via. Hm, non saprei, sarebbe meglio, disse mio marito, qui ci sono dei bambini, il sacco sarebbe d’impiccio. Il veterinario piazzò la sporta sulla bicicletta, ci riusci a sistemarlo sul manubrio. Appesa per il manico pendeva a causa del peso, lo osservavo attraverso la finestra, dalla stanza dei bambini, come si stava equilibrando tra le macchine e il zoccolo del marciapiede. Stava dentro una busta di plastica, non aveva più la presa, ciondolava su e giù. Pedalando ogni tanto gli tirava un calcio, o lo sbatteva contro la catena. Probabilmente era bucata, il suo sangue cadeva a gocce sul asfalto bagnato, potevo seguire la sua traccia, poi al’improvviso lo persi di vista.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap