Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Portre of Kosztolányi Dezső

Édes Anna (Hungarian)

Vasárnap Vizyné templomba ment, Vizy se volt már otthon. Az úrfi későn kelt. Nadrágjait rendezgette a szekrény előtt.
Anna kitárta az ablakokat, hogy takarítson. Amikor a szekrény elé ért, erőt vett magán, s megszólította:
– Úrfi kérem…
– Mi az?
– Tessék megbocsátani…
A lány sírva fakadt. Hangtalanul sírt, de oly erősen, hogy egész teste rázkódott belé.
Jancsi bámulta. Egy darabig nem is tudott szóhoz jutni.
Ezt szerette volna, lehetséges, hogy ezt valaha szerette?
Kezefejével törölgette könnyeit, szipogott az orrával, mely kipirosodott, mint az iszákos parasztasszonyoké. Dereka berlini kendővel volt átkötve. Ebben a kendőben behozta ide az ősz nyirkos szagát, akár a kívülről jövő kutyák.
A nyitott ablakon besüvöltött a léghuzam. Anna csak sírt-sírt, mint a záporeső. És makogott valamit, amiből egyetlen szót lehetett érteni: „szégyen… a szégyen…”
– Az lehetetlen – mondja Jancsi. – Teljesen lehetetlen. Ki van zárva.
– De igen…
– Ne sírjon. Ne sírjon, kérem – könyörgött, s befogta a fülét, hogy ne hallja a sírását, mint valamikor a nevetését. – Csak ne sírna.
– Jaj, úrfi…
– Hallgasson. Így nem lehet beszélni. Elhallgat már? Hát igen. Először is: az egész még nem is olyan bizonyos. Egyáltalán nem bizonyos. Várni kell.
Összeborzongott az undortól, hogy így tárgyal ezzel, ilyen csúnya közösségben.
– Mindenesetre várni kell – tette hozzá, s vállat vont. Hitte is, meg nem is. Az is lehet, hogy zsarolni akarta. De azért már ő érdeklődött nála mindennap.
Anna a fejét rázta.
Jancsi a Club des Parisieus-ben előhozta Elekesnek azt a bizonyos színésznőt.
– Barátom – szólt, hátradőlve karosszékében –, barátom, facsigám. Baj van. A legnagyobb bajok.
– Csak ennyi az egész? – mondta Elekes, s a fülébe súgott valamit.
– Biztos?
– Tuti. Mi is mindig ezt használjuk.
Éjszaka odaállt Anna ágyához:
– Forró lábvizet. Vegyen nagyon forró lábvizet. Amilyent csak kibír.
A lány annyira fölforralta a vizet, hogy csirkét kopaszthatott volna benne. Ebbe lógatta a lábát. Sziszegett tőle.
– No? – kérdezte Jancsi pár nap múlva.
Anna megint csak a fejét rázta.
– Hallatlan – dörmögött. – Ez már igazán hallatlan – s egy fricskát csettintett el.
Benne volt a pácban, nyakig. Kihúzta a lutrit. Micsoda ronda egy ügy, s micsoda botrány lesz tavaszra.
Elekes egy nőgyógyászt ajánlott, aki lelkes barátja a művészeteknek, s a színésznőkkel szemben különösen „kuláns”. Jancsi körülményesnek találta, hogy odavigye és bemutassa a színésznőjét. Erre pajtása összehozta egy rokonszenves drogistával, aki most abból élt, hogy selymeket csempészett Bécsből és magyar trabukkókat Csehszlovákiába. Attól kapott valamit.
Azt a pillanatot használta föl, mikor nagynénje kiment valamiért a folyosóra.
– Itt van – suttogta Annához gyorsan. – Micsoda ?
– Orvosság – s kezébe csúsztatott négy darab egygrammos port. – Dugja el – szólt a lányra, aki kíváncsian forgatta a papírhüvelyeket. – Majd vegye be.
– Lenyeljem?
– Nem érti. Benne van, ott a papírban van. Kinyitja, föloldja vízben és akkor issza meg.
– Most ?
– Ha lefekszik. Reggelre segíteni fog. De észre ne vegyék. Mert ez tilos. Ha megtudják, be is csukhatják érte.
– Akkor ne vegyem be, úrfi?
– Dehogynem. Azért csak vegye be. De senkinek se szóljon. Vigyázzon.
Anna úgy cselekedett, ahogy megparancsolta.
Mikor a ház elcsöndesedett, kinyitotta a papírhüvelyeket. Fehér por volt bennük, mint a nullásliszt. Meg is szagolta. Nem volt annak semmi szaga.
Mind a négy port beleszórta egy pohár vízbe.
A konyhában mégse merte meginni. Kiment az árnyékszékre. Ott a szemét lehunyta, s egyszerre kihörpintette. Jézus-Isten, de keserű volt, Szűz Anyám, Boldogságos Szűz Mária, de keserű volt. Ilyen keserűt még soha életében nem ivott.
És csak azután lett igazán keserű, mikor már bement és ledőlt az ágyára. Marta szájpadlását, égette nyeldeklőjét az a büdös keserűség. Csak a méreg lehet ilyen keserű.
Tenyerét odatapasztotta szájához, belenyúlt a nyelvéhez, hogy megfogja azt a keserűséget, ámuldozott, hogy ilyen keserű is van a világon. Még a hajaszála is megkeseredett tőle.
Aludt egy óráig, vagy háromig, akkor tágra nyitotta a szemét, s az ablakra meredt. Az a fény a tűzfalon narancssárga fényben villódzott, úgy ugrált, hogy elgyönyörködik benne.
Harangoztak valahol? Távolról harangoztak, zúgtak a harangok, süket, mély morajlással, egyre erősebben. Indult megnézni, hol harangoznak ilyen későn.
Akkor bejött egy ember, egy nagyon-nagy ember, akkora, amekkorát még nem is látott. Hogy jött be ide, mikor csukva volt az ajtó? Ott állt az ágyánál, mint egy ló.
Naa, mit csinálsz, tee? Maradhass már. Édesapám, kedves édesapám, ide nézzen, sonkából van a feje. Sohase bántsa. Ez is csak úgy teszi. Akár a seprő, aki leült a székre, bolondságból. Majd elhagyja.
Nekem is jobb volna már söprögetni, mert megesz a kosz. Kihúzom azt a fiókot is és – mit látok? – tele van kölessel.
Méltóságos asszony, jaj de meg tetszett ijeszteni. Azt hittem, lezuhan arról a falról.
Hát ez meg mit akar itt? Menjen a fenébe, marha. Odaég a rántásom, fölforr a mosogatóvizem. Eresszen engem.
– Mi ez? – kérdezte Vizyné, aki föléje hajolt. – Maga beteg?
Anna olyan mélyen aludt, hogy lélegzetét se lehetett hallani.
– Anna – rázta –, Anna. Nem érti ?
A lány a másik oldalára fordult.
– Beteg – gondolta.
Homlokához ért. Egészen hideg volt. A keze-lába is, mint a jég.
– Ha ez itt meghal – tűnődött.
Fölszaladt a doktorért. Moviszter kiment kispesti betegeihez, s csak a rendelőórájára várták vissza.
Egyelőre rumos teával kínálgatta, biztatta, hogy igya meg, majd átmelegíti.
A lány mozgolódott, mutogatott valamit. Kérte, hogy gyújtson világosságot.
– Miért? – csodálkozott Vizyné. – Már reggel van. Fél kilenc – mondta rémülten.
Anna valami irtózatos félelemmel kaparászott maga körül, aztán kezét a szemére szorította. Nem látott semmit. Köröskörül fekete volt a világ: megvakult.
Megint mély álomba merült, s mindaddig föl se ébredt, míg az urak haza nem jöttek, és ebédelni nem kezdettek. Vizyné épp arról beszélt, hogy most a nyakára betegedett ez a lány.
Ekkor megjelent az ebédlőben a tálcával.
– Jobban van? – tudakolta Vizyné.
Anna már látott mindent, de hogy mit beszélnek, azt nem hallotta. Csak a szájak mozogtak körötte.
– Meghűtötte magát – mondta Vizy.
– Persze – helyeselt Jancsi. – Egy kis meghűlés lesz.
– Mégis lehívatom a doktort – töprengett Vizyné.
– Ahogy gondolod – jegyezte meg Vizy. – De tudod, hogy ezek a parasztlányok milyenek.
– Igen – szólt Jancsi. – És különben is, már jobban van.
Estére tényleg egészen magához tért, ő kérte, hogy ne zavarják a doktort.
Még napokig káprázott a szeme, csöngött a füle. Egyszer a jégszekrényt nem látta, egyszer leejtett egy ezüstkanalat, és nem hallotta. A szíve pedig úgy szorongott, mint akkor éjszaka, s olyan kicsi volt, és körötte minden olyan nagyon-nagy.
– Talán elrontotta a gyomrát– vallatta Vizyné. – Gondoljon csak vissza. Mit evett? Biztosan sokat evett valamiből, amit szeret.
Jancsi egy óvatlan pillanatban hozzáugrott:
– Rendben van ?
– Igen.
– No látja. Mondtam.
– Csak nagyon keserű volt – szólt Anna halvány, lábadozó mosollyal. – Olyan keserű volt.
– Keserű? – ismételte az úrfi. – Minden orvosság keserű. Fő, hogy túl vagyunk rajta. No, Isten vele.
Hanem neki éppen elege volt ebből is meg Vizyékből is, akik folyton regulázták a kései hazajárások miatt. Maga vette kezébe lakásügyét. A miniszter névjegyével ment a lakáshivatalba, hogy beköltözhessen abba a Márvány utcai szobájába, melyet már két hete megígértek neki. Ezt negyvennyolc óra alatt el is intézte.
Harmadik emeleti szoba volt, nem nagy, de utcai, és ami a fő, különbejáratú. Még aznap szedte a sátorfáját, megcsókolta Angéla nénit, Kornél bácsit, estére már vissza se ment hozzájuk.
Jancsi az új szobájában ült, hódprémes bundájában, Elekessel beszélgetett.
Csöngettek az ajtón. Anna hozta a holmit. Letette őket.
– Köszönöm, Anna – mondta az úrfi, és markába nyomott egy százkoronást.
Ki is kísérte az ajtóig. Ott ezt mondta:
– Várjon csak.
Valamit kivett télikabátja zsebéből, odaadta neki.
– Ez is a magáé.
Anna az utcán nézte meg, hogy micsoda.
Egy papírzacskóban gesztenye volt, apró, összeégett, megszenesedett magyar gesztenye, de még langyos.
Most látta, hogy az úrfi nem is haragszik rá. 



PublisherÉdes Anna, p. 273-278., Unikornis Kiadó, Budapest, 1993

minimap