Kosztolányi Dezső: Anna Édes (Édes Anna in English)

Portre of Kosztolányi Dezső

Édes Anna (Hungarian)

Vasárnap Vizyné templomba ment, Vizy se volt már otthon. Az úrfi későn kelt. Nadrágjait rendezgette a szekrény előtt.
Anna kitárta az ablakokat, hogy takarítson. Amikor a szekrény elé ért, erőt vett magán, s megszólította:
– Úrfi kérem…
– Mi az?
– Tessék megbocsátani…
A lány sírva fakadt. Hangtalanul sírt, de oly erősen, hogy egész teste rázkódott belé.
Jancsi bámulta. Egy darabig nem is tudott szóhoz jutni.
Ezt szerette volna, lehetséges, hogy ezt valaha szerette?
Kezefejével törölgette könnyeit, szipogott az orrával, mely kipirosodott, mint az iszákos parasztasszonyoké. Dereka berlini kendővel volt átkötve. Ebben a kendőben behozta ide az ősz nyirkos szagát, akár a kívülről jövő kutyák.
A nyitott ablakon besüvöltött a léghuzam. Anna csak sírt-sírt, mint a záporeső. És makogott valamit, amiből egyetlen szót lehetett érteni: „szégyen… a szégyen…”
– Az lehetetlen – mondja Jancsi. – Teljesen lehetetlen. Ki van zárva.
– De igen…
– Ne sírjon. Ne sírjon, kérem – könyörgött, s befogta a fülét, hogy ne hallja a sírását, mint valamikor a nevetését. – Csak ne sírna.
– Jaj, úrfi…
– Hallgasson. Így nem lehet beszélni. Elhallgat már? Hát igen. Először is: az egész még nem is olyan bizonyos. Egyáltalán nem bizonyos. Várni kell.
Összeborzongott az undortól, hogy így tárgyal ezzel, ilyen csúnya közösségben.
– Mindenesetre várni kell – tette hozzá, s vállat vont. Hitte is, meg nem is. Az is lehet, hogy zsarolni akarta. De azért már ő érdeklődött nála mindennap.
Anna a fejét rázta.
Jancsi a Club des Parisieus-ben előhozta Elekesnek azt a bizonyos színésznőt.
– Barátom – szólt, hátradőlve karosszékében –, barátom, facsigám. Baj van. A legnagyobb bajok.
– Csak ennyi az egész? – mondta Elekes, s a fülébe súgott valamit.
– Biztos?
– Tuti. Mi is mindig ezt használjuk.
Éjszaka odaállt Anna ágyához:
– Forró lábvizet. Vegyen nagyon forró lábvizet. Amilyent csak kibír.
A lány annyira fölforralta a vizet, hogy csirkét kopaszthatott volna benne. Ebbe lógatta a lábát. Sziszegett tőle.
– No? – kérdezte Jancsi pár nap múlva.
Anna megint csak a fejét rázta.
– Hallatlan – dörmögött. – Ez már igazán hallatlan – s egy fricskát csettintett el.
Benne volt a pácban, nyakig. Kihúzta a lutrit. Micsoda ronda egy ügy, s micsoda botrány lesz tavaszra.
Elekes egy nőgyógyászt ajánlott, aki lelkes barátja a művészeteknek, s a színésznőkkel szemben különösen „kuláns”. Jancsi körülményesnek találta, hogy odavigye és bemutassa a színésznőjét. Erre pajtása összehozta egy rokonszenves drogistával, aki most abból élt, hogy selymeket csempészett Bécsből és magyar trabukkókat Csehszlovákiába. Attól kapott valamit.
Azt a pillanatot használta föl, mikor nagynénje kiment valamiért a folyosóra.
– Itt van – suttogta Annához gyorsan. – Micsoda ?
– Orvosság – s kezébe csúsztatott négy darab egygrammos port. – Dugja el – szólt a lányra, aki kíváncsian forgatta a papírhüvelyeket. – Majd vegye be.
– Lenyeljem?
– Nem érti. Benne van, ott a papírban van. Kinyitja, föloldja vízben és akkor issza meg.
– Most ?
– Ha lefekszik. Reggelre segíteni fog. De észre ne vegyék. Mert ez tilos. Ha megtudják, be is csukhatják érte.
– Akkor ne vegyem be, úrfi?
– Dehogynem. Azért csak vegye be. De senkinek se szóljon. Vigyázzon.
Anna úgy cselekedett, ahogy megparancsolta.
Mikor a ház elcsöndesedett, kinyitotta a papírhüvelyeket. Fehér por volt bennük, mint a nullásliszt. Meg is szagolta. Nem volt annak semmi szaga.
Mind a négy port beleszórta egy pohár vízbe.
A konyhában mégse merte meginni. Kiment az árnyékszékre. Ott a szemét lehunyta, s egyszerre kihörpintette. Jézus-Isten, de keserű volt, Szűz Anyám, Boldogságos Szűz Mária, de keserű volt. Ilyen keserűt még soha életében nem ivott.
És csak azután lett igazán keserű, mikor már bement és ledőlt az ágyára. Marta szájpadlását, égette nyeldeklőjét az a büdös keserűség. Csak a méreg lehet ilyen keserű.
Tenyerét odatapasztotta szájához, belenyúlt a nyelvéhez, hogy megfogja azt a keserűséget, ámuldozott, hogy ilyen keserű is van a világon. Még a hajaszála is megkeseredett tőle.
Aludt egy óráig, vagy háromig, akkor tágra nyitotta a szemét, s az ablakra meredt. Az a fény a tűzfalon narancssárga fényben villódzott, úgy ugrált, hogy elgyönyörködik benne.
Harangoztak valahol? Távolról harangoztak, zúgtak a harangok, süket, mély morajlással, egyre erősebben. Indult megnézni, hol harangoznak ilyen későn.
Akkor bejött egy ember, egy nagyon-nagy ember, akkora, amekkorát még nem is látott. Hogy jött be ide, mikor csukva volt az ajtó? Ott állt az ágyánál, mint egy ló.
Naa, mit csinálsz, tee? Maradhass már. Édesapám, kedves édesapám, ide nézzen, sonkából van a feje. Sohase bántsa. Ez is csak úgy teszi. Akár a seprő, aki leült a székre, bolondságból. Majd elhagyja.
Nekem is jobb volna már söprögetni, mert megesz a kosz. Kihúzom azt a fiókot is és – mit látok? – tele van kölessel.
Méltóságos asszony, jaj de meg tetszett ijeszteni. Azt hittem, lezuhan arról a falról.
Hát ez meg mit akar itt? Menjen a fenébe, marha. Odaég a rántásom, fölforr a mosogatóvizem. Eresszen engem.
– Mi ez? – kérdezte Vizyné, aki föléje hajolt. – Maga beteg?
Anna olyan mélyen aludt, hogy lélegzetét se lehetett hallani.
– Anna – rázta –, Anna. Nem érti ?
A lány a másik oldalára fordult.
– Beteg – gondolta.
Homlokához ért. Egészen hideg volt. A keze-lába is, mint a jég.
– Ha ez itt meghal – tűnődött.
Fölszaladt a doktorért. Moviszter kiment kispesti betegeihez, s csak a rendelőórájára várták vissza.
Egyelőre rumos teával kínálgatta, biztatta, hogy igya meg, majd átmelegíti.
A lány mozgolódott, mutogatott valamit. Kérte, hogy gyújtson világosságot.
– Miért? – csodálkozott Vizyné. – Már reggel van. Fél kilenc – mondta rémülten.
Anna valami irtózatos félelemmel kaparászott maga körül, aztán kezét a szemére szorította. Nem látott semmit. Köröskörül fekete volt a világ: megvakult.
Megint mély álomba merült, s mindaddig föl se ébredt, míg az urak haza nem jöttek, és ebédelni nem kezdettek. Vizyné épp arról beszélt, hogy most a nyakára betegedett ez a lány.
Ekkor megjelent az ebédlőben a tálcával.
– Jobban van? – tudakolta Vizyné.
Anna már látott mindent, de hogy mit beszélnek, azt nem hallotta. Csak a szájak mozogtak körötte.
– Meghűtötte magát – mondta Vizy.
– Persze – helyeselt Jancsi. – Egy kis meghűlés lesz.
– Mégis lehívatom a doktort – töprengett Vizyné.
– Ahogy gondolod – jegyezte meg Vizy. – De tudod, hogy ezek a parasztlányok milyenek.
– Igen – szólt Jancsi. – És különben is, már jobban van.
Estére tényleg egészen magához tért, ő kérte, hogy ne zavarják a doktort.
Még napokig káprázott a szeme, csöngött a füle. Egyszer a jégszekrényt nem látta, egyszer leejtett egy ezüstkanalat, és nem hallotta. A szíve pedig úgy szorongott, mint akkor éjszaka, s olyan kicsi volt, és körötte minden olyan nagyon-nagy.
– Talán elrontotta a gyomrát– vallatta Vizyné. – Gondoljon csak vissza. Mit evett? Biztosan sokat evett valamiből, amit szeret.
Jancsi egy óvatlan pillanatban hozzáugrott:
– Rendben van ?
– Igen.
– No látja. Mondtam.
– Csak nagyon keserű volt – szólt Anna halvány, lábadozó mosollyal. – Olyan keserű volt.
– Keserű? – ismételte az úrfi. – Minden orvosság keserű. Fő, hogy túl vagyunk rajta. No, Isten vele.
Hanem neki éppen elege volt ebből is meg Vizyékből is, akik folyton regulázták a kései hazajárások miatt. Maga vette kezébe lakásügyét. A miniszter névjegyével ment a lakáshivatalba, hogy beköltözhessen abba a Márvány utcai szobájába, melyet már két hete megígértek neki. Ezt negyvennyolc óra alatt el is intézte.
Harmadik emeleti szoba volt, nem nagy, de utcai, és ami a fő, különbejáratú. Még aznap szedte a sátorfáját, megcsókolta Angéla nénit, Kornél bácsit, estére már vissza se ment hozzájuk.
Jancsi az új szobájában ült, hódprémes bundájában, Elekessel beszélgetett.
Csöngettek az ajtón. Anna hozta a holmit. Letette őket.
– Köszönöm, Anna – mondta az úrfi, és markába nyomott egy százkoronást.
Ki is kísérte az ajtóig. Ott ezt mondta:
– Várjon csak.
Valamit kivett télikabátja zsebéből, odaadta neki.
– Ez is a magáé.
Anna az utcán nézte meg, hogy micsoda.
Egy papírzacskóban gesztenye volt, apró, összeégett, megszenesedett magyar gesztenye, de még langyos.
Most látta, hogy az úrfi nem is haragszik rá. 



PublisherÉdes Anna, p. 273-278., Unikornis Kiadó, Budapest, 1993

Anna Édes (English)

On Sunday Mrs Vizy went to church. Mr Vizy too left early. The young master woke late. He was arranging his trousers before the wardrobe. Anna opened the windows so that she could start the cleaning. As she passed the wardrobe she gathered her courage and spoke to him.
‘Excuse me, master…’ ‘What is it?’
‘Please forgive me…’
She burst into tears. She cried silently but in such distress
her entire body shook. Jancsi stared at her. For a while he was completely lost for words. Is it possible he could have loved her, that he had been in love with this? She wiped her tears with her knuckles, she snuffled and her nose was as red as a drunken peasant’s. She had tied a long scarf around her waist. It brought a damp autumnal smell into the house much as a stray dog might have done. The draught was whistling through the open window as Anna’s tears rained down and kept on falling. She was muttering too, though he could only make out one word: ‘…shame … shame …’
‘That’s impossible,’ said Jancsi. ‘Quite impossible. Out of the question.’
‘But it’s true …’
‘Stop crying. Do please stop crying,’ he begged her and stopped his ears to shut out her weeping as he once had her laughter.
‘If only you’d stop crying…’ ‘Oh, master…’
‘Be quiet. This is no way to talk. Will you stop it! Well. So. The first thing is: it is by no means certain. Not at all. One must wait.’
He shuddered with disgust that he had to discuss matters like this with her in such horrible intimacy.
‘Whatever the case one must wait,’ he repeated and shrugged his shoulders. He only half believed it. She might be trying to blackmail him. Nevertheless he took care to ask her each morning from then on. Anna just shook her head.
In the Club des Parisiens Jancsi buttonholed Elekes on the subject of a certain actress. ‘Look, old man,’ he began, leaning back in his armchair, ‘I’m in trouble, my friend, in deep trouble.’
‘Is that all?’ replied Elekes and leant forward to whisper in his ear.
‘Are you sure?’
‘Certain. We’ve used the method time and again.’ That night Jancsi stood by Anna’s bed.
‘A footbath. In plenty of hot water, as hot as you can bear it.’
The girl made the water so hot she could have plucked and boiled a chicken in it. She dangled her feet in the bowl and hissed with pain.
‘Well?’ asked Jancsi after a couple of days. Again, she just shook her head.
‘Incredible,’ he mumbled. ‘Truly incredible,’ and he snapped his fingers.
He was in a real pickle, up to his neck. Just his luck! What a repulsive business, and what a scandal there would be next spring.
Elekes suggested a gynaecologist, someone who was particularly sympathetic to the arts, especially actresses. Jancsi thought it convenient to arrange an appointment for his actress. His pal introduced him to a sympathetic chemist who made his living currently by smuggling silk in from Vienna and smuggling Hungarian arms out to Czechoslovakia. He gave Jancsi something.
Jancsi waited for an opportune moment when his aunt had popped out into the corridor. ‘Here it is,’ he whispered to her urgently.
‘What is it?’
‘Medicine.’ He slipped four small packages of powder into her hand. ‘Hide it away,’ he insisted when she started examining the little paper sachets. ‘Then take them.’
‘Should I swallow these?’
‘You don’t understand. It’s in the packets. You open them, dissolve the powder in water and drink it.’
‘Now?’
‘Before you go to sleep. By morning it will have done the trick. But let nobody see it. Because it’s illegal. If they found out they could put you in prison for it.’
‘But then perhaps I shouldn’t take it, master?’ ‘Nonsense. Of course you should. But say nothing to anyone. Be careful.’
Anna did as she was instructed. When the flat grew dark
she opened the packets. They contained a white powder like fine flour. She sniffed at it. It had no smell.
She emptied the contents of all four packets into a glass of water. But she was too scared to drink it in the kitchen. She went into the toilet. Then she shut her eyes and drained the glass in one gulp.
Dear Jesus, how bitter it was, O Mother of God, blessed Mother of God, how bitter. She had never tasted anything so bitter in her life. And it only reached its peak of bitterness once she had gone into her room and lain down on the bed. Its stinking bitterness seared the roof of her mouth and burned her throat. Only poison could be so bitter. She clapped her hand to her mouth and fingered her tongue hoping to touch the bitterness, amazed that anything could be so bitter. Each individual hair on her head was suffused with it.
She slept till one or maybe later. She opened her eyes wide and stared at the window. The bright orange light on the wall opposite was leaping about with such energy she was lost in wonder. Were they ringing bells somewhere? She heard the boom of distant bells which grew silent then, with a deep grumbling, approached ever nearer. She rose to see why they should be ringing bells at this hour.
Then someone came in, a vast figure, she had never seen someone so huge. How could they come in when the door was shut. The figure stood by her bed like a horse.
We-e-ell, what’s up with you-u-u? You can stay where you are. Father, dear father. Just look. His head was a piece of ham. He’ll never harm her. He’ll just sit in the chair, like the broom. He’s mad. He’ll go away.
I ought to sweep up anyway. The place is crawling with filth. I’ll pull that drawer open, and - would you believe it? - it’s full of millet.
Oh your ladyship, how you startled me. I thought you were going to fall off the wall.
What is she doing here? Go to hell, idiot. I’ll burn the omelette, the water will boil away in the pan. Let go of me.
‘What’s the matter?’ asked Mrs Vizy, bending over her. ‘Are you ill?’
Anna was so fast asleep she could hardly hear her breathe. ‘Anna,’ she shook her. ‘Anna. Can you hear me?’
The girl turned over.
‘She is ill,’ thought Mrs Vizy. She touched her brow. It was quite cold. Her hands and her feet were like ice.
‘Is she going to die on us?’ she wondered. She ran up for the doctor. Moviszter was out on a call and would only be back in time for surgery.
In the meantime she offered the girl tea with rum and exhorted her to drink it, it would warm her up. Anna shifted and pointed at something. She asked her to turn on the light.
‘Why?’ wondered Mrs Vizy. ‘It’s morning. Half-past eight,’ she said, frightened.
Anna waved her arms round in terror then squeezed her hands to her eyes. She couldn’t see a thing. The whole world had gone black: she was blind.
Once again she fell asleep and did not wake until the masters came home and started on their meal.
Mrs Vizy was just complaining that this was all she wanted, a sick girl on her hands, when Anna appeared in the dining room with the tray.
‘Are you feeling better?’ Mrs Vizy enquired.
Anna could see everything now but she couldn’t hear. She could only see their mouths moving.
‘She must have caught a chill,’ said Vizy. ‘Of course,’ Jancsi agreed. ‘It’s a chill.’
‘All the same, I’ll call the doctor down,’ Mrs Vizy fretted. ‘Just as you think,’ said Vizy, ‘but you know what these peasant girls are.’
‘Yes,’ added Jancsi. ‘And in any case she is better.’
By evening she was feeling so much better that she herself asked them not to bother the doctor.
For days her vision was impaired and her ears rang. Once she couldn’t see the ice box, once she dropped a silver spoon and didn’t hear it fall. She also felt a great pressure on
her heart, just as she did that night: she felt so small and everything around her so large.
‘Perhaps you have upset your stomach,’ Mrs Vizy quizzed her. ‘Try to remember. What did you eat? You must have eaten too much of something you like.’
One day when no one was about Jancsi skipped over to her and asked if she was all right.
‘Yes.’
‘You see. I told you.’
‘It was just that it was so bitter,’ Anna replied with a faint sickly smile. ‘So terribly bitter.’
‘Bitter?’ repeated the young master. ‘All medicines are bitter. The important thing is to get them over and done with. Well, goodbye.’
But he had had enough of this affair, and of the Vizys too who were always nagging him about his late nights. He took the issue of his accommodation into his own hands. He showed the minister’s calling card at the housing bureau and asked to move into the room in Marvany utca that he had been promised a fortnight ago. Within forty-eight hours the room was his.
It was on the third floor, not particularly big, but it did look out on to the street and - most importantly - had its own entrance. That very day he packed up his belongings, kissed Aunt Angela and Uncle Kornel, and didn’t even return for the evening.
Jancsi sat in his new room in his beaver-fur coat. He was chatting to Elekes. There was a ring at the door. Anna brought his belongings. She put them down.
‘Thank you, Anna,’ said the young master and pressed a hundred kroner note into her hand. He escorted her to the door and told her to wait for a second. He reached into his pocket, took something from it and gave it to her. ‘This is for you too.’
Anna stopped in the street to see what it was. In the paper bag were some roast chestnuts, rather small, burnt and blackened, but still warm Hungarian chestnuts.
Now she saw that the young master was no longer angry with her.


Source of the quotationBudapest, Corvina, 1991. p. 133-139.

minimap